Milla Mackay
30. fejezet
A tudatlanság és a valóság
határán lebegek, fény szűrődik át a szemhéjamon, egyre vakítóbb minden. Halkan
nyílik az ajtó. Fejemre húzom a takarót, de rossz ötletnek bizonyul, a
fullasztó hőségtől hamarosan szaunában érzem magam. Nincs kedvem látogatót
fogadni, így csak találgatok, ki lehet a hajnali jövevény, és közben dühöngök,
amiért az összes családtagomat elláttam a szobám kulcsával.
Talán a nagynénim az, forró
kakaóval és a szokásos rémtörténeteivel, hogy a régi időkben, mikor én még meg
sem születtem, vagy kicsi voltam, miként csalta meg őt a nagybácsim…
Sóhajtok.
Remélem nem... szegény Billy bácsi már tízezerszer megbánhatta a
negyven évvel ezelőtti baklövését, én pedig kívülről tudom a "hűtlen
gazember" félrelépésének a nagynéni által összes elmesélt változatát.
Alvást színlelve próbálom kitalálni, ki zargat hajnalok hajnalán.
Hallom, hogy leül az ágy szélére, a matrac megmozdul a súlya alatt. Magamon
érzem a tekintetét, megpróbálok egyenletesen lélegezni, de közben figyelnek.
-Tudom, hogy fent vagy! -ez a mézédes hang rá akar venni, hogy nyissam
ki szememet.
Nem felelek.
-Van számodra egy jó hírem.
Milyen kitartó valaki! Ezt nem hagyhatom szó nélkül.
-Még a nap sem kelt fel, akkor nekem miért kéne?
-Ha ilyen nyafogós vagy, akkor inkább maradj ágyban, és nem adom oda a
levelet...!
-Levelet? –fogalmam sincs, hogy miről beszél. Csak nagy ritkán szoktam
levelet kapni, azt is általában a munkahelyemről.
-Úgy látszik, én vagyok a ti kis postásotok! De tudod mit? Legközelebb
órabért fogok felszámolni! Most az egyszer nem, mert olyan, mintha én lennék a
ti Amorotok - olyan elmélyült arcot vág, mintha a kedvenc boltjában meglátott
volna egy csodaszép ruhát.
-Most akkor elmondanád úgy, hogy én is értsem?
-Ja, igen… szóval, van egy személy, aki megbízott, hogy adjak oda
valamit -egy kis papírt nyújt felém, amire egy szál hibiszkusz van rögzítve.
Már a virágból tudom, hogy emlékeztetni akar arra a napra, amikor
kettesben voltunk, amikor minden olyan tökéletes volt, és a hajamba tűzött egy
hibiszkuszt...
Széthajtogatom a papírt. Kusza, nyújtott betűk tűnnek elő, s ez áll
rajta:
Milla!
Van
számodra egy meglepetésem, négykor találkozzunk a kikötőben. Nagyon szeretném,
hogy eljöjjél!
Ruben,
a Hullámok királya :D
-Hullámok királya –visszhangzom.
-Juj, szóval randid lesz a tízből tízessel?
-Hogy kivel?
-Hát nem Rubennel találkozol? Őt csak így hívják a parton.
Most már ezt is tudom, tízből tízes, hmm... végül is…
-Most pedig tedd rendbe magad, nehogy elkéss!
Mielőtt igennel vagy nemmel válaszolhatnék, puszit nyom az arcomra. De
mielőtt még becsukódna az ajtó, utána
szólok.
-Kelly!
-Igen?
-Köszönöm –a levegőben meglóbálom a levelet.
-Aztán mindent mesélj el, a legapróbb részletekig! –kacsint rám, majd
cinkos mosollyal az arcán távozik.
Pár perccel később a fürdőben, hidegvizet engedve az arcomra, már azon
gondolkodok, hogy mit is csinálnék én a legjobb barátnőm nélkül. A vízzel
együtt azonban a válaszok is eltűnnek a csapban.
