Hullámok között (Befejezett)

 

Sziasztok, Drága Olvasóink!
Íme, itt a következő fejezet, amiben látszólag még jobban össze fognak kuszálódni a dolgok, de azért reméljük, hogy így is nyomon tudjátok követni az eseményeket.
Tudom, nem lett éppen valami ünnepies hangulata, hiszen ez egy eléggé szomorkás jelenetekkel teli, viszont ígérem, hogy a következő már nem lesz ilyen!  : )
Boldog Karácsonyt, Kellemes Ünnepeket, és Boldog Újévet kívánunk mindannyiotoknak!
És még egy fontos dolog, mielőtt elfelejtem!
Mivel hamarosan (mint már említettük) véget fog érni a történet (talán csak 5-4 fejezet van hátra), azon gondolkodtunk, hogy majd ezt követően írni fogunk további történeteket. Valószínűleg a másik blogunkon fogjuk írni (http://orioncsillagkep.blogspot.com), de ez még nem biztos. Majd értesítünk a fejleményekről titeket. És, kérlek segítsetek nekünk, eldönteni, hogy milyent írjuk, vagy azok közül, amik kész vannak, miket rakjunk fel.
A jobboldali sávban csináltunk egy olyan kérdést, hogy: Ha vége lesz ennek a történetnek, mit olvasnátok szívesen?
Oda, kérlek szavazzatok, ami semmilyen regisztrálást nem igényel.!Több válasz jelölése is lehetséges!
-Kisebb novellák
Ezen, nincs mit magyarázni, én néha szoktam irogatni ilyesmiket, és hasonlókat is felrakhatunk, ha gondoljátok. Ha ezt szeretnétek, szavazzatok erre!
-Amiket közösen írtunk
Rengeteg ilyen van, ami azt illeti, bár a Hullámok Között az leghoszabb és legkomolyabb művünk eddig. Van olyan is, amiben mi is benne vagyunk, és mindenféle kalandba belekeveredünk :) Ha hasonlókat szeretnétek, ezt jelöljétek meg!
-Amiket egyedül írtam
Ilyen is sok van, bár bevallom őszintén, egyiket sem fejeztem be teljesen. De a kedvetekért megtenném, és összekapnám magamat! Van háborús, romantikus, olyan ami a jövőben játszódik, írtam már egy férfi szemszgéből is történetet, és van sci-fi is! Ha ezeket szeretnétek, kattincsatok arra! Ha ez kapja a legtöbb szavazatot, akkor hosszabban kifejtem nektek, hogy milyenek vannak, és akkor azok közül is lehet választani.
-Ender's Game fanfiction
No, igen, ez tényleg megint egy külön kategória. Magyarul: Végjáték a címe, amit nemrég vetítettek a moziban, de nem is ez fogott meg leginkább, hanem a könyv. Az egyszerűen: Zseniális! Nincs rá jobb szó. Annyira megérintett ez a történet, annyira eggyé tudtam válni a főszereplővel, hogy napokig csak ezen tudtam gondolkodni, és borzasztóan sajnáltam, amikor vége lett.
Ezt nem a film alapján írnám, hanem egy teljesen kitalált történet lenne, de a szereplők változatlanok lennének!
Kicsit félek, mert még soha nem írtam fanfictiont, és az is, hogy esetleg nem úgy sikerül, ahogy szeretném, de őszintén szólva ezt csinálnám a legszívesebben!
Ha ti is szeretitek az Ender's Game-t, vagy adnátok erre is egy esélyt nekem, szavazzatok erre!  :)
Wendy, te melyiket választanád?
Ha valakinek van kérdése ezzel kapcsolatban, mert valami nem világos, az nyugodtan írhat megjegyzést. Chat-et sajnos nem tudtam csinálni (nem is tudom, hogyan kell), de remélem, hogy majd a közeljövőben ezt a problémát is megoldom.
Előre is köszönöm azoknak, akik szavaznak!  :)
Akkor nem is húznám tovább a szót, hanem következzen a fejezet!

