Hullámok között (Befejezett)

Sziasztok!
Kicsivel most hamarabb hoztam az új fejezetet, mert volt egy kis időm, és úgy néz ki, hogy most már véglegesen kezdek kilábalni ebből a nyavalyás vírusból.
Köszönjük, hogy még mindig velünk vagytok, és jó tudni, hogy még mindig vannak olvasóink! :)
Wendy, köszönjük neked a folytonos aktivításodat, és örülünk, hogy tetszik a fejléc! :)
Jó olvasást, és sok kiartást, már nem kell sok, és kezdődik a téli szünet! :)

Szeretettel:                                                                                       Kis Írók

21.fejezet

Sean Synder

Valószínűleg eddig meg sem fordult a fejemben, hogy mekkora szarban vagyok. Fel sem tűnt idáig, hogy valójában mivel vagy kivel játszom. De az bosszant a leginkább, hogy belementem ebbe, önként és dalolva.

Annyira dühös vagyok, hogy nem akarok a többiek közelébe menni, mert attól félek, hogy jelenetet rendeznék. És akkor Rubent újra kirúgják. Vagyis, engem. Mert én vagyok ő.
Addig járkálok az épületben, míg meg nem találom a hátsó kijáratot, és kisurranok rajta. Nem is tudtam pontosan, hogy mire számítsak, de azt tudom, hogy nem sziklákat vártam. Kisebbek nagyobbak emelkednek az ajtótól nem is olyan messze, és egy pillanatig azt hiszem, hogy ez már nem is a bárhoz tartozik. Pedig balra nyúlik egy kis ösvény, ami megkerüli az épületet, szóval biztosan nem tévedtem el.
Talán bűntudatot kéne éreznem. Talán sírnom kellene, nem tudom. De az tény, hogy egyikre sem vagyok képes ebben a pillanatban.
Letelepedek az egyik lapos sziklára, és lehajtom a fejemet.
Feldúlt vagyok, és már belefáradtam ebbe az egészbe. Valahányszor találkozom ezzel a csajjal, teljesen kikészít. Akkor meg miért állok vele szóba? Miért nem megyek el mellette, s teszek úgy, mintha levegő lenne?
Nem tudom.
Sóhajtok egyet.
Miért jöttem el egyáltalán ide? Nem volt kötelességem ez az egész! Rubennek címezték a levelet, aki most is otthon van azzal a tudattal, hogy még jó ideig munkanélküli lesz. Nekem meg tanulnom kéne az egyetemen, és nem a tévé előtt ülni. Lehet, hogy eddig nem tettem semmi értelmeset, viszont itt volt az ideje, hogy változtassak a dolgok menetén. Megtettem. És, most itt vagyok.
Minek kellett idejönnöm?
Megnyertem, a versenyt, híres vagyok, több évig megélnék a fizetésemből. Miért kellett ez nekem? Ott sorjáznak az érmék és a kupák a szobámba! Miért nem volt elég?
A bosszúvágy miatt.
Ez az érzés nagyon lassan, vagy sosem tűnik el az emberből. Ez az egyetlen dolog, amit olyannyira megtanultam az élettől, hogy szinte lehetetlen elfelejtenem.
Felnézek a ragyogó égboltra. Természetesen a napszemüvegem megint nincsen nálam. Felállok, és keresek magamnak egy árnyékot.
Ruben sosem volt gonosz. Csak rosszabb volt nálam. A bizonyítványai is gyengébbek voltak, de természeténél fogva, mindig is ilyen volt. Nem tehetett róla, de arról annál inkább, ahogy viselkedett velem. Sokat piszkált, de nem emelt rám kezet. Na jó, talán csak egyszer fordult már elő, hogy megpofozott igazán, mert akkor tönkretettem neki az egyik szakdolgozatát. Azt is azért, hogy megtoroljam az állandó szekálását.
Ő ebben lelte örömét, ha valakit piszkálhatott. Bíztam benne, hogy majd idővel kinövi, ami igaz is lett, de azért ma még minidig megmaradtak neki ezek a csípős megjegyzései.
Én voltam a jó, ő meg a rossz tanuló. Még a szüleink is mindig ellentéteknek tartottak minket.
Sokak szerint döntő szerepe volt a jellemében az, hogy milyen barátai voltak. Ismertem néhányat közülük, igaz, nem sokat beszélhettünk, de az hamar kiderült, hogy mennyire másképp kezelnek mindkettőnket. A bátyám társaságában lazák voltak, és folyamatosan viccelődtek, engem meg teljesen lenéztek, és zavarban voltak, amikor megszólítottam valamelyiküket. Nekem is voltak hibáim, és én sem ismertem be mindig, azonban sosem akartam a középpontban lenni. Azt gondoltam, hogy én nem tehetek meg ilyen dolgokat, mert nem én vagyok az első gyerek.
Ruben volt a legmenőbb srác, én meg voltam a csendes, kis jó gyerek. Nagyon megalázó volt, mikor  „kis öcsi”-nek szólított az iskolában, és azután barackot nyomott a fejemre.
Voltak időszakok az életemben, amikor annyira mérges voltam rá, hogy már-már utáltam. De legfőképpen magamat. Amikor belenéztem a tükörbe, folyton az ő arcát láttam. Nem a Seant, hanem a Rubent. A rendezkedő Rubent. A menő Rubent. És nem azt, aki vagyok.
Ám, most én lettem ő. Most én vagyok a belevaló, és keresztbe tehetek neki. Mindent visszaadhatok, amit valaha tett velem.
Szótlanul tűrtem egy ideig a viselkedését, elviseltem, hogy apáskodjon fölöttem, elviseltem, hogy úgy kezeljen, mint egy óvodást. Én ilyeneket sosem tudtam volna megtenni vele, mert ahhoz túlságosan szerettem. Szerettem, mert nem volt más testvérem, és csak ő maradt nekem anya után.
De sosem mondtam el neki, hogy mi nyomja a lelkemet, és ahogy teltek az évek, egyre inkább távolodtunk egymástól. Néha azon kaptam magam, hogy úgy tekintek rá, mint egy idegenre, aki velem lakik egy lakásban, de teljesen hidegen hagy minden vele kapcsolatos dolog.
Néhányan azt mondják, hogy megváltozott, hogy jobb lett, hogy ez a Ruben más, mint az előtti, de hát, én nem tudom. Napokra eltűnik, vigyorogva jön haza, és nem szól semmit. Ez lenne az új arca? Remek!
De mi idézhette volna elő benne ezt a nagy változást? Csak nem ez a lány? Nevetséges!
Ám, úgy érzem, engem is megváltoztatott valamelyest. Volt min gondolkoznom, napokon át, hogy ki ő, és, hogy mit akar tőlem. De nem engem látott, hanem Rubent. Azt hiszi, én vagyok ő, és ezért viselkedett úgy, ahogy. Tényleg szeretheti, a bátyámat.
De vajon, ő megérdemli Millát?
Én nem tudok úgy tekinteni rá, mintha a barátnőm lenne. Inkább mint, a nővérem.  
Az az én büntetésem, hogyha már idáig eljöttem, végig kell csinálnom. Ruben kinyírna, ha elszúrnék valamit a kapcsolatában. Élve kibelezne. De hát, már így is halott vagyok, hiszen kiabáltam vele többször is. És az előbb is. Csodálatos!
Gondolatban üzenek Rubennek: Nem miattad csinálom, te bolond. Milláért. Azért, hogy talán megváltoztathasson. Becsüld meg, mert örökre az a piszkálódó bátyó leszel a szememben!
Én tudok olyan lenni, mint ő. De nem fogom megmondani senkinek. Kelly-nek van tudomása erről az egészről, de benne remélem, hogy megbízhatok benne.
Sajnálom Millát, hogy ilyen helyzetben van. Senki sem tehet róla, hogy ikreknek születtünk. Nem tisztességes ez az egész.
Akkor meg miért nem mondom nyíltan a szemébe? Vajon milyen arcot vágna? Nem akarok kitenni senkit a veszélynek, miközben hamis álnéven tevékenykedem. Tisztában vagyok vele, hogy ezt büntetik itt is, de hát mit tegyek, ha annyira jól esik, hogy szívathatom Rubent? Visszaadhatom neki mindazt, amit ellenem elkövetett. Amikor megdobált párnákkal, amikor veszekedett velem, és azt, hogy folyamatosan uralkodik fölöttem.