A tükörbe pillantva végigmérem magamat. Fáradt, beesett szempár,
gubancos hajzuhatag. Úgy festek, mint a halál.
Reménytelen… így mégsem mehetek el.
Miután rendbe szedtem magamat, az ágyamon találom a reggelim. A
nagynénim biztosan kopogott a fürdőajtón, de általában, mivel hangosan
hallgatom a rádiót, így esélytelen, hogy bármilyen életjelet halljanak a
legújabb slágerek és a csobogó víz zaján kívül.
Kelly azóta nem jelent meg a szobámban. Biztosan a konyhában
beszélgetnek a nagynénimmel. Rémisztő, ha olyan mértékben látom azt valakin,
hogy mennyire érdekli a tökéletes csoki torta titkos receptje, vagy hogyan
ültessünk pálmát úgy, hogy szép nagyra nőjön, mint amennyire ezt a nagynénimet
izgatja. Mintha valami titkos nyelven beszélnének ilyenkor, amit még akkor se
tudnék megfejteni, ha nagyon szeretnék.
A pirítósokat hamar legyűröm és egy húzásra megiszom a narancslevet.
Délután négyig még sok időm van… na jó, csak az óra szerint, de most azt
kívánnám, hogy bár ebben a pillanatban megfagyna minden, mivel teljesen
tanácstalan vagyok.
Dönthetek vajon rosszul, vagy nincs jó és rossz döntés? Tegyem azt,
amit a szívem sugall?
Felkapom a szörfdeszkám, aztán kiosonok a hátsó kijáraton, távol attól
az átkozott órától az éjjeliszekrényemen, ami fenyeget az egyre közeledő
következő találkozással.
***
A homokszemcsék a talpamat simogatják, ahogy a vízhez legközelebbi
sziklákhoz futok. Az árnyékban, nap sugaraitól óvva, a szikla melegében, a
vízben fürdőzőket kémlelem.
A korai idő ellenére sokan vannak, akik kihasználják a jó időt és már
most megmártóznak az óceán habjaiban. Látom, hogy néhányan segítenek
gyerekeiknek felépíteni a tökéletes homokvárat, ami bizony nem mindig sikerül
elsőre. A természet lágy ölén nyugalom honol, és ebben a délutáni napsütésben
talán mindenről meg lehet feledkezni.
De csak talán...
Bárcsak tudnám, hogy mit érez, ha velem beszél! Talán nem merem neki
bevallani, de… valahogy mindig képes mosolyt csalni az arcomra.
Lefekszem a sziklákra, és összehúzom magam, akár egy sün, mikor
védekezik a ragadozókkal szemben. Ezzel a világot akarom kirekeszteni és a
nyomasztó gondolatokat. Boldog akarok lenni.
Nem érzek semmit, üresség van a szívemben, mintha semmi sem lenne ott.
Apró darabokra tört és átvette helyét az üresség…
Belülről szüntelenül mar valami. A fájdalom.
Az utóbbi idők felgyűlt szenvedései, hazugságai, problémái és
feszültségei azok, amik belülről emésztenek. Magamba fojtom azt, amit túl nehéz
lenne kimondani.
Az emlékek lerohannak, és olyan erős fájdalom hasít belém, amilyet
eddig nem éreztem. Nem akarok pislogni, mert akkor a könnyeim lehullanak… de
nem megy. A homok úgy nyeli el, akár a vizet.
Kiabálni akarok, hogy elég, nem bírom tovább, feladtam. Ujjaimat
végighúzom a földön, egy kicsi szívet hagyva hátra.
Hiányzik.
Jobban, mint bármikor.
Meg kell neki mondanom… ma lesz rá lehetőségem.
Szipogva felállok, és egy elhagyatott részre sétálok, ahol nem
zavarhat meg senki. Az óceán hullámai nyalogatják a lábamat, amikor valami
okból kiszakad belőlem egy kiáltás:
-Szeretem!
A hangomat messzire viszi a szél és remélem meg sem áll addig, amíg
mindenki meg nem tudja a szél susogásából, hogy egy lány végre jól fog dönteni,
és tudja mihez kezdjen az életével.
