Hullámok között (Befejezett)

Drága Olvasóink!

Ismét visszatértünk, és nagy örömmel láttuk, hogy egyre többen olvassátok a blogot J Ennek nagyon örülünk, de nem igazán véleményeztek. Mondhatnám azt, hogy innentől kezdve minden harmadik, vagy negyedik megjegyzés után jön új rész, de mivel már eléggé a végén vagyunk, nincs szívem ezt megtenni veletek. Viszont, egy két plusz kommentnek mindig örülünk, ám nem kötelező.

Még egy bejelentés: Hosszú tépelődés után, úgy döntöttem, hogy az Ender's Game Fanfictiont fogom megírni. Még nem tudom teljesen, hogy hogyan lesz, de számíthattok rá!

Sajnálom, hogy sokat kellett várnotok erre a fejezetre is, (mint mindig), erre nincs is mentségem. Tudtam, hogy mi fog következni a történetben, de valahogy nem nagyon jött az ihlet, nem tudtam kifejezni magam írásban, meg persze a suli is közrejátszott… DE! Végre nagy nehezen elkészült az új rész, ám ugyan nem lett a leghosszabb, bár kész van.

Hihetetlen, hogy idáig is eljutottunk! J Ennek ellenére meg kell mondanom, nem vagyok megelégedve a fejezettel. Na, mindegy, nem is akarom tovább húzni a szót, majd ti eldöntitek, hogy hogy tetszett. És elnézést kérek a helyesírási hibákért, ha találtok benne.

Jó olvasást! J

 

24.fejezet

Ruben Snyder 

 

Számtalanszor elképzeltem, hogy visszamegyek a bárba, és követelem, hogy újra megbeszéljük ezt a dolgot. Kikérem magamnak, hogy újra ott dolgozhassak, mert már mindenki tisztában van vele, hogy igazságtalan volt ez az egész. Baleset történt, amit egy elhamarkodott döntés követett.

Az idő elteltével most már nem fáj annyira, de még mindig rosszul esik az a tudat, hogy lehetne egy olyan állásom, amit tényleg jó csinálni, és mellesleg ott van az a lány, akit teljes szívemből szeretek. Nem telt el úgy egy nap, hogy nem gondoltam volna rá. Ha éppen nem dolgoztam, vagy ebédszünetet tartottam, folyton Ő járt az agyamban. Sőt, volt olyan eset, hogy még az álmaimba is beférkőzött, bár akkor ott nem volt annyira hirtelen haragú.

Néha már csak nevettem magamon, hogy már megint Milláról fantáziálok. Máskor meg bosszankodtam, hogy nem hagy a munkámra koncentrálni, és ráadásul, előfordult egy olyan pillanat is, mikor kiabálni kezdtem saját magammal. Már nem tudom, mi volt pontosan ennek az oka, de a vásárlók elég furcsán néztek rám, majd csendben odébbálltak. Hogyan is lehetne az ilyeneknek megmagyarázni, hogy mit miért teszek? Nem tudhatják, miért vagyok itt, és mi történt a múltamban, amiért azt cselekszem, amit.

Pár nappal ezelőtt, volt egy olyan esetem, amikor úgy érzetem, nem bírom itt tovább. Csak az volt a fejemben, hogy a lány után menjek, mert valami nagyon nagy baj történik. Kezdetben nem vettem komolyan az egészet, meg, persze a kollégáim is arra hivatkoztak, hogy túl nagy rajtam a nyomás, és ennek az utóhatása. Próbáltam elterelni a figyelmemet, ám a balsejtelmem heteken át kísért, míg végül megelégeltem.

Felálltam a helyemről, és kirohantam a mosdóba, a megszeppent emberek meg csak néztek utánam nagy szemekkel.

Akkor arra a lépésre szántam el magam, hogy itt is felmondok, mert így semmi értelme, ha nem tudom normálisan végezni a kötelességemet, meg persze, az is egy indok, hogy nem túlzottan kedvelem a vásárlókat.

Nos, igen, egy könyvesboltba kerültem. Itt találtam állást, hosszú és kimerítő hetek után, amíg valami elvégezhető munka után kajtattam. Néhányan összekevertek az öcsémmel, és egyből ajánlottak kisebb-nagyobb melókat, de mikor rájöttek arra, hogy nem én vagyok az a híres bajnok, elküldtek. Végtére, egy embernek mégiscsak megesett rajtam a szíve, mert megdumálta a főnökét, és csinált helyet nekem egy sarki, kis könyvesboltban.

El kellett fogadnom, pedig világéletemben utáltam olvasni. A könyvtárakat sem szerettem, és most már nagyon jól tudom, hogy rájöttek erre a körülöttem lévők is, mert folyton engem kérdeztek mindenről. Én vajon, melyik könyvet ajánlom a tizenéveseknek? Szerintem, melyik a legszórakoztatóbb olvasmány? Hol találják meg a történelmi témájú regényeket?

De végül is megszoktam, mert nem tehettem mást.

Egyrészt Sean-ért, mert aggódtam érte. Egész nap nem volt otthon, hanem a városban flangált, vagy mit tudom én. El kell tartanunk magunkat, ha már ő nem hajlandó dolgozni. Másrészt, pedig Milláért. Fogalmam sincs miért gondoltam ezt, de azzal vigasztaltam magam, hogy ezt érte is teszem. Majd még találkozhatok vele, de csak akkor, ha teljesíteni tudok ezen a téren is.

 

***

 

Ránézek a faliórára. Pontosan dél van, és még van három óra a munkaidőmből. Nem nagyon szoktunk ebédidőt tartani, mert a nagy forgalom miatt úgy is csúszna az egész.

Felállok a székemről, és elégedetten veszem tudomásul, hogy nem tartózkodik egyetlen vásárló sem a közelben. Mellesleg, ha nem is figyelnék, az ajtóra szerelt csengő úgy is értesítene minket a távozásukról, vagy az érkezésükről.

Kirohanok a mosdóba, mert már megint rám jött egy úgynevezett stressz roham, ami eredetileg nincs is, de én nem találok jobb szót rá. Nagyjából abból áll, hogy egész idő alatt remegek, és úgy érzem, nem tudom megcsinálni ezt az egészet, és kiabálni kezdek fennhangon. Csak Millát akarom. Vissza akarok menni abba az átkozott bárba! Nem érdekel Jennifer, és az örege! Vissza akarom kapni a lányt!

A csap alá tartom a fejemet, és próbálok megnyugodni. Mélyeket lélegzek. Ki. Be. Ki. Be.

Valaki áll az ajtóban. Megtörlöm az arcomat.

-Jól vagy? –kérdezi a kollégám –Elég furán viselkedsz, remélem tudod.

-Jól vagyok.

-Néha az az érzésem, hogy miattad nem megy jól az üzletünk.

-Miattam?

-Megijeszted a vásárlókat a pánikrohamaiddal.

-Ez nem pánikroham.

-Jól van, nem érdekel, nevezd aminek akarod, de vakard össze magad, mert így nem dolgozhatsz! –mondja komolyan.

-Csak nem akarsz kirúgni? –sápadok el.

-Dehogyis! Egy szóval sem említettem ilyen! Csak annyit tanácsoltam haver, hogy kapd össze magad! Mellesleg, nem én döntöm el, hogy ki megy el innen, és ki nem. Azt majd megteszik a feletteseink, helyettünk -kacsint rám.

Bólintok. Teljesen egyet értek vele.

-Nem vagyok pánikrohamos –ismétlem magam.

-De ez akkor is megengedhetetlen!

-Mondja az, aki minden öt percben megiszik egy kávét! Ami önmagában, valljuk be, nem nagy cucc, de az már felháborító, hogy minden nap leöntesz az italoddal egy könyvet, ami a munkaidőd után mehet a szemétbe! –vágok vissza.

-Csak minden második nap –sziszegi a férfi.

Elmosolyodom, amikor a kezében meglátom a poharat, amiben gőzölög a forró folyadék. Még most sem hagyja abba az ivást.

Látja, hogy észrevettem a kezében a kávét, mert védekezőm maga elé kapja a kezét.

-Ugyan, már Ruben! Ebédidő van!

Majd, mikor nem reagálok,  kis szünet után hozzáteszi:

-Ha nagyon szeretnél neked is hozhatok…

Gyorsan csendre intem, mert meghallom a csengő hangját. Kifutok a mosdóból, de a férfi utánam szól:

-Hagyd csak, most jött egy új vásárló, nem kell mindjárt lerohanni!

Körülnézek, és újra elsápadok.

-Nem jött, hanem éppen távozott.

-De fizetett, ugye?

Hogy a fenébe fizetett volna, hiszen éppen a vécében voltam! A francba! Ez az én saram! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen?

Szó nélkül keresztülfutok a bolton, félrelökve egy nénit, aki rosszallóan káromkodik egyet, mire a mellette álló anyuka befogja a gyereke fülét. Egyre többen jönnek a vásárlók, és mi csak ott gubbasztottunk bent!

Az egyik vörös hajú, iskolás kislány, mintha csak olvasna a gondolataimban, az ajtó felé mutat, jelezve, hogy arra ment a tolvaj.

-Egy gyerek volt. Kék kabátban –mondja, és a szemüvegét megigazítva tovább lapozgatva a kezében tartott könyvet.

Elfog a méreg, hogy egy kis taknyos miatt, már megint az állásommal játszom.

Kirontok az ajtón, és rohanni kezdek. A szemem sarkából látom, hogy a munkatársam megnézi a kamerák által készített felvételt. Még az utcán lévő tömegből is kihallom az ordítását:

-Segítség, emberek! Kiraboltak!

 

***

 

Az emberek sokaságával haladok együtt, miközben árgus szemekkel pásztázom a kabátokat. Narancssárgától elkezdve, a rózsaszín dzsekiig minden megtalálható. Leginkább a kék ruhadarabokat nézem. Ha a lány nem hazudott, akkor nyugodtan békén hagyhatom a kék kabátos felnőtteket, hiszen az elmondása alapján egy töpörtyű volt az illető. Valami azt súgja, hogy nem kislány volt, hiszen ők általában ennyi idősen nem vetemednek ilyesmire.

Megpróbálok nem túl nagy feltűnést kelteni azzal, hogy minden gyanús gyerek nyomába eredek, aki valaki kék dolgot hord magán. Még a végén félreértekén a dolgot.

Nem szúrhatom ezt el, mert az itteni főnök, tuti, hogy ezt nem bocsátaná meg. Ha nem kapom el a srácot, lőttek az állásomnak.

A különösen nagy forgalomban, ugyancsak elég nehéz dolgom van. A járdán állók látszólag nem zavartatják magukat a beszélgetésükben, és perceket totojázunk, mire ki tudjuk kerülni őket.

Még az autók sem hajlandók lassítani, hogy a gyalogosoknak egyáltalán esélyt adhassanak arra, hogy a másik oldalra érjenek! Nem, nekik annyira fontos dolguk van, hogy egy embert sem tudnak átengedni, és még ők lesznek felháborodva, ha egy baleset miatt, kihívják a zsarukat! Hiszen nem nekik volt elsőbbségük…

Na, mindegy. Szerencsére eddig nem kellett kihívni sem a rendőröket, sem a tűzoltókat. Viszont értesíteni lehet majd a mentőket rövid időn belül, ha nem találom meg a tettest, mert a az öreg kirúg, esküszöm, hogy leütök valakit. A másik verzió az, hogy engem visznek a kórházba, szívinfarktussal.

Nem is értem, hogy miért történnek velünk ekkora csapások. Miért engedik meg az égiek, hogy ennyi baj érjen bennünket? Kitől várhatunk valami segítséget, ha már a körülöttünk lévők semmi hajlandóságot nem akarnak kimutatni?

Végig abban reménykedem, hogy Milla majd fel fog bukkanni az egyik sarkon. És, mikor ő is észre vesz engem, végre nem kell semmi mással törődnöm. Minden elveszti majd az értelmét. Igen, pontosan erre a pillanatra várok. Elegem van mindenből!

Miközben ezen tépelődöm, megállok. Nekitámaszkodok az egyik villanyoszlopnak, miközben elkeseredetten nézem a hömpölygő színkavalkádot. Fel kéne adnom. Hiába kérdeznék meg bárkit is az üggyel kapcsolatban, a válasz egyértelműen nemleges lenne. A lehető legegyszerűbb megoldás az lenne, ha most visszafordulnék, és szembenéznék a sorsommal.

Az is lehetséges, hogy mégsem én röpülnék onnan? Hiszen, ha én nem vagyok a pénztárnál, a kollégámnak kellene ott lennie, nem pedig kávéznia! Az ő feladata, a fenébe is! Ezt írja elő a szabályzat. Legalábbis nekem így mondták.

 Oldalra pillantok, és a szívem nagyot dobban. Meglátom, amit kerestem.

 

***

Egy tíz éves körüli kisfiú ül az egyik közeli padon. Szőke haját a szemébe fújja a szél, de nem foglalkozik ezzel. A lábát lóbálva lefelé néz. Kék farmerkabátot visel, és olvas.

Egy pillanatra mégis meggondolom magam. Nem akarom bántani ezt a gyereket, még akkor sem, ha lopott.
Biztosan tisztában van azzal, hogy mi a helyes, és mi a törvényszegés. De akkor miért vetemedett erre?
Kérhetett volna pénzt a szüleitől! Minden normális, jóravaló tizenéves ezt teszi, még ha hisztiznie is kell néhány száz forintért!
Nem értem a fiú döntését.
Sajnálom, mert nekem kell majd most megnevelnem ezt a kölyköt. Az eszem azt diktálja, kapjam el, és vigyem a rendőrségre. De ez kész őrület, hiszen nem csuknak le kiskorúakat! A szülőket terelnék be, vagy bírságot szabnának ki rájuk.
Én soha nem loptam gyerekként. De most sem. Igaz, néhányszor gondoltam rá, de sosem tettem meg. Egyrészt, nem volt bátorságom, és emellett értelmetlen is lett volna a kísérlet, hiszen Sean győzelmének hála, abból a nyereményből, mindent meg tudtunk volna venni magunknak.
És mellesleg rossz fényt is vetett volna az öcsém hírnevére. Mert mondjuk véletlenül az egyik paparazzi engem fotóz le, amint éppen egy tárgyat rakok a zsebembe és a testvérem nevét rakják a címlapra. Eléggé kínos lenne.
Megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe. Még mindig itt ácsorgom, és nem tudom eldönteni, mit csináljak.
Megsajnáltam ezt a kölyköt. Olyan ártatlannak néz ki, ahogy itt olvas.
Talán, nem is akarta ellopni! Talán csak bele arat olvasni, és majd később visszaviszi! –győzködöm magam.
Tennem kell valamit! Nem hagyhatom csak úgy elmenni…
-A szüleid nem tanítottak meg rá, hogy lopni, csúnya dolog?
A kisfiú rémülten felnéz, és amikor meglát, elfelejt levegőt venni. Becsapja a könyvet, és felugrik a padról.
Elkerekedik a szemem, amikor felismerem benne az egyik szomszédunk fiát.

 

***

 

Látszólag ő is felismert engem, ezért egyre jobban megijedt.

El akar futni, de hirtelen elkapom a karját, és magam felé fordítom.

-Honnan van az a könyv? –kérdezem.

A fiú a háta mögé rejti a szerzeményét, és nagyon jól tudja, hogy bajba került.

-Ez csak az Aladin meséje! –nyögi a gyerek.

-Nem ezt kérdeztem. Azt akarom tudni, honnan van!

Elfordítja a fejét, és körülnéz. Néhány felnőtt felfigyel az eseményre, de mikor perceken át nem történik semmi különös, folytatják az útjukat.

-Találtam.

-Igen? Egy vadonatúj változatot? Csak így az utcán?

A gyerek sírni kezd, és rángatni kezdi a kezét.

-Engedjen el!

Már majdnem kinyílik a markom, hogy teljesítsem a kérését, de megmakacsolom magam, mikor eszembe jut, hogy ez az állásomba kerülhet.

-Nem. Most szépen velem jössz!

Azzal magam után húzva elindulunk vissza a könyvesboltba. Az egyetlen vigaszom az, hogy az ottaniak talán elégedettek lesznek a teljesítményemmel.

 

***

A kollégák természetesen ki voltak készülve, hiszen mégiscsak lopás történt, és teljesen el voltak ájulva, mikor meglátták, hogy egy kisfiú kísérelte meg. Hiszen az ő boltjuk történelmében, még senki sem merte ezt megkockáztatni.

Mondtam nekik, hogy ne verjék nagydobra, hogy én kaptam el a tolvajt, de rám sem hederítve, minden vásárlónak elmesélték a történteket.
A megígért kávét is megkaptam a kollegától, de mindezek ellenére pocsékul érzetem magam. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem, hiszen megvédtem a könyvesbolt jó hírét, ám részben gyötört a bűntudat, hogy elkaptam a gyereket. A becsületes szomszédunk egyetlen fiát! Hogy merek majd ezentúl eléjük állni, ha karácsonykor kiég majd az égősorunk (mint minden évben) és tőlük leszünk kénytelenek kölcsönkérni?
Próbáltam együtt mosolyogni a többiekkel, ám ez természetesen nem sikerült.
Már éppen távozni akaok a munkaidőm leteltével, mikor megszólítanak.
-Hé, Ruben!
Megfordulok. A fickó, már megint kávét iszik.
-Ezt ne felejtsd itt!
A kezembe nyomja az Aladin történetét.
-Kösz –gúnyosan elmosolyodok –És mit csináljak vele, he?
-Az már nem az én dolgom. Vedd úgy, hogy ajándék.
Bólintok.
-Jó. Klassz.

***

Hullafáradtan érek haza, a kezemben a mesekönyvvel. Sean természetesen nincsen otthon, hanem véleményem szerint valahol csavarog. Már nem kérem számon rajta az ilyesmit, hiszen tudom, hogy úgy sem fog megjavulni. Nem én vagyok az apja, akinek nevelnie kéne. Ha esetleg iskolába járna, és nem itt rontaná a levegőt, még lehetne belőle valami…

Kopognak az ajtón.
Odakászálódok a bejárathoz, és kinyitom.
Két mérges szülővel nézek farkasszemet, és azonnal látom, hogy gáz van. Mögöttük a fiú áll a sírás határán, de az anyuka szorosan fogja a kezét.
-Bejöhettük? –kérdezi a szomszéd.
-Ööö… igen –mondom zavartan.

 

***

 Már fél órája hallgatom ezt a bolondokházát. Az anyuka nem győzik sipítozni, hogy hogyan vetemedhetett az ő kölyke ilyenre.

-Az én fiam! Hogy engedhette meg magának ezt? Hiszen te is tudod, Ruben, hogy mi tisztességesek vagyunk! Szívem, mond meg neki! Mond meg neki, hogy a fiam nem fog ilyent csinálni még egyszer!
-Gondoskodunk róla –erősíti meg a férje.
A gyerek közben természetesen végig bőg. Nem kívántam részt venni semmiféle családi összetűzésben, de nyilván kiderült, hogy mi is történt.
Pár másodpercig, mikor belekezdtek a mondanivalójukba attól féltem, hogy rám mérgesek, és a srácot akarják védeni, hogy ő sosem tenne ilyent.
Bármit is beszélnek, mindenre bólogatok, és ha kérdeznek, csak annyit mondok, hogy: aha. Pedig általában nem eldöntendő a kérdés, de ez engem a legkevésbé sem érdekel. A két szülő addig húzza az idegeimet, míg végül megelégelem, és olyant mondok, amin még saját magam is meglepődöm.
-Nem. Tévedés történt.
A szobában mindenki elnémul. Az anyuka a szívére szorítja a kezét, és elsápad.
-Hogyan?
Igen, tényleg! Hogyan?! Mi a fenét is mondtam?! Miért védem ezt a gyereket?
De már nincs megállás.
-A gyerekük nem lopott. Fizetett, csak elfelejtettük odaadni a blokkot. A kollegám hitte azt, hogy lopott, és a nyomába eredt.
A gyerek abbahagyja a sírást, és felnéz rám. Ő sem tudja, hogy miért szeretnék falazni neki.
-Valójában kifizette.
Odanyújtom neki a könyvet.
-Tessék. Ez a tied.
Újabb sápítozás, hihetetlenség, zavartság és idegesség követi ezt a furcsa beszélgetést.
Még sosem hazudtam senkinek ennyire könnyen.
A gyerek egy néma köszönöm-öt tátog, és a szülők hosszú bocsánatkérés után, elmennek. Nem is tudom, hiszen nekem kéne bocsánatot kérnem, hiszen „tévedés történt”!
Felmegyek az emeletre, hogy átöltözzem, de nem találom meg a kedvenc, csíkos pulóveremet. Felkutatom érte az egész szobát, sőt, még Sean ruháit is kirángatom, ám nem kerül elő.
Idegtépő gondolkozás után ráeszmélek, hogy a bárban hagytam. De miért nem vettem észre eddig?
Elnyúlok az ágyon. Egy végtelenül fáradt sóhaj hagyja el a számat.
Nem érdekel! A pokolba a pulóveremmel. Majd holnap bemegyek érte.