Hullámok között (Befejezett)

Sziasztok!

Remélem kellemesen teli az új évetek! És ami a legjobb; már túl vagyunk a féléven. Kitartást mindenkinek! :)

Most ehhez a fejezethez nincsen hozzáfűznivalóm, olvassátok szeretettel!

23.fejezet

Sean Snyder 

-Mond Kelly szemébe, hogy szeretsz!

Ezt nem akarta kimondani. Látom a szemein. De mégis megtette.
Semmi mást nem hallani, csak a bárból kiszűrődő hangokat, és a saját szívverésemet, ami egyre gyorsabban ver.
Megbántott ezzel? Magam sem tudom. Csak nem éppen erre számítottam. Valami kézzel fogható dologra gondoltam először, bár biztos voltam benne, hogy ezt az ügyet nem lehet elsimítani, holmi értelmetlen ajándékkal.
A tekintetünk összefonódik egy röpke másodpercig, és azok a nagy macskaszemei fogva tartanak. Még nem éreztem Millát ilyen távolinak, és elérhetetlennek, mint most. Mit érzek iránta? Barátságot, vagy többet? Nem tudom eldönteni! Hiszen nekem a nagy hősszerelmest, Rubent kéne játszanom! Erre ki vagyon én? Egy szánalmas alak, aki bosszúvágytól hajtva bevetette magát a másik életébe, és valójában át sem gondolta, hogy ez milyen következményekkel fog járni!
Örökkévalóságig tartó csend következik. Meg akarom törni ezt a halálos némaságot, de hiába. Tanácstalanul álldogálok, majd nekidőlök a korlátnak, ami a lépcső mellett húzódik a bejáratnál.
Mégis mit kéne csinálnom? Tényleg menjek vissza Kellyhez, és mondjam meg neki, hogy Millát szeretem? Mi a fenének? Mi közöm van nekem a barátnőjéhez, azon kívül, hogy mindössze egyszer beszéltem vele?
A távolban elterülő óceánt figyelem. A sirályok a világítótorony felett köröznek, és ezt követően zuhanórepüléseket hajtanak végre. Zsákmányt szereznek. Csak úgy ragyog a napsütésben a fehér tolluk. Elképesztők tudnak lenni ezek a teremtmények.
Az most már világos, hogy a két lány veszekedett. Min kaptak össze? Csak nem valami apróságon? De a lányok már csak ilyenek. A bajt keresik, és állandóan veszekednek, amiből a körülötte lévők semmit sem értenek. Pont, mint a fiúk. Na, persze, az is tény, hogy Rubenen és rajtam senki sem tesz túl...
Úgy döntök megkérdezem, mi bántja valójában, hogy végre ez a helyzet is tisztázódjon. De mire észbe kapok, már eltűnt. Lelépett. Kihasználta az alkalmat, míg elméláztam, és elment. Hagynom kéne, hogy kiduzzogja magát, de a kíváncsiságom erősebb a büszkeségemnél. Meg kell tudnom a kérdéseimre a választ.

 

***

 

-Haragszol még? -kérdezi a lány.