***
Arra
számítottam, hogy Rubent a barátaim között tudhatom majd, de ebből aztán nem ez
lett, hanem valami sokkal több. Egy személyesebb kapcsolat alakult ki, aminek
egyikünk sem érti az okát, egyszerűen csak jobban érezzük magunkat együtt, mint
külön.
És ez az
érzés, mikor se veled se nélküled, vagyis valami hasonló… ez maga a
megmagyarázhatatlan kötelék.
***
Amikor
nagy keservesen kinyitom a szememet, látom, hogy sziklán fekszem, nem messze az
óceántól. Nem is emlékszem, hogy mikor nyomott el az álom, az viszont még
dereng, hogy valahova sietnem kell még a délután folyamán.
Az óceán csillog a délutáni nap fényében,
megannyi hullámot sodorva a partra, melyek közül némelyik nekicsapódik az éles
sziklák peremének.
A deszkám
mellettem fekszik, és az órámra pillantva elakad a lélegzetem.
Már csak
másfél óra és újra látom.
Gyorsan
veszek egy nagy levegőt, mielőtt még megfulladnék. Ami persze, úgysem
sikerülne.
Felkapom a szörfömet, aztán beevezek a vízbe,
ami kellemesen hűsíti a bőrömet. A deszkán ücsörögve várom a kínálkozó
alkalmat, hogy elkaphassak egy felém tartó hullámot. Nagyot szippantok a
levegőből, sós víz érződik mindenhol, és akkor egyszer csak megérzem.
Megérzem
az ereimben.
A véremben
van, hogy megérezzem, mikor jön a következő hullám. Már nem olyan békésen
sodródnak ki a partra, hanem egyre nagyobbak jönnek, és meg sem állnak.
Itt az
idő.
Evezek és
evezek, majd hirtelen alábukom, hogy le ne sodorjanak. Fel vagyok töltődve
energiával. Erre csakis a víz képes.
Egy
hatalmas hullámfal tart felém, mintha azt mondaná: „Gyere csak, nyűgözz le!”
Erről eszembe jut egy emlékkép homályos foszlánydarabjai a múltamból. Abból az
időből, mikor egy barátommal játszottunk a pálmafák árnyékában.
Olyan, mintha meg sem történt volna. Már akkor
is érdekesnek tartottam, hogy miképpen lehet valaki profi szörfös, aki
versenyeket nyert, és azért szörfözik, mert szereti. Nem a hírnévért csinálja,
hanem, mert ez az élete.
Kicsik
voltunk, legfeljebb tíz évesek, és a szomszédunk lányával lesétáltunk a partra.
Laurennek hívták, mindig bújócskáztunk, és ha valamelyikünk nem találta meg a
másikat, akkor egy csellel kellett rávennie, hogy jöjjön elő.
Azon a nyáron költöztek ide, ezért nem ismerte
a környéket. Mindent megakartam mutatni neki, kezdve a kedvenc helyeimmel.
Emlékszem az arcára, akkor és ott látott először óceánt.
Annyira tetszett neki… együtt gázoltunk bele a
vízbe, egymást fröcsköltük, rikogattunk, kiabáltunk, mintha rajtunk kívül nem
is létezne senki, és semmi más. Csak a mi kis saját világunkban éltünk.
Laurennek hatalmas örömöt okozott, hogy itt lehet.
Gyerekek
voltunk élveztük a nyarat, örültünk és csak nevettünk minden apróságon. Mielőtt
hazaindultunk volna, Lauren megállt és hátranézett, oda ahol még előtte egymást
kergettük. Azt mondta, nem akar innen elmenni, hogy örökre itt szeretne maradni
velem, és játszhatnánk sellőset, meg kókusztejet ihatnánk.
