26. Fejezet

Drága Olvasóink!

Köszönjük a türelmeteket, és a támogatásotokat, valamint azt, hogy még mindig itt vagytok velünk, és ez nagyon nagy szó! Egyre jobban közeledünk a történetünk végéhez, és már tényleg nincsen annyira sok hátra. Nagyon köszönjük Wendy-nek a hozzászólását, és azoknak, akik elolvasták az előző fejezetet. 

Nem tudom pontosan, hogy mikor fogjuk majd felrakni az ezután következő részt, viszont, hogy ne kelljen annyit várnotok, ismét meglepünk titeket egy résszel, habár koránt sem lett olyan hosszú, mint az előző.

Jó olvasást!

Ölel titeket:  Emma W.

Ruben Synder

26. Fejezet

A ledöbbenés, és a feszültség pillanata következik. Mind a hárman csak nézünk egymásra, és nem tudunk megszólalni.

Sean arca ijedt és meglepett, Milla arca viszont teljesen más. Nem tudom pontosan megállapítani rajta, hogy mit érez.  Mintha a sokk, a meglepetés, a hihetetlenség, az öröm és a bánat keveréke lenne. De ennek ellenére úgy néz ki, hogy mindjárt elsírja magát.

Kiejti a kezéből a gyümölcsöt –nem törődve azzal, hogy szétloccsan a padlón –és elviharzik mellettünk. Hátra sem néz, úgy rohan ki a bejárati ajtón. És egyikünk sem állítja meg.

Sean-hoz fordulok. Azonnal értek mindent. A ruhája elárulja, hogy itt dolgozik. Nem tudom, hogy ezt hogyan sikerült elérnie, és, hogy hogyan került Milla közelébe, de nem is érdekel.

Elegem van belőle! Mindent elhallgatott előlem!

Szóra nyitja a száját, ám már késő. Akkora pofon csattan az arcán, hogy elveszti az egyensúlyát, és a pultnak esik.

A hátam mögött valaki felsikolt.

Annyira dühös vagyok, hogy kedvem lenne még jobban megverni.               

Mindent elszúrt nekem! Mindent!

A kezem remeg. Próbálok lehiggadni. De nem megy.

Megragadom a gallérjánál fogva, és magamhoz húzom.

-Ez a te lelkeden fog száradni –sziszegem –Soha nem bocsátom meg neked -aztán elengedem.

Sean az arcát simogatja, miközben egy szőke hajú lány rohan oda hozzá. A hangjáról felismerem Kelly-t.

-Én nem akartam –nyöszörög Sean –Csak miattad tettem!

Képtelen vagyok uralkodni magamon.

-Miattam? Elvetted az állásomat! Nem tudom, hogyan csináltad, de beférkőztél az életembe! Úgy tettél, mintha én lennék, és hazudtál mindenkinek, nem beszélve arról, hogy Millával mit tettél! Mindent elcsesztél nekem, érted?

-El akartam mondani…

-Dehogy akartad! Ismerlek öcsi, és tudom, hogy kiélvezted a helyzetet. Örültél, hogy végre bosszút állhatsz, mert… -itt azonban elakadok. Nem kellett volna ebbe az irányba terelni a témát.

-Mert? Gyerünk, bátran, mondd csak ki! Mond ki, már úgyse lehet belőle semmi baj! –ő is üvöltözik.

Kicsit vonakodom.

Kelly védelmezően átöleli az öcsémet, de ő finoman eltolja magától.

-Nem voltam jó testvér, tudom. Egyikünk sem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. Sok olyan dolgot tettem, amit utána, hidd el, ezerszer megbántam. De ezt a pofont sosem fogom megbánni. Hazudtál, és kijátszottál. Meg tudnálak fojtani.

-Akkor miért nem teszed? –kérdezi pimaszul –Mi tart vissza?

-Például az a lány, aki beléd kapaszkodik –felelem.

Kelly vet felém egy bosszús pillantást. Nem hiszi el, hogy csak ennyin múlik.

Még szorosabban öleli Seant.

-Meg azért is, mert bármennyire is idegesítő alak vagy, mégiscsak a hullámok királya vagy, nemde? A rajongók pedig nem örülnének túlságosan, ha még két monoklival kellene a kamerák elé állnod.

Nem várom meg, hogy válaszoljon. Én is kisétálok az ajtón.

***

Szeretném, ha egy kicsit elgondolkodna azon, amit tett. Remélem gyötri a bűntudat, hogy az én nevemben… Hogy az én nevemben jött el az étterembe.

Várjunk csak!

Milla nem azt mondta, hogy visszavették? Mi van, ha nekem is küldte egy olyan levelet, csak rosszul címezték meg? De az is igaz, hogy a főnöknek sohasem említettem, hogy lenne egy öcsém, innentől kezdve pedig rossz az egész feltételezés. Nem, a levelet nekem küldték, de mégis Sean kapta meg.

Becsapott! Elmondhatta volna mi a helyzet, hiszen akár szándékosan volt eltervezve, akár nem, az mégiscsak az én munkahelyem volt! Hányszor, de hányszor gondoltam rá, hogy visszamegyek? Számtalanszor elképzeltem, hogy újra ott dolgozhatok! És ők meg is adták a lehetőséget…

Ehelyett hol kellett melóznom? Egy könyvesboltban, amit mellesleg ki is raboltak. Ám az ügy mostanra már tisztázódott, és a gyerek nem kapott büntetést.

Viszont én is hazudtam.

Azt mondtam, hogy a fiú ártatlan.

De én legalább azért tettem, hogy másnak jó legyen!

Hogy is merészelte mondani a drága, jó öcsém? „Csak miattad tettem!”

Ó, persze! Röhejes. Sean, csak nem képzeled, hogy beveszem ezt a maszlagot?

Milla is azt feltételezte róla, hogy ő én vagyok. És az az, ami a legjobban fáj.

Már annyira összekuszálódtak a dolgok!

Az agyam lázasan keresi a megoldást, az egyetlen lehetőséget.

Végül, mivel nincsen sok ötletem, elindulok megkeresni a lányt.

***

Hideg szél süvít végig a városon, ahogy lerohanok az utcákon. Az idő dél felé járhat, de a nap a felhők mögé bújik.

Nem tudom, hova mehetett Milla. Talán megint az óceánnál van, mert mikor szomorú, mindig megnézi a vizet. Legalábbis annak idején ezt mesélte nekem.

Amikor leérek a partra, meglátok egy lányt, ahogy az egyik közelebb eső sziklán ül, az egyik kezével az állát támasztva. A szemem felcsillan, ahogy megpillantom, de aztán rájövök a tévedésemre, hogy nem ő az.

Egy percre eljátszom a gondolattal, hogy megszólítom, és tudakolózom Milla felől. Ám, erről hamar leteszek, ugyanis értelmetlen lenne. Nagy ez a sziget, én sem ismerem a hátsó szomszédainkat, és akkor ez ő honnan tudná, hogy én kiről beszélek neki?

Csalódottan indulok vissza a bárhoz, abban a reményben, hogy legalább az öcsém ott lesz. Kedvem lenne még egyszer jól kiosztani.

De ehelyett David-be botlom bele.

-Ó, szia Ruben! Mond, minden rendben van? Kicsit ingerültnek látszol…

-Igen! Az is vagyok, de te ne törődj vele, téged vár a munka...

A férfi elmosolyodik, és beletörli vizes kezét, a kötényébe.

-És ha már itt tartunk –mondom –Nem láttad azt a kétbalkezes öcsémet? Beszédem van vele.

-Nahát! Nem is tudtam, hogy van egy öcséd!

-Most ő dolgozik itt –sziszegem –Helyettem.

A másik ledermed, és a szemét forgatja.

-Tessék?

-A testvérem –ismétlem –Elvette az állásomat.

Közelebb hajol, és mélyen a szemembe néz. Nyilván azt hiszi, hogy ugratom.

-Ez sajnálatos.

-Igen, az.

Még mindig nem érti, hogy miről is beszélek.

-Szóval, láttad őt? –térek vissza az eredeti kérdésre.

Látványosan keresgéli kezd –Lássuk csak… Hogyan is néz ki az illető?

Kezd elfogyni a türelmem.

-Hát magas és… -elmélázom.

Hogyan is magyarázhatnám el neki? Mi lenne a legmegfelelőbb leírás? Hazug, lusta és ostoba. Ez tökéletesen jellemzi a valóságot. Meg persze, azért ravasz is. Elvégre a tudtom nélkül tevékenykedett.

-Olyan, mit én –mutatok az arcomra –Úgy néz ki, mint én. Úgy is beszél, mint én. De mégsem vagyunk teljesen egyformák.

David abbahagyja a keresgélést, és újra felém fordul.

-Azt mondod, hogy egy szélhámos van közöttünk?

Nem bírom ki, hogy el ne vigyorodjak.

-Igen –sóhajtom –Ő az ikertestvérem.