27. Fejezet

Drága Olvasóink!

Nem szeretjük húzni az emberek idegeit azzal kapcsolatban, hogy milyen lassan haladunk a részek írásával, miközben Ti halálra izguljátok magatokat, hogy mi lesz... Megígérjük, hogy nem lesz többet ilyen.

Megérkezett a 27. Fejezet, mint is is láthatjátok. Próbáltuk hosszúra írni. Kötelességünk közölni veletek, hogy ezen kívül még három fejezet lesz, és sajnos vége a történetnek.

Nem szeretnénk sokat beszélni, de szeretném, ha véleményeznétek ezt a részt is, vagy ha nincs kedvetek megjegyzést írni, akkor kérlek, hogy pipáljátok ki azt a rublikát aszerint, amilyen érzéseitek vannak erről a részről. Remélem azért sikerül megnevettetnünk benneteket! :)

Nagyon szép utolsó két hetet kívánunk mindenkinek! Élvézzétek ki, amíg még lehet!

Ölel titeket: Emma W.

Milla Mackay

27.fejezet

 Minden olyan gyorsan történt. Igazából nem fogtam fel, hogy miről volt szó, de előbb cselekedtem, mint gondolkoztam.

Hirtelen nem is tűnt fontosnak a munka, és cseppet sem érdekeltek a vendégek. Csak azt akartam, hogy békén hagyjanak. Csendre volt szükségem. Magányra. Az egyik pillanatban még boldog voltam Ruben mellett, aztán percek alatt minden megváltozott.

Miközben rohantam folyton csak az járt a fejemben, hogy kijátszottak, átvertek és csúnyán becsaptak.

 Feltétel nélkül bíztam Rubenben, de ennek most vége. Nem tudnék úgy tekinteni rá, mintha semmi sem történt volna. Bábu voltam egy olyan játékban, amelynek nem ismertem a szabályait.

A nagy rohanásban majdnem feldöntöttem egy nénit, aki az aznapi zsibvásárból igyekezett haza, mögötte, pedig unokája szorongatott egy babát.

-Bocsánat! -szabadkoztam, de nem álltam meg.

Ez a világ mát túl zavaros, hogy egy épszerű ember megérthesse.

Nem tudom, hogy milyen gyorsan értem haza és azzal sem voltam tisztában, miért kiabál velem a nénikém. Furcsa dolgokat vágtunk egymás fejéhez, de engem a düh motivált, mert igazából nem akartam fájdalmat okozni neki.

Most meg itt vagyok a szobámban és szomorkodom egy fiú miatt, akit igazából nem kis ismertem. Egy olyan jövőt "siratok", ami nem lehetett az enyém. Az élet néha kegyetlen is tud lenni. Jobb ha tudomásul veszem.

 Úgy szeretnék bőgni! De nem tudok. Lehet, hogy jobb így, hogy most tudtam meg és nem évekkel később. Az igazság szörnyű, de a hazugság újra és újra fáj.

Ha az életem egy tündérmese lenne, megkérném az írót, hogy így kezdje: Volt egyszer egy lány, és egy fiú... De mivel az életem nem az, valahogy úgy szólna a bevezető: Minden egy versennyel kezdődött...

Bárcsak ne találkoztam volna vele. De a másik felem nem ezt akarja.

Kétféle ember létezik a világon. Az egyik, aki szembe úszik az árral, a másik, pedig az, aki megtanulja elfogadni a rossz dolgokat. Én a hármas kategóriába tartozom: nem tudom eldönteni, hogy hogyan reagáljak a dolgokra.

 A gondolataim zavarosak, homályos emlékképek a múltból. Ez túl sok.

„Összecsapnak" a hullámok felettem, bánat és az elkeseredettség kerít hatalmába, ami beszippant, akár egy feketelyuk.

A bánatra szoktak tanácsolni valamiféle ellenszert, de amilyen memóriával rendelkezek, azt még egy aranyhal is megirigyelné. Aztán hirtelen beugrik valami. A zene jó a bánat ellen. Bekapcsolom a rádiót, amit még a nagybácsim szerzett nekem, elég régi, de nekem ez egy kincs.

Feljebb tekerem a hangerőt, majd lendületből az ágyra huppanok, elkapom az egyik zöld párnát és megölelem. Nem rossz érzés, de nem is a legjobb.

Mégis mire számítottam egy párnától? Hiszen nem fogja viszonozni az ölelésemet. Talán már nem vagyok épelméjű, hogy ilyeneken gondolkozom.

De muszáj, hogy valamit szorítsak vagy ölelgessek, mert nem tudok mit kezdeni magammal. Pörgős dallam szól a rádióból, de a refrén közepén kirepül kezemből a párna, egyenesen a lejátszónak. Az meginog, majd elhallgat.

Csend telepszik a szobára.

Rubent, mikor felvették a bárba, és utáltam a gondolatot, hogy vele dolgozzak, akkor is éppen ez a zene szólt.