Akkor és
ott megfogadtuk, ahogy a kisgyerekek szokták, kisujjesküvel, hogy visszajövünk
még. De ahogy az lenni szokott, ez nem így történt. Lauren szülei úgy döntöttek,
hogy máshova költöznek, mert az anyukája beteg volt, és a sós levegő és persze
az állandó meleg csak súlyosbította az állapotát. Azon a szép napon láttam
utoljára, s mikor a következő alkalommal elmentem hozzájuk, a ház már üres
volt, elmentek.
És én is
üres voltam belül, és egyre csak sírtam otthon. Aztán egy hét múlva kaptam egy
csomagot, egy baba volt benne szörf deszkával a kezében. Azóta, amikor ránézek
erre az ajándékra, ami most az egyik polcomon kapott helyet, tudom, hogy Lauren
mindig itt van nekem, csak nagyon… nagyon messze. Ki tudja hol.
***
Megkönnyebbülés
árad szét bennem, mikor meglátom, hogy még senki sem vár a kikötőnél. A mólónál
leülök, és lógatom a lábaimat.
Sok minden
kavarog bennem. Legalább még egy kicsit egyedül lehetek, és gondolkozhatok.
Félek.
Nem tudom
miért, vagy mitől, de érzem. Ha félünk saját magunk lenni, akkor kik vagyunk?
Ki elől rejtőzünk? És ha le tudnánk győzni ezt a félelmet? Sokkal erősebbek,
erőteljesebbek lennénk. Talán megállíthatatlanok. Igen megállíthatatlanok, és
nem félnénk semmitől, esetleg még a csalódástól sem.
***
Olyan
álomszerű az egész, Ruben megjelenik mögöttem a semmiből, a vállamon érzem erős
kezét. Megáll mellettem, majd belenéz a szemembe, olyan gyengéd a pillantása,
hirtelen meg kell kapaszkodnom a móló szélében, hogy ki ne fusson alólam a
világ...
Mosolyra
húzza a száját, majd rám vigyorog, pont azzal a mosolyával, amit úgy imádok. Pillangókat
érzek a gyomromban, amik eszeveszett tempóban verdesnek "bennem", a
szívem is egyre gyorsabban kalapál.
Kezdem azt
hinni, ha Ruben így fog egész végig nézni, akkor a következő pár órán belül
hívhatja a mentőt. Nem viccelek, halál komoly. És akkor majd arra a kérdésre,
mit fogok válaszolni, hogy miért ájultam el?
Amíg
próbálok lecsillapodni, odanyújtja a kezét, hogy felsegítsen. A gombóc egyre
nagyobb a torkomban, amit igyekszem lejjebb tuszkolni a nyelőcsövemben.
Egymással szemben állunk, ahogy lenéz rám,
azokkal a mesés szemeivel, az orrunk szinte összeér... Lehelete csiklandozza az
arcomat, és egyre közelebb húz magához. A külvilág megszűnik számomra, már nem
látok mást, csak ezt a nagyszerű srácot.
Még mindig
mosolyog, egyre hevesebben dobog a szívem, félek, hogy átszakítja a csontjaimat
és a bőrömet is. Mielőtt elveszhetnénk a pillanat varázsában, valaki megtöri.
Szétrebbenünk, mint akit rajtakaptak valamin.
A hullámok
fodrozódni kezdenek és megjelenik egy hajó, de nem akármilyen. Egyenesen felénk
tart, majd megáll előttünk.
Ahogy
jobban megnézem, nem hasonlít a régi filmekben szereplő halászhajókra, amik
fedélzetén mást sem lehet látni, mint hálókat meg hordókat, ja, meg a
megszokott büdös halakat, amik kitudja, hogy mióta vergődnek a fedélzetén. Nem…
ez sokkal szebb hajó.
Ez egy
vitorlás, három vitorlája az ég felé nyújtózkodik.
Ámulok és
bámulok, Rubennek ez feltűnik.
-Na,
milyen a meglepetés Milla? -a fülembe suttogja, mintha nem akarná, hogy bárki
is meghallja, de senki sincs a közelben, és amikor a nevemet is kimondja,
borzongás fut végig a gerincem mentén.
-Egyszerűen,
hűha.
-El sem
hiszem, hogy elértem, hogy beléd fojtsam a szót – kuncog, mire én pajkosan
oldalba bököm a könyökömmel.
-Óóó… -Ruben
válaszként felkap a vállára, s még tiltakozási lehetőséget sem hagy nekem, de
aztán nevetésben tör ki, mert elkezdem csapkodni a hátát, hogy rakjon már le
végre.
-Ruben,
ígérem, nem csinálom többet, csak rakj le!
-Ahogyan
parancsolod -azzal a móló szélénél kilógat a víz fölé.
-Ne, ne
meggondoltam magam! -csimpaszkodok belé, s eltökéltem, hogy ha kell magammal
rántom.
Még mindig
a hátán himbálózok, és kapálódzok. Így lép fel a hajóra, a hátán velem.
Tisztára,
mintha potyautas lennék, és most ki kellene dobnia onnan…
Eddig meg
sem fordult a fejemben, hogy vajon ki kormányozhatja a hajót, de mielőtt
megkérdezhetném, a kapitány fülkéjének ajtaja kitárul, s egy ismerős alak nagy
lelkesen kezd integetni felém.
Sean.
-Üdv a
fedélzeten, kisasszony! -kacsint rám. -Ruben, nem szégyelled magad, hogy így bánsz
a hölggyel? Rakd le szépen!
-Ó, de
hát, olyan jól szórakoztunk –grimaszt vág, majd a következő pillanatban végre újra
a talajon állok.
Megigazgatom
magamon a ruhákat, Sean a bátyja mellet feszít, hátba veregeti.
-Akkor, én
mos megyek, és indulhatunk is.
-Pontosan
hová is megyünk? -kérdezem Sean-tól.
Nem mintha
baj lenne, hogy a srácokkal kihajózzunk, csak…
-Nem túl
messze –feleli. –Tetszeni fog, azt garantálom. Nagyon pöpec egy hely, akár még
fürödhetünk is.
Zavart
arckifejezést vágok.
-Ne
aggódj, nem fognak jönni a szirének – azzal jót nevetve távozik.
-Nézd el
neki, tudod, ő a humorzsák –súgja oda nekem Ruben.
Egy gyenge
mosollyal nyugtázom, hogy valószínűleg igaza lehet.
-Tudod,
még meg sem öleltél –emlékeztet háttal állva, karba font kézzel. Olyan, mint
egy durcás kisgyerek, de a hangjában ott bujkál a jókedv.
Mire észbe
kaphatnék, a nyakába ugrok hátulról, s ő elkapja a kezem, és maga felé fordít.
-Milla, én
örülten szerelmes vagyok beléd -ez a pár szó annyira a szívembe markol, és még
sokkal azután is ott cseng a fülemben.
-Ruben... -meg
akarom mondani neki, hogy én is pontosan így érzek iránta.
Nem telik
el úgy egy nap, hogy ne járna a fejemben. Egyszerűen mindenhol ott van,
mindenben őt látom. Ha nincs mellettem, tátongó üresség veszi át a helyét.
-Kérlek
–belém fojtja a szót. -Tudnom kell, hogy erről az egészről te mit gondolsz. Van
esélyem? -a tekintete fogva tartja az enyémet, csillogó szempár szegeződik rám.
Az idő
lelassul, a percek mintha ólom lábakon mozognának. Nem hezitálhatok. Most vagy
soha.
Szeretem,
és ezt tudnia kell, mert ha nem mondom meg neki, akkor azt soha nem bocsátom
meg magamnak.
Végig simítok
az arcán, egészen az álláig, nem húzódik el, de érzem, hogy beleborzong az
érintésembe.
Nem
tudom, mi van megírva számunkra a következő oldalakon, de akármi is az én sorsom,
esküszöm, hogy nem rontom el. Nem ronthatom el. Nem fogok ásítozni a mondat
közepén, és nem fogom eldugni az egészet egy fiókba. Ezúttal nem.