22.fejezet

Milla Mackay

 

Miután Kelly távozik, teljesen eluralkodik rajtam a bánat. Alig bírok a lábamon maradni, és igyekszem megemészteni azokat a dolgokat, amiket mondott.

Sóhajtva leülök az egyik sarokba. A hajam a szemembe lóg.

Nem emlékszem, hogy valaha, is összevesztünk volna bármin.

Percek telnek el így, hogy ezen rágódom. A távoli lábdobogások zökkentenek ki a gondolataim közül. Mindössze csak remélni tudom, hogy nem a főnököm az. Még a végén rosszat gondolna rólam. Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, hogy ideáll elém, és alaposan lehord. Hát, ezért vettem vissza magát? Mit ül itt a sarokban tétlenül? Nem a vendégeket kéne kiszolgálnia, mi? És még ezek után elvárja tőlem, hogy fizessem, meg a bérét?

Persze, ezeket a mondatokat én találtam ki, de el tudom képzelni, hogy milyen hangnembe szólalna meg.

-Milla, hát itt vagy?

A hangra összerezzenek.

Igen, főnök, itt vagyok, és lopom az időt. Sajnálom.

-Mit csinálsz itt? –érdeklődik tovább az illető.

Felnézek, és próbálok mosolyt erőltetni a képemre, ami persze nem sikerül.

David megérinti a vállamat –Te sírsz? Minden rendben van?

-Én csak… -kezdem –Én… jól vagyok –letörlöm a könnyeimet.

A férfi segít talpra állni, mert úgy érzem, magamtól nem lennék rá képes. A fejem hasogat, és attól kezdek félni, hogy szét fog repedni a koponyám, rövid időn belül.

-Nem nézel ki valami jól –húzza el a száját –Menj haza nyugodtan, ha szeretnél, és én beszélhetek az érdekedben…

-Köszönöm –mondom –de azt hiszem, meg tudom oldani ezt a mai napot.

Nem tudtam meggyőzni.

-Milla, kérlek, ne akarj mindig ellenkezni! Pihend ki magad. Menj, haza.

-De nem hagyhatom itt…

-Beállok helyetted, rendben? –vágja rá azonnal, csakhogy megnyugtasson.

A fejemet ingatom.

-Akkor szólok Eden-nek, oké? –helyesbít.

Fáradtan bólintok egyet, aztán átkarolom, és megint sírni kezdek.

 

***

 

Nem tudom megállítani a könnyeimet, és még akkor is bőgök, amikor meglátom Rubent az ajtóban.

Ő az utolsó, akit ma látni szeretnék.

David érdeklődve a fiú felé fordul, és zavarban lesz. Biztos abban, hogy itt most perceken belül, komoly beszélgetés fog kezdődni kettőnk között, ezért az ajtóhoz megy, de én elkapom a karját.

-Nem hagyhatsz itt!

Erre még jobban elképed.

-Sajnálom, vissza kell mennem…

-Kérlek, David!

Muszáj megnyugodnom, és azt a kevéske békét, csak ő tudja megadni nekem. Kicsit olyan, mintha az apám lenne. Sokat gondoltam rá az elmúlt napokban, és mindig újra és újra elhatároztam, hogy felhívom a valódi szülőmet, megkérdezem, hogy van, mit csinált, és gondolom erre ő is megtudakolózná ezeket a dolgokat. Akkor pedig már szinte elkerülhetetlen lenne, hogy megmondjam neki az igazságot, és azt, hogy mibe keveredtem. Nem szeretek hazudni. Sosem voltam jó benne. Ezért, le is tettem az ötletről, abban a pillanatban, hogy eszembe jutott.

Igazából David sem tud róla, hogy mi folyik körülöttem, de ő legalább velem van, amikor szükségem van rá. Érzem, hogy bármit bevallhatnék neki, ám sosem volt elég bátorságom ahhoz, hogy kiöntsem valakinek a lelkem.

Legszívesebben megkérném, hogy zavarja el Rubent. Minek jött vissza? Nem azt akarja, hogy hagyjam békén?

