25. Fejezet

Sziasztok!

Nem felejtettem el, itt van a következő fejezet. Jó hosszúra sikeredett, és mint ígértem, benne van egy nagy, nagy csattanó, amitől remélhetőleg várni fogjátok majd a folytatást.
Nem is húznám tovább a szót, csak még egyszer szeretnék bocsánatot kérni a sok-sok kimaradásért, és köszönünk mindent nektek, hogy támogattok, hogy véleményeztek, hogy olvasstok minket, és, hogy egyáltalán még mindig itt vagytok velünk!

Midenkinek jó olvasást, és Kellemes Húsvétot!

Ölel titeket:  Emma W.

Milla Mackay

 

25.fejezet

 

Időről időre azt álmodom, hogy repülök. Úgy kezdődik, hogy szélsebesen rohanok, mint valami szuperhős, aztán a talaj egyre meredekebb és rögösebb lesz, és végül már olyan gyorsan futok, hogy a lábam nem éri a földet. Ez után csak lebegek a hatalmas sziklás pusztaság fölött. Olyan hihetetlen és elképesztő érzés… Valóban szabad vagyok, itt nem bánthat senki. De mikor mindezt felfogom, rájövök, hogy egyedül maradtam… aztán pedig felébredek.

Nem tudom pontosan, hogy mi is ébresztett fel. Lehet, hogy a levegőben keveredő narancs és palacsinta illatra, esetleg a térdem lüktető fájdalmára.

Valahol a távolban hallom, ahogy az emelet felé veszi az irányt, majd elindul felfelé a lépcsőn.

Megfogom a takaróm végét, majd magara rángatom, ami az éjszaka folyamán a földön kötött ki. Azon agyalok, hogy vajon mi is történt tegnap este, de nem megy a visszaemlékezés, ezért csak fekszem az ágyamon, becsukott szemekkel, és mélyen beszívom a nagynénim finom főztjének illatát.

Pár perccel később halványan derengeni kezdenek az udvaron történtek, de az első néhány felvillanó kép nevetségesnek tűnik. Igen, tegnap Rubennel töltöttem jóformán az egész napomat. Este pedig a hátsó ajtóhoz tereltem, nehogy meglássák a házban lévők…

A térdem azóta sajog, mióta én szerencsétlen, belerúgtam a lépcső szélébe, mert nem akartam felébreszteni a többieket azzal, hogy villanyt kapcsolok. Azt hittem, már egész jól kiismerem az otthonunkat még a vaksötétben is, de hát tévedtem… A túlzott óvatosságnak nálam nem mindig van jó vége.

A fejemre szorítom a párnát, éppen abban a pillanatban, mikor nagy lendülettel benyitnak a szobámba.

-Milla! – a nagybácsim még hétvégen sem hagy pihenni.

Nehézkesen az ajtó felé fordulok, majd hunyorogva kikukucskálok a párna alól.

-Igen? –a hangomat eltompítja a sok takaró.

-Ideje lenne kimászni az ágyból! Tudom, hogy már elég nagy vagy ehhez, hogy ne kelljen folyamatosan figyelmeztetni az ilyenekért, de úgy véltük, hogy kezdted átvenni Csipkerózsika szerepét.

Micsoda? Azért nem akarok száz évet aludni, de még vagy öt percet szeretnék mozdulatlanul tölteni!

-Kelj fel, Hercegnő!

-Kizárt dolog, hiszen hétvége van! –tiltakozok. Az izmaim szinte sikoltoznak még egy kis pihenő után.

-Hétvége? –lepődik meg a férfi –Még csak csütörtök van…

Ettől a kijelentéstől ledermedek.
Na, ne szórakozzunk! Az nem lehet! Olyan hosszú volt ez a pár nap is…
-Hány óra van? –kérdezem fásultan –Nem csörgött az ébresztőm.
-Öt perc múlva háromnegyed nyolc, szóval szedd a lábad!

Olyan hirtelen ülök fel, hogy elvesztem az egyensúlyomat, és a földön térek magamhoz, a nagybácsim rosszalló pillantása kíséretében. De végül elmosolyodik, és mindketten nevetni kezdünk.

Lent a konyhából is kihallatszik a nagynénim hangja. Nyilván ő is felfigyelt a puffanásra.

-Mi volt ez? Minden rendben van odafent?

-Persze! –próbáljuk mindketten megnyugtatni, holott tisztában vagyok vele, hogy semmi sincsen rendben.

A jókedvem hamar idegességbe csap át, sietve felöltözöm, ami annyit jelent, hogy kikapom a szekrényemből a legfelső ruhámat, ami a kezembe kerül.

Lélekszakadva rohanok le a lépcsőn, de rájövök, hogy még így is lassú vagyok, majd a közepéről elrugaszkodom, és a lépcső alján fekvő szőnyegre ugrom.

-Hát veled meg mi történt? –kérdezi riadtam a nagynénim, látva a nagy sietségemet. Éppen tésztát dagaszt, és a lisztes kezét a kötényébe törli.

-El fogok késni! –felelem hadarva.

A nő csak a fejét csóválja, mintha ezzel azt akarná üzenni, hogy: Ejnye, Milla, erre csak most jöttél rá?

Leveszek egy poharat, és teletöltöm friss narancslével.
-Nem is reggelizel?
-Majd bekapok valamit, ha odaértem –alig marad időm válaszolni, mert már iszom is a folyadékot.
-Nahát, nahát, ez érdekes –motyogja rám se nézve.
-Micsoda? –kérdezem óvatosan.
A nagynénim elmosolyodik, és fejtegetni kezdi az elméleteit.

-Annyira jól aludtál, hogy el is felejtetted, hogy még munkanap van. Tegnap este pedig, valakivel az udvaron beszélgettél, méghozzá elég későn… amit bizalmas forrásból tudok –teszi hozzá, mielőtt megvádolhatnám azzal, hogy leskelődött.

Érzem, ahogy elvörösödöm.

A nőt úgy tűnik feldobta, hogy tud valami olyasmit, amit a nagybácsi nem, én viszont fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább színleljem azt, ami mellesleg még igaz is, így betömök egy palacsintát, és közben hümmögök, hogy ne kelljen azt mondani, hogy igen, oké, nyertetek.

-Na jól van, ezt a beszélgetést megúsztad…

Már az ajtónál járok, de elvigyorodom. Időt nyertem.

 

***

 

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy berohanok a hátsó bejáraton. Még épp időben.

A falnak támaszkodom, hogy kifújjam magamat.

-Gyorsan öltözz át! –mondja David, aki idők közben megjelenik a rendelőlappal hadonászva.

Nem válaszolok, csak mozdulatlanul bámulom.

-Káosz van az egész bárban, vagyis… Pontosítok! Inkább bolondok háza! Annyi a vendég, mert valaki nagy arcnak éppen itt tartják az egyik születésnapját, vagy ilyesmi… Egyszóval mindenkire szükség van! A megrendelt árú most jön meg, mi fogjuk lepakolni, aztán már csak hátra kell vinni a raktárba. Remélem számíthatok rád!

-Persze!

Összevonja a szemöldökét, és mögém néz.

-Ruben még nem jelent meg. Már csak pár perce van, hogy idetolja a képét. Ja, és üzenem neki, ha meglátnád valahol, hogy segítenie kell neked! –tájékoztat nevetve.

A gondolatok sebesen száguldoznak a fejemben.
Felnézek.
David sötét sziluettje  pedig eltűnik a folyosón.

 

***

 

Az egyenruhámban feszítve a raktárhoz rohanok, amit két egymás melletti ajtón lehet megközelíteni.

Már, már belépnék, de az utolsó pillanatban visszaugrok, amikor Kelly majdnem fejbe vág egy hatalmas, maga elé tartott gyümölcsöskosárral. Tudom, hogy nem szándékos volt ez az egész, ám mégis meglep a hirtelen felindultsága.

-Miért nem figyelsz jobban?

Minden rosszabb lett Kelly és köztem. Miért nem akarja elnézni nekem, hogy nem tettem meg, amire kért? Azt hittem barátnők vagyunk, és az igaz barátok mindig megbocsátanak a másiknak, nem?

De ha fordítva történt volna, biztosra veszem, hogy ő is pontosan ugyanúgy reagált volna, akárcsak én. És én nem haragudnék rá.

Talán már soha nem leszünk jóban… Nagy csalódás lehetett neki. Azelőtt nem volt rá példa, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat egymás társaságában.

Ellenben most, úgy vettem észre, hogy nem tudunk meglenni egy helységben anélkül, hogy egy idő után ne meneküljünk el a másik elől.

Nem bírom tovább, muszáj tudnia, hogy ki akarok békülni vele.

-Kells, én… -kezdeném, de nem engedi befejezni a bocsánatkérésemet.

-Csak a barátaim hívhatnak így, és te nem vagy az!

Választ sem várva a bejárathoz sétál, de mielőtt kimenne, még egyszer visszanéz. A tekintete csupa szomorúságot tükröz, és azt kívánnám, bárcsak lenne rá mód, hogy megérthessem, mire gondol most. Olyan, mintha mondani akarna valamit utoljára, de beharapja a száját, majd távozik. Újra itt hagy letörten, esélyt se adva arra, hogy megérthessem az ő álláspontját. De hiába kérdezném, nem válaszolna. Kelly sosem szeretett magyarázkodni, mindig hagyta, hogy más fejtse ki a történteket, és ő csak hallgatott…

Nem fogja egykönnyen megbocsátani, hogy cserbenhagytam. Rubent akarom látni, ő az egyetlen, akinek kiönthetem a szívemet.

 

***

 

 Mielőtt beszippantana a szomorúság, úgy döntök, kiviszek pár gyümölcsöt, annál is inkább, mert eszembe jut David sürgető hangja. Sok a vendég, segítség kell!

Leemelek egy kosarat az egyik polcról, majd telerakom friss eperrel, aztán mikor már szinte felpakoltam az összest, újra felpillantok, abban reménykedve, hogy hátha a barátnőm ismét betoppan, de nincsen ilyen szerencsém.

Kicipelem a konyhába az ételt. Aztán meglátom Rubent.  Háttal áll nekem az egyik pultnak támaszkodva, és poharakat vesz elő, amiket a többiek megtöltenek. A vendégektől nagy a felfordulás, minden pincér ide-oda futkározik, hol a rendelést vesznek fel, hol pedig megrakott tálcákat szolgálnak fel. Egy szabad asztal sincsen, így a későn érkezőknek a verandák állítottak asztalt. Ha ez így megy tovább, akkor túlórázhatok.

A fiúhoz settenkedek, majd egy gyors mozdulattal befogom a szemét.

-Na, kitalálod, hogy ki vagyok? –ugratom, és próbálom elváltoztatni a hangomat.

-Valaki, akinek eperillatú a keze.

Mindig meg tud nevettetni.

-Szeretem az epret –teszi hozzá végül.

-Héj! – a vállának döntöm a fejem -Szóval leskelődtél utánam, amikor a raktárban pakolásztam?

-Nem…, na jó, csak egy kicsit.

Megfordul, elkap a derekamnál fogva, majd átölel. Még a lélegzetem is elakad, a szívem, mintha ki akar ugrani a mellkasomból, a hasamban pedig pillangók repdesnek.

Bárcsak lefagyna az idő, és örökre a karjaiba zárna.

 

***

A folyamatos munka mellett, ami a mosogatás, a pakolás, és a rendrakás sorozatából áll, nagy levegőt veszek, és utat engedek a felgyülemlett, s zavaros érzéseimnek.

Beszéltem a családomról, a nagynémim agyrémeiről, és mindenről, ami éppen az eszembe jutott. Néha nem jöttek a számra a szavak, máskor pedig váratlanul kitörtek belőlem. Ruben egyszer sem vágott közbe. Figyelmesen végighallgatott.

Elmeséltem neki a Kelly-s beszélgetést, és miután végeztem, csak ennyit mondott:

-Ha úgy érzi eljött az ideje, meg fog bocsátani.

Olyan természetességgel mondta mindezt, hogy hálás vagyok érte.

Aztán ő is mesélt egy –egy történetet, abból az időből, amikor még csak kezdő szörfös volt. Nevetett, mikor ahhoz a részhez érkezett, hogy mennyit bénázott, mire sikerült először meglovagolnia egy hullámot. Én nem nevettem ki, hiszen tudtam, hogy milyen nehéz volt nekem is kezdetben elindulni ezen az úton.

Végül, elkezdtem feltenni neki a kérdéseimet, s ő türelmesen válaszolt rájuk. Egyetlen szavát sem akartam elszalasztani, Ruben végig figyelt, és közben én is néztem őt. Az arcának összes vonását az elmémbe akartam vésni, megjegyeztem a szája ívét, a szemének alakját, a keze jellegzetes mozdulatát, amivel beletúrt a hajába, és azt a mély, és megnyugtató hangot, ami mindig biztonságot sugárzott felém.

 

***

 

Csak egy baj van azzal, hogy itt dolgozok, hogy néhanapján látom Jennifert, aki nagy pechemre éppen itt tartózkodik, és ha még ez nem lenne elég, most, ebben a pillanatban lép be hozzánk. Minek is kellett falra festenem az ördögöt?

Remek. Egyenesen felénk veszi az irányt, s a haját hátradobva leveszi a napszemüvegét.

Rubennel összenézünk. Tudom mire gondol, nem mondhatunk neki semmi negatívat, különben elbúcsúzhatunk a munkánktól.

Ő is a pultnak támaszkodik, pontosan a fiú mellett.

-Mit hozhatok? –kérdezi Ruben, mintha ő is csak egy egyszerű vendég lenne.

-Egy narancs, ananász turmixot kérek.

-Máris hozom.

Látom Jennifer szemén, hogy nem fog békén hagyni az ostobaságaival. Megragadja Ruben karját, és kajául rám vigyorog.

-Tudod, Ruben, szerintem mi ketten szuper kis pár lennénk együtt. Én kivételesen csinos vagyok, te pedig… helyes vagy.

Egyből felmegy bennem a pumpa. Ez most valami vicc? Remélem nem képzeli komolyan, hogy Ruben egy percet is foglalkozna az olyan lányokkal, mint amilyen ő. Ugye? Vagy tévedek?

A fiúnak fennakad a szeme. Látszólag erre nem számított. Jennifer füléhez hajol, majd belesuttog valamit, hogy én még véletlenül se halljam.

Furcsa érzés kerít hatalmába, fékeznem kell magam, mert annyira szeretném azt a lányt a szőke hajánál fogva elrángatni onnan, aztán megtépni! Féltékeny vagyok.

Jennifer harsányan felnevet, majd Rubenre, aki makacs meggyőződéssel a hangjában felel:

-Az ki van zárva.

A lány megcsóválja a fejét, felteszi a napszemüvegét, majd végigmegy a báron, mint egy topmodell a kifutópályán.

Úgy csinálok, mint akit teljesen hidegen hagy ez az egész, és én is lekapok egy poharat. De a fiú odaáll mellém.

Ne nézz rá, ne nézz rá!

-Láttam, hogy néztél. Tudom, hogy zavart ez a kis közjáték.

Közjáték? Ezt flörtnek hívják, nem? De csak hülyeség volt, nemigaz?
Még mindig nem merek a szemébe nézni.
-Jennifer azt mondta, találnék nálad jobbat is…
-És biztosan akkor ő lenne az a „jobb” személy, nemde? –szakítom félbe.
-Erre azt feleltem, hogy kizárt!
Mi..?
Akkor annyit jelent mindez, hogy szeret engem.
Nem tudom magam tovább türtőztetni, átölelem és puszit nyomok az arcára.
-Kizárt.
-Tessék?
-Hogy nálad bárkit is jobban szeretnék –és ezt abban a pillanatban komolyan gondolom.

 

***

 

 A nap további részében nem nagyon szóltunk egymáshoz, mert annyira leterhelt minket az állandó szaladgálás, hogy szinte meghalni sem volt időnk. A vendégek látszólag értékelték a fáradozásunkat, és egyesek voltak olyan nagylelkűek, hogy még egy kis borravalót is adtak.

Már csak annyi maradt hátra, hogy bevigyek néhány ládát a raktárba.

-Ruben! –kiabálok neki.

-Igen? –hangzik a válasz.

-A folyosó végén van három láda dinnye, légy szíves segíts becipelni!

-Viszem.

Pár pillanattal később, már ott is van az ajtóban, mosolyog rám, azzal a szívdöglesztő mosolyával, amit annyira szeretek. Átadja a ládát, de biztosítéknak még ott falaz az ajtónál, hátha nem bírnám el egyedül a cuccot, és én is meglepődöm, mert az elmélete valóban beválik, mikor már vagy harmadszorra akarom a lábamra ejteni a gyümölcsöket.

-Kösz –felelem.

A fiú bólint, azzal kimegy a hátsó udvarra.

A helyiségben álló fapolcnak támaszkodom, és kifújom magamat. Belement néhány szálka a kezembe, ezenkívül szereztem kisebb-nagyobb horzsolásokat, de egy idő után felhagyok ezekkel a dolgokkal, mert a lista annyira hosszú lenne, és annyira szánalmas, hogy teljesen elkeserítene.

-Milla? Hol vagy? –hallom újra Ruben hangját.

Minek aggódik ennyire?

-Ott, ahol eddig is voltam, a raktárban. És ne aggódj, nem ejtettem le még egyszer a lábamra a ládát, ha erre vagy kíváncsi!

Aztán felbukkan a bejáratnál, és csak néz rám, mintha el lenne varázsolva.

-Gyönyörű vagy –suttogja –Amúgy meg, szia! –tisztára úgy viselkedik, mintha ma még nem is találkoztunk volna.

-Neked is szia, megint.

Jobban szemügyre veszem, s látom, hogy teljesen más ruha van rajta.

-Átöltöztél?

Végignéz magán, majd megrántja a vállát. –Itt felejtettem a pulcsimat, meg kell néztem kint. Egy pillanat, és itt vagyok! –azzal már el is tűnik.

Megcsóválom a fejem, és elvigyorodom. Már megint szórakozik velem. 

A szoba egyik sarkában, az asztalon halomszámra hevernek a barackok, és mivel farkaséhes vagyok, remélem senki sem fog megharagudni azért, mert elcsenek egy kicsit belőle. Élvezem az édes lét, ahogy lefolyik a torkomon.

-Van itt kint még pár doboz, segítek, Milla! –hallom újra a fiú hangját.

Vagy én vagyok túl fáradt, de Ruben elég furcsán viselkedik.

-Kedves vagy, de egyedül is meg tudom oldani, hagyjad csak…

Lehet, hogy kezdek meghülyülni, vagy mérgező gyümölcsöt majszolgatok, mert még egy hangot hallok. És ez a két hang egyforma.

-Milla, elkísérlek haza, ha végeztél!

-Menjünk haza, hisz már kipurcantunk a sok melótól! Tudod mit, most beszéltem Daviddel, azt mondta elvállalja helyettünk –kontráz a másik.

Lehet, hogy be kellene ugranom a fülészetre később. Most már biztos, hogy megmérgeztem magamat… Miféle kaját furikáznak nekünk ezek a kamionok mégis?

Eszembe jut egy film, ahol a kábítószert úgy próbálták forgalmazni, hogy belerakták az összes létező áruba… Na jó, ezt itt nem tehetik meg! Hol van egy telefon? Hívom a zsarukat…!

Lépteket hallok, és rémülten az ajtó felé fordulok.

Nem, ez nem lehet, már hallucinálok is! Ruben bejön hozzám, mond nekem valamit de nem értem, és utána még egyszer bejön az ajtón… Duplát látom Rubenből… David, inkább, ha megkérhetlek, te telefonjál a rendőröknek! Én el fogok ájulni...
De attól félek, hogy ez egyáltalán nem illúzói. Mind kettő fiú az ajtóban áll. Végül itt a tengerparti bárban, az árnyékos raktárban, kimerülten, és egy teljesen hétköznapi barackkal ér a felismerés. Nem ez sajnos a kegyetlen valóság.