Várakozás tölti
meg a levegőt, nem akarok gondolkodni, most az egyszer nem...
-Milla...
-próbálkozik Ruben, de nem engedem szóhoz jutni.
Megcsókolom.
Olyan
földöntúli érzés, ahogy magához húz, az arcomat cirógatja, én pedig a nyakába
csimpaszkodok. Lassan csókol, nem akar elengedni, ahogyan én sem őt.
Az ész nem
sokáig tudja játszani a szív szerepét, az enyém éppen most adta fel. Főleg, ha
szerelmes az a szív.
Az idei
nyáron megtanultam valamit; azok lehetünk akik csak akarunk. De mikor jön a
szerelem… mármint az igazi szerelem, a legjobb, ha magunkat adjuk.
***
Sean egy üveg pezsgővel jön ki az alsó
szintről, a másik kezében három pezsgőspohárral egyensúlyoz.
-Gyertek,
koccintsunk!
Kitölti
nekünk, majd a magasba emeli poharát, a lemenő nap fénye átsüt rajta, és
aranyszínbe vonja a fedélzetedet.
-A mai
napra! - ölelt át Ruben, és ő is a magasba emeli a saját adagját.
-Arra,
hogy találkoztam veletek és erre a nyárra -kapcsolódok be.
-A hajó
kapitányára, aki nem vezetett bele titeket a Bermuda háromszögbe -a komoly,
ámde tréfás ötletén mosolyogva, és a poharak koccanásával búcsúzunk a mai
naptól.
Aztán az
utóbbi kijelentésétől, Rubennel a hasunkat fogjuk a nevetéstől, majd’ könnyeink
folynak, Sean pedig csak áll, nem ért semmit.
Szegény
Sean, ne menjen földrajz tanárnak, ugyanis a Bermuda háromszög az Atlanti
óceánon van, míg mi a Fülöp szigeteknél… a két hely jó messze van egymástól. Na
de ez a kapitány...?
-Bátyus, fürödj
inkább egyet! –javasolja Sean, s Ruben a következő másodpercben már az óceán
habjaiban találja magát. Alig térünk magunkhoz, aztán az első gondolatom az,
hogy talán nem túl mély itt a víz, és valahogyan ki tudjuk húzni.
Ruben csapkodja
a vizet, és átkozza Seant, ami elég murisan hangzik. Ezt talán nem kellett
volna, mert erre Sean reakciója az, hogy a derekamnál fogva meglök, és
bármennyire is nem szeretném, de én is zuhanok az óceán felé. Még az orromat
befogni sincsen időm, mert már is csapódok bele a vízbe, nem messze Ruben-től.
A
felszínre érve kapálózok és prüszkölök. A víz kellemesen meleg, és elég hamar
Ruben mellett találom magam.
Arra
viszont egyikünk sem gondolt, hogy Sean is utánunk ugrik, egy hatalmas nagy
bombával.
Egy ideig
nevetve spricceljük egymást, aztán észbe kapunk.
-Öööö,
Sean!? -Ruben tekintetébe valami megváltozik.
-Igen?
-Ugye nem
dobtad ki a horgonyt, miután te is beleugrottál?
-Oo -hallom
a saját hangomat.
-Azt szeretnétek,
mi? De még szerencsétek van, hogy olyan jó úszó vagyok! -ölt ránk nyelvet, majd
gyors úszásra kapcsol, hogy utolérje a hajót.
Nem
tudjuk, hogy vajon tényleg a horgony valahol a vízben van-e, vagy.... jobb bele
se gondolni.
Ruben hátulról
átkarol, miközben nézem, ahogyan Seant elnyeli a nap vakító sugara. Az előbb
Sean, most meg Ruben, lehúz magával a mélybe. Csak kalimpálok, hogy a felszínre
juthassak, de ő lent tart, és mielőtt észbe kaphatnák, a víz alatt megcsókol.
Együtt
forgunk és megfeledkezve a víz alatti korallzátonyokról a mi kis világunkba
merülünk. A holnap pedig még várat magára.
The End