A dühtől és a sírástól meg sem tudok szólalni. Némán markolászom David kezét, miközben azon imádkozom, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen, aminek mindjárt vége lesz. És amikor kinyitom a szemem, a tengerparton találom magam, és ezt követően a nagybácsim oda fog szólni nekem, hogy nem akarok-e indulni a versenyen. És akkor azt mondanám: Nem. Semmiképpen nem akarok.

És ez az egész soha meg sem történt.

De hiába küszködök, nem ébredek fel. Nincsen velem a nagybácsim. Már nincsen választásom.

 

Amikor Ruben felvilágosított arról, hogy fogalma sincs ki vagyok, azt hittem, már nem lehet rosszabb.

Tévedtem.

Pár perccel azután Kelly toppant be, és felvidultam, amikor megláttam, mert azt gondoltam, hogy megvigasztalni jött. Bocsánatot kértem tőle a viselkedésemért.

Aztán elkezdtünk beszélgetni, semmiségekről, majd teljesen már irányba terelődött a téma.

A drága barátnőm közölte velem, hogy halálosan beleszeretett Rubenbe. Először azt képzeltem, hogy valami ostoba vicc, de amikor Kelly ecsetelni kezdte, hogy miért tetszik neki, teljesen lesokkoltam. Tisztában voltam vele, hogy tud arról, hogy mi ketten barátok vagyunk, és azon voltam, hogy újra felvilágosítsam, de nem hagyott szóhoz jutni.

Nem hiszem, hogy képes volt felfogni, mennyire fájó volt nekem, amit mondott.

És ezt követően megkért engem, hogy csináljak nekik valami programot, hogy jobban megismerhessék egymást. Egy vacsorát, egy bulit, bármit.

Nekem ezen a ponton lett elegem. Bőgve egyre csak azt hajtogattam, hogy: Nem, nem, és nem.

Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna ezt megtenni neki. De azt felelte, hogy ha ő fontos nekem, akkor ezt tegyem meg érte.

 

 

Ruben a folyosón ér utol.

Megragadja a kezemet, hogy ne tudjak elmenni. Kénytelen vagyok felnézni rá.

-Milla, én… -feldúltnak látszik. És, most veszem észre, hogy a szemei is olyan mások… Mintha, nem is ő lenne az a fiú, akivel először találkoztam. Persze, tudom, hogy ez hülyeség, de azért mégis érdekelne, hogy mi minden ment végbe benne, amitől így megváltozott.
Kontaklencsét hord? Műtéten esett át?
-Szeretnélek jobban megismerni. A fenébe is! Sajnálom, tudom, milyen tapló voltam.
Ez már túl sok egyszerre. Jóformán semmit sem értek.
Felemelem a karom, és arcon vágom Rubent. Megpofozom. Aztán már meg is bánom, és újra potyogni kezdenek a könnyeim.
A fiú látszólag nem számított erre, és egy pillanatra nem tudja eldönteni, hogy tényleg megtettem-e.
-Igyekszem jóvátenni a hibámat, rendben? –szólal meg.
Nem reagálok.
-Csináljunk úgy, mintha ez a beszélgetés meg nem történt volna.
-Nem tudok! –kiáltom –Nem értem, mit akarsz tőlem valójában! Csak játszol velem, igaz?
Újra felemelem a kezem, de nem azért, hogy bántsam. Védekezni akarok a szavai elől.
-Nem, ez nem igaz –elkapja a csuklómat, és kényszerít, hogy azokban a furcsa szemeibe nézzek.
Eszeveszetten keresi a megoldást.
-Mondj, valamit, amivel kiengesztelhetlek!
Már sehogy sem lehet jóvá tenni ezt a dolgot. Mindent elrontottunk. Igen, mind a ketten hibásak voltunk ebben, és nem lehet a másikra kenni a dolgot.
Csak egyetlen gondolat jut eszembe, ami fájón mar belém.
-Mond Kelly szemébe, hogy engem szeretsz.
Látszólag nem akar bosszút állni, amiért megütöttem. De eldöntöm, hogy Ruben volt az utolsó, akinek megengedtem, hogy beférkőzzön a szívembe.