Egy pálmafának dőlve figyelem Millát, akit a parkban találtam meg.
Öregem, fél órán át kerestem, hogy hova mehetett, és erre itt van, pont azon a helyen, ami meg sem fordult a fejemben!
A fűben ül, és természetesen hátat fordít nekem. A fák sűrű lombja árnyékot vet rá. A park szélén apró cserjék napoznak, ahova még odasüt az aranyló fénysugár.
Az apró kavicsok megcsikordulnak a cipőm alatt.
-A pofonra gondolsz? Nem, nem haragszom.
Vagy talán, azt kellett volna mondanom, hogy: Ugyan már, Milla! Rád senki sem tudna haragudni! Nem, azért ez egy kicsit túlzás lett volna.
-Ó, dehogynem! -fordul hátra.
-Nem haragszom -ismétlem automatikusan.
Tehetetlenül állok egy helyben. Sosem voltam jó a bocsánatkérésben. Nem mintha azt akarnám csinálni, hiszen ő ütött meg! A bátyám mellett, pedig ez nem nagyon lehetett megtanulni.
Van valami Milla tekintetében, ahogy végigmér. Nem tudom megmondani, hogy micsoda, de ettől meghűl az ereimben a vér.
-Sajnálom, amit a fejedhez "vágtam".
-Már megszoktam -felelem, és csak utána ébredek rá, hogy valószínűleg ez volt a lehető legrosszabb válasz. De egye a fene, bármennyire is rosszul hangzik, mégis csak igaz!
A lány elszomorodik. Nyilván megértette a szavaim mögött rejlő igazságot. Csakhogy én arra a balfék bátyámra gondoltam, és nem rá.
-Csak vicceltem, nem kell komolyan venni mindent! -legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Ez egyre rosszabb lesz. Az lenne a legjobb, ha inkább a tárgyra térnék.
-Kérdezhetem valamit?
Milla nem válaszol.
-Amit mondtál... Kellyvel kapcsolatban -kezdem -Nem egészen értettem, és szeretném tudni, hogy minden rendben van-e.
Komor mosolyra húzza a száját. Mintha, csak ezt mondaná: Ez az, csak így tovább! Csak beszélj, és tettesd a tudatlant!
-Hallottam, hogy vitáztatok.
-Hagyjuk -mondja szűkszavúan, és legyint egyet a kezével.
A lábával elkezd dobolni a fűben, és megint hátat fordít nekem.
-Van valami közöm a vitátokhoz? -más hirtelen nem jut eszembe.
Aztán váratlanul feláll, és kiabálni kezd.
-Ne gondold, Ruben, hogy csak neked van életed! Ne hidd, hogy minden rólad szól! Másnak is vannak problémái!
Ejnye, ma valakinek nagyon rossz napja van. Ezzel kicsit megsértett, de úgy teszek, mintha ezt bóknak vettem volna. Elvégre ő is mondta; Rubent szidja, és nem engem.
-Kelly megkért valamire, mit nem bírnék megtenni - Milla karba fonja a kezét, és felkészül arra, hogy elmesélje ezt az egészet. Érzem, hogy ez hosszú sztori lesz.
Ez egy fájdalmas emlék, ezért az udvariasság megkövetelnék, hogy milyenkor megmondjuk az illetőnek, hogy nem muszáj beleavatnia a titkába minket, ha nem szeretné. De én ehelyett ezt kérdezem:
-De hiszen Kelly a legjobb barátnőd... Vagy tévedek?
-Igazad van -a szeme könnyezik.
-Ne sírj...
-A sós levegő csípi a szememet -inge ujjával letörli a könnycseppet az arcáról.
-Elég pocsékul hazudsz -jegyzem meg.
-Tegyük fel - a lány összecsapja a kezét -Hogy a legjobb barátod beleszeret egy lányba, és ezt követően arra kér, hogy hozd össze kettőjüket. Ez még rendben van, csak az az egy a bökkenő, hogy te is szereted azt a lányt. De a haverod ezt nem tudja, és megsértődik, amikor elutasítod a kérését. Érted?
Ilyen komoly a problémája? Ez még elmondva is bonyolult! Nem erre számítottam.
-Mit tennél? -érdeklődik Milla.
Úgy döntök, hogy nem játszom a szpcihológus szerepét, ám valahogy mégis olyan költőire sikerül megfogalmaznom a mondatot.
-Hát, két lehetőség van. Az első: A szívedre hallgatva bevallod Kellynek a helyzetet és megbántod, vagy pedig továbbra is magadban tartod a titkodat és szenvedsz. Mindkettő nem megy.

 

***

 A lány próbálja megemészteni a hallottakat.

Annyira furcsa volt mindezt megosztani vele. Még sosem kértek tőlem ilyen tanácsot, és én meg senkitől sem várhattam a segítséget. Bár, néha Ruben igyekezett motiválni néhány dologban, de általában azt érte el vele, hogy elment a kedvem az egésztől.
-Hű, ez úgy hangzott, mintha belőled a tapasztalat beszélne -állapítja meg.
Képtelen vagyok levenni róla a szememet.
-Milla... -most vagy soha.
-Hmm?
Pár másodperc tétovázás bőven elég ahhoz, hogy már ne legyek annyira biztos a dolgomban.
-Mondhatok egy őrültséget?
Elvigyorodik. -Mi lenne az? Szeretem az őrültségeket.
A torkom kiszárad, a szívem egyre gyorsabban lüktet. Mi a fenének csinálom ezt a cirkuszt?
-Én... -közelebb hajolok hozzá, az orrunk már majdnem összeér.
Szemei meglepetést tükröznek. Mostanáig még én sem tudtam, mire készülök. Most végre tudom, hogy szeretem. Érzem, hogy most már lenne bátorságom megcsókolni. Akkora idióta vagyok!
-Ezt nem szabad -valami visszatartja, és hátrébb húzódik tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Miért? –semmit sem értek.
A papucsát tanulmányozza, és nem mer rám nézni zavarában. Pipacsvörös lett az arca.
-Miattam. Vagyis… öhm… Kelly miatt…
Végül összeáll a kép, és teljesen ledöbbenek. Szinte szóhoz sem jutok.
-Kelly szerelmes belém? –kiver a hideg verejték.
-Ezt nem lett volna szabad elmondanom.
Én hülye, hogy eddig nem vettem észre! Remek, most már tudom mi volt a vitájuk tárgya. Én.
Nekem Milla tetszik, és nem Kelly.
Kénytelen vagyok belátni, hogy tévedtem. Nem rajtam veszekedtek, hanem a bátyámon. Már megint elfelejtem, hogy most én vagyok ő!
Egyszer meg fogja tudni Milla mindazt a hazugságot, amibe belekevertem. Csak füllentettem arról, hogy ki is vagyok és mindenkit becsaptam. Akkor jó bulinak tűnt, és tökéletes volt ahhoz, hogy bosszút álljak a testvéremen.
Elképzelem, ahogy a lány elé állok, és bevallom a hazugságaimat. Borzalmas kép. De addig, amíg mindez be nem következik, vagy nem történik valami váratlan esemény, melynek folytán mindannyiunkról lehull a lepel, nem fogok tudni lelkiismeret-furdalás nélkül beszélgetni Millával. Talán újra megpofozna, amikor megtudja az igazságot. Megérdemelném. Kiabálna, és soha többé nem látnám, nem is beszélve arról, hogy Rubentől mit fogok kapni. Mert, hogy egy nagy nyaklevest, az tényleg a minimum.
Elhatározom, hogy meggyőzöm, jöjjön el velem egy rövidke sétára. Legalább addig sem jár ilyeneken az eszem.

 

***

 A parton a napozók között haladunk a strandok és a bódék felé. Hirtelen eszembe jut, amikor a lány szörföket árusított az egyikben. Már akkor is összekevert minket. De úgy döntök nem hozom ezt szóba.

Megfogom Milla kezét, és magam után húzom. Némelyik heverésző turista felénk fordul, és én csak reménykedni tudok abban, hogy nem ismer fel. Az már csak hab lenne a tortán. Nézzék csak ott van Sean Snyder a Hullámok Királya! Kaphatok egy autogramot? Ezt szeretném most a legkevésbé.
Ezért eloldalgunk és előfordul, hogy kerülőket teszünk, de én nem akarok kockáztatni. Nincs semmi amivel takarhatnám az arcomat, és a napszemüvegem egy régi rossz szokásként megint nincsen kéznél.
Látom Millán, hogy nagyon megéhezett, ezért megkérdezem.
-Mit kérsz? Én fizetek.
Talán nem kéne ennyire segítőkésznek lennem! A végén még ez okozza a vesztemet!
De már nem tudom befogni a számat.
A legközelebbi bódéhoz megyünk, és megkérem a lányt, hogy várjon meg engem az egyik napernyő alatt.
Feszülten ballagok oda a pulthoz, ahol egy kövér, hawaii inges pasas számolja a pénz.
-Szeretnék egy Sajtburgert és egy nagy adag limonádét –szólalok meg minden kertelés nélkül.
Látom a fickó szemén, hogy felismert, ám valószínűleg ő sem akar jelenetet rendezni, ezért beéri egy biccentéssel. Hangosan kifújom a levegőt, hogy megúsztam ennyivel. Szinte hihetetlen.
Aztán megismétlem a férfinak, hogy mit rendeltem, mert a nagy csodálkozástól teljesen megfeledkezett magáról. Végül Milla menüjét is felveszem a rendelésre.
Megragadom a kezembe kerülő első papírfecnit, és ráfirkantom a nevemet. Persze még nem kért tőlem aláírást, de nem akarom, hogy ez nagy feltűnést keltsen, ezért jobb ha már előre megteszem ezt. Odanyújtom a férfinak a lapot, és az hálásan, csillogó szemekkel a zsebébe gyömöszöli.

 

***

 Az egyik pálmafa árnyékában ebédelünk csendesen. Az idő elteltével megnőtt a strandolók száma, ezért az én kérésemre távolabb menünk a tengerpart azon részétől. De az óceán így is tíz méterre van tőlünk, szóval azért még nem kerültünk tőle olyan messzire.

Hűs szellő fújdogál, ám rettentő hőség uralkodik még itt az árnyékban is.
-Na, és mióta szereted a limonádét? –kérdezi a lány, miközben jó nagyot harap a gyrosába, amit kért.
-Jó hatással vagy rám –felelem teli szájjal.
Ezen persze mind a ketten nevetünk, bár azt nem tudom eldönteni, hogy Milla rajtam röhög-e, mert minden bizonnyal tiszta maszat a képem, vagy csak elfogta a jókedv. Én az elsőre tippelnék.
Miután megeszünk mindent, még messzebb megyünk a turistáktól, egy nyugis szakaszra. A hátunk mögött hatalmas sziklaszirtek védenek minket. Így még Ruben sem láthatna meg minket, ha valahogyan mégis felbukkanna a színen.
-Látod ott azt a sziklát? –kérdezi a lány mellettem. Odanézek, és alaposan szemügyre veszem a célpontot. Jó ötven méterre lehet tőlünk.
-Igen, és?
-Fogadjunk, hogy én érek oda előbb –veti fel Milla. Lerúgja a lábáról a papucsát, és leveszi az ingét. Látszólag már régen felkészült az úszásra, mert fürdőruha van alatta.
-És ha nyerek, megtanítasz szörfözni –folytatja.
Én is követem a példáját. Lehámozom magamról a pólómat, és ledobom a homokba.
-De ha én győzök, akkor kérek két puszit –vigyorgok rá.
-Okos zsarolja a zsarolót –jegyzi meg –Áll az alku.
Kezet szorítunk, és háromra bevetjük magunkat a habok közé.

 

***

   Egyből alámerülök. A víz jéghideg, bár hamar megszokom. Erős karcsapásokkal hajtom magam, és néha felbukkanok, hogy megnézzem hol is van az a bizonyos szikla. Millát egyetlenegyszer sem látom a felszínen. Nyilván nagyon lemaradt, ami érthető is, hiszen én mindig kitűnő úszó voltam.

A cél egyre közelebb kerül, ám amikor már csak két méterre vagyok tőle, a felismerés villámcsapásként ér: vesztettem.
A lány már a sziklán ül. A hajából csöpög a víz és fázik, ám fülig ér a szája.
Milyen igaz az a régi mondás, hogy soha, de SOHA ne becsüld le az ellenfeledet!
-Azt hittem, már sosem érsz ide! –kiált le pimaszul.
-Vicces vagy! –ordítok vissza.
A hullámok a sziklának csapódnak, így túl kell kiabálnunk a zajt, ha kommunikálni akarunk egymással.
Hátrapillantok. A part egyáltalán nincs messze tőlünk, viszont errefelé nagyon hamar mélyül a víz, és jóval hidegebb is, mint ahol a turisták pancsikolnak egész nap.
Odaúszok a sziklához, és felhúzom magam a peremén. Még a szél is feltámadt, ezért amit kiérek a vízből, máris vacogni kezdek. Csekély vigasz, hogy ugyanúgy reszketek, mint ő csak az a különbség, hogy Milla a nyertes.
-Győztem, szóval meg kell tanítanod szörfözni –csap a csupasz hátamra. Nagyot csattan a tenyere, mert síkos vagyok.
-Au!
-Mikor érsz rá? Mikor kezdhetjük?
Hát a szabály, az szabály, ezen nem lehet változtatni. Sajnos. De sokkal jobban örültem volna neki, ha a szerencse az én pártomra áll.
-Azt hittem te is tudsz szörfözni –mondom –Elvégre dedósok nem indulhatnak a versenyen. Nincsen igazam?
Bólint.
-Hát akkor meg miért kérnéd az én segítségemet?
-Megtaníthatnál egy-két dologra.
-Például?
-Hogyan kell a deszkán maradni.
A nap fénye megvilágítja Milla haját, ami szőkének tűnik. Annyira szép, mintha egy mesebeli lény mellett ülnék. És erről eszembe jutnak azok a történetek, melyeket még gyerekként hallottam. A kentaurok. A tündérek. A koboldok. A sellők. Újra tíz évesnek érzem magam.

 

***

 

-Köszönöm a mai napot, igazán jól éreztem magam –vallom be neki hazafelé.
-Ha velem vagy, mindig jól érzed magad –emlékeztet.
-Ez igaz –válaszolom.
Bár mikor először kiabált velem, akkor azért más véleményen voltam.
-Sajnálom, hogy nem ismertelem meg jobban korábban –mondom egy kis idő múlva.
Fázósan összehúzom magamon az inget, pedig egyáltalán nincsen hideg. Nem tudom mi van velem.
A sápítozás távoli hangjaira leszünk figyelmesek. Az éjszaka nyugalma máris szeret foszlott.
-A nagynéném, jellemző –forgatja a szemeit Milla –Inkább menjünk a hátsó bejárathoz, nem akarom, hogy nagy ügyet csináljon abból, hogy hazakísértél.
Csak, mosolygok, de azért megkérdezem:
-Miért, mit szokott olyankor csinálni?
-Hát… tudod, például a múltkor azt hitte, hogy össze akarunk házasodni. Vannak ilyen agyrémei, és nem kell komolyan venni ezeket…
Hangos nevetésben török ki. Szóval a bátyám már meg is akar házasodni a tudtomon kívül?
De ez valahol belül mégiscsak fáj. Hogy azokat amiket mond, igazából nem nekem szánja. Nem engem szeret!
Egyre nehezebb elviselnem, hogy Rubennek szólít. Olyan jó lenne, ha nem kellene titkolóznom, mert tudná, hogy ki vagyok valójában, és el is fogadna. Többet nem is kérnék.
Olyan könnyű lenne akkor „igen”-t mondani, amikor megkérdezné, hogy „akarsz-e velem lemenni a partra”? De most…
Mindig át kell értékelnem mindent, mielőtt megszólalnék. Végig kell gondolnom, hogy ezt a drágalátos testvérem vajon nem tenné-e. Persze, én sem tudhatok mindent róla, mert annyira azért nem ismerem. Ruben kiszámíthatatlan természetet örökölt. Én pedig ennek az ellenkezője vagyok. Simán átlátna rajtam. De azért jobban hazudok, mint Milla, és ezért ez mégiscsak nagy szó.
Miért nem engedte, hogy megcsókoljam? Annyira egyszerű lett volna. Csupán nem kellett volna kinyögnie, hogy ezt nem szabad. Ha szeret engem (mármint Rubent) akkor ez igazán…
-Gyere már, ne álldogálj ott! –ragadja meg a lány a vállamat –A nagynéném nem láthat meg téged! Ugye, nem szeretnél itt vacsorázni?
-Ööö… nem.
-Helyes! Akkor gyere!
A hátsó bejárat felé taszigál.
Nem tudok mit mondani. Kifogytam a szavakból. Már csak abban reménykedem, hogy mikor ott fog állni ez a szegény teremtés a nagy döntés előtt, hogy kinek az oldalára áll, engem fog választani.
Ám ez mindössze nem több mint, álomkép. Elérhetetlen álom, mely kicsúszik a kezeim közül.
Mi ketten sosem voltunk egyformák, még ha az arcunk annyira is hasonlít. Ellentétek vagyunk.
Fekete –fehér. Éjjel-nappal. Fent-lent.
Már csak azt nem tudom megítélni, hogy melyikünk a jó, és melyikünk a rosszfiú.