***

Bocsánatot kell tőle kérnem, mielőtt még túlon túl késő lenne a megbocsátáshoz. Annál rosszabb aligha lehetne, hogy a bátyám meglátna vele. El sem merem képzelni.
Visszamegyek oda, ahonnan kicsörtettem, nagy dühösen, és már azon vagyok, hogy illedelmesen bekopogjak, amikor hangokat hallok.
Egyből megismerem Milla hangját. Beszélget valakivel.
A fülemet az ajtóra szorítom, hogy jobban halljam őket, de így is csak félszavakat értek.
Annyi bizonyos, hogy rólam van szó, és elakad a lélegzetem.
A helyzet egyre rosszabb.
Benézek a kulcslyukon, és látom, hogy Milla már a sírás határán van.
Én vagyok az egésznek az oka, vagy a beszélgetős partnere most tesz rá egy lapáttal?
Bár, a másik arcát nem látom, azt így is határozottan ki tudom venni, hogy lány.
Szőket haja lófarokba van kötve. Nagyon ismerős.
A percek hosszúra nyúlnak, és én feszülten figyelek.
Aztán megfordul a másik, és a kilincs felé nyúl, hogy távozzon. Ő is ott hagyja Millát, akárcsak én.
Az ajtó kinyílik, és az utolsó előtti pillanatban sikerül beugranom egy fal mögé, nehogy meglásson.
Az alak mit sem sejtve elsétál a folyosó, én azonban felismertem.
Kelly volt az.