Lefekszek. Az éjjeli lámpára fókuszálok, de teljesen mást „látok". A szörf versenyt. Milyen ostoba voltam, hogy akkor nem vettem őket észre! Már egyértelmű miért volt az egyikük olyan a verseny után, mint aki semmiről se tud. Attól a naptól fogva lett bonyolult minden. De az egész miattam történt.

Behunyom a szemem, mintha így nem látnám a múlt emlékeit. De nincs menekvés, az emlékek lecsapnak rám. Az esti séta, a turmixozás. A rengeteg vita ellenére mindig kibékültünk, miközben nekem fogalmam sem volt az igazi gondról.

A legnagyobb hullámlovaglás után kimentett valamelyikük és meg csókolt. És a vacsora, ami utána következett… A legszebb estém volt. De vajon melyikük volt?

Kopogás töri meg a félhomály csendjét.

- Milla, bemehetek? - a nagynénim érdeklődve áll az ajtó előtt.

Mielőtt kinyitnám a szemem, könnycsepp folyik végig az arcomon, az érzéseimmel együtt.

- Igen - nem akarom, hogy lássa a könnyes szemem, ezért gyorsan megdörzsölöm a szemem. A nagynéném belép, arcán együttérzés suhan át,  és odamegy hozzám. Megsimogatja az arcomat, azután úgy dönt, hogy leül mellém.

- Hogy vagy? –kérdezi.

- Voltam már jobban is –sóhajtok fáradtan.

 Be kell vallani, ez egy elég nyilvánvaló hazugság volt a részemről.

- Azt látom – feleli, majd körbenéz a szobában, megállapodik a tekintete a földön heverő párnán.

- Mit tett veled az a szegény párna, hogy a földre száműzted?

-Tudod, nem volt elég hosszú a kezem, hogy innen elérjem a zenelejátszót.

-Látom, azért a humorérzéked a régi.

Felülök az ágyon, és kérdőn nézek az idős nőre, egészen addig, amíg meg nem szólal.

-Csinálok neked egy tükörtojást, rendben?

-Nem kérek, köszönöm.

-Akkor vajas pirítóst?

-Nem.

-Esetleg egy narancslevet?

-Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes.

-Sápadtnak látszol. Azért felhozok valami innivalót. Nem ám beteg leszel itt nekem!

Halványan elmosolyodom.

Igen, ez a tipikus nagynéném. Szereti gondját viselni az embereknek.

 ***

-Fiú van a szomorkodásod hátterében?- ezt olyan természetességgel kérdezi, mintha nem ez lenne az első alkalom. Akár egy gondolatolvasó, aki előtt nincs titok.

Sosem hallottam még tőle ilyen költőien megfogalmazott kérdést.

-Az attól függ –jobb válaszra nincs erőm.

-Így minden világos, mint a nap, de, ha kíváncsi vagy, akkor elmeséllek neked valamit, ami elég régen történt.

Eddig csak a kedvemre akart tenni a finomságaiva, mert főzni azt mindig is jól tudott... De mióta is hivatásos mesélő?

Lefogadom, mindjárt így fogja kezdeni: Egyszer volt, hol nem volt...

Az idős nő még egyszer rám néz, de amikor látja, hogy az arcomon érdeklődés suhan át, mégis belekezd.

-Tudod, a nagybácsiddal én sem voltam mindig jóban. Még egészen kicsi koromban költöztünk ide, és ő volt az a híres szomszédunk, aki minden áldott nap úgy feltekerte a hangerőt azon az átkozott televízión, hogy lefogadom, az egész város hallotta. Na, szóval, elég sokat veszekedtünk mi is… De aztán valahogyan megkedveltem, mert láttam szörfözni egyik alkalommal, meg persze a maga módján ő is egy ezermester volt. Később megtanítottam néhány dologra, tőle pedig kaptam egy saját készítésű szörfdeszkát. Amire bevallom, nagyon vigyázok a mai napig. Teltek a hónapok, és rájöttem, hogy a nagybácsid, tényleg egy jó srác. Pár nappal később összevesztünk egy aprócska dolgon, amiből „elefántot” csináltunk. De én már abban a pillanatban tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Most mégis, látod, házasok vagyunk, ami egy barátság eredménye. Ezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy a veszekedések és mindennek ellenére, mi mindig itt vagyunk egymásnak. Tudod, ha összeveszel valakivel, vagy megbántjátok egymást, mindig az kér előbb bocsánatot, aki nem tud a másikra haragudni. A mi esetünkben a nagybácsid volt, aki megkeresett engem, és megbánt mindent. Nem számít, hogy mi történt, már nincs mit tenni, vége, de az élet megy tovább, és egyszer csak azt veszed majd észre, hogy már nem számítanak a hibák.

Ez tanulságosabb mese volt, mint a Hamupipőke, ahol nagyjából annyi a lényeg, hogy hiába van két idegesítő nővéred, az még nem a világ vége, és fordulhatnak még jóra a dolgok. Pláne akkor, ha egy jó tündér teljesíti azokat a francos kívánságokat!

-Föld hívja Millát–hallok egy hangot, ami éppen egy űrhajót próbál utánozni. –Min mosolyogsz?

Felnézek.

-Ja, semmi… Biztosan te is ismered a hercegnők meséit, nem?

-Az attól függ.  Csirkerózsikát, vagy a Hótehénkét? Esetleg az Aladin és a Skodalámpára gondoltál?

-Nem. A Hamupopócskára.

A nagynéném egy pillanatra elgondolkodik.

-Érdekes… Valahogy az én koromban más címet viseltek ezek a mesék…

-Nem haladsz a korral, ez a gond!

-Ugyan már! A múlt héten vettem egy Nike csukát magamnak! Fehér volt, és rózsaszín csíkok voltak rajta.

-Üdv a huszonegyedik században –tárom szét a karomat.

Felállok az ágyamról, és az ajtó felé veszem az irányt, amikor váratlanul megszólal:

-Keresd meg.

-Kicsodát?

De mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet.

-Ha nem beszélsz vele, és itt most nem az SMS-ezésre gondolok, hanem személyesen, mint még az én gyerekkoromban, akkor ez a kapcsolat nem végződhet valami rózsásan.

-Ah, végre egy tapasztalt ember, mi? –gúnyolódom.

-Lehet, hogy már nem vagyok mai csirke, de azért konyítok még a mai fiatalsághoz.

Csirke? Csirke? Miért nem inkább kakas vagy tyúk?

Észre sem veszem, hogy a szemközti falat bámulom, tátott szájjal.

-Hé, Milla… Tudom, hogy nagyon pazar a te kecód, de most már indíts le a lépcsőn, és keresd meg a szőke hercegedet! A szobádat utána is ráérsz majd bámulni.

-Kecó? –kérdezem csodálkozva. Honnan szed ilyen szavakat ez a nőszemély? –Pazar? Szőke herceg? –hangosabban csattanok fel a kelleténél.

A nagynéném az ágyamon ül, és mosolyog.

-Te még mindig itt vagy, hercegnő?

-Milla hableány –javítom ki.

-Ó, és akkor ki vár majd odalent? A Hullámok királya?

Elmosolyodom.

Nem. A hullámok királyának a bátya.

***

Olyan sok mindent nem akartam megtenni a mai napon, hogy talán jobb nem is számolni. Nem szándékoztam még egyszer lejönni ide a partra, nem akartam dolgozni sem menni, sőt felkelni is nehezen tudtam.

De azt javasolják azok a „nagyon okos” emberek, akiket kiskoromban a tévében szoktam látni, és akiknek az arcával mostanság is tele van a reklám, hogy próbáljunk meg mindennek felfedezni a jó és a szép oldalát. Néha ez nagyon nehéz. Néha annyira irtó nehéz, hogy lehetetlen elképzelni, mi a pozitívuma annak, ha téged balszerencse ér.

Általában a düh nem engedi, hogy gondolkodjak. A veszekedésekben gyakran felkapom a vizet, de mindig abban reménykedtem, hogy egy idő után megtalálom azt a módot, ami ilyen helyzetekben elterelheti a figyelmemet attól, hogy valami olyasmit vágjak a vitatkozó partnerem fejéhez, amit később megbánok.

A szavaknak hatalmas ereje van, de persze az is rátesz egy lapáttal, hogy kitől kell hallanod. Egyetlen szó néha és sokszor élesebb bármelyik tőrnél. És ugyanakkor egyetlen „szeretlek”, vagy „kérlek, bocsáss meg” kifejezés olyan melegséggel töltheti el az ember lelkét, amit más nem tud megadni.

Fogalmam sincs minek jöttem el otthonról, mert bármennyire is igaza van a nagynénémnek, azért mégsem dönthet helyettem…

Sok hazugságot és becsapást szenvedtem már el, de akkor mindig az segített, ha valami vidám dologra gondoltam, vagy viccet csináltam az egészből, még akkor is, amikor nagyon fájt.

De nem értem, ebben vajon mi lehet a mulatságos.

Nem gondolni rá! Nem gondolni rá! Nem gondolni semmire! Élvezd a tengert! –ismételgetem magamban.

Hát, persze. Élvezzem azokat a hullámokat, amik összecsaptak fölöttem, amikor az egyik Snyder srác megmentett. Most is két „hullám” között vagyok, vagyis két fiú között… A sors iróniája, vagy csak a nagynéném poénjai hatására gondolom ezt?

Bárhogy is van, nem bírom tovább. Kiszakad belőlem a nevetés, és még jobban meglepődöm, amikor meghallom a saját hangomat. Képtelen vagyok abbahagyni, mert olyan jól esik újra röhögni, valamin, hogy nem tagadhatom meg ezt magamtól.

És aztán megpillantom a part másik végében, azt a két árnyat, ami lassan két emberi alakká formálódik miközben egymás mellett sétálnak, és minden lépéssel közelebb kerülnek ahhoz a helyhez, ahol éppen én ácsorgok.

Kétség sem férhet ahhoz, hogy ez a két ember hozzám jött.