Sziasztok Drágáink!
Igen, ami három hónap, az három hónap, de mi betartjuk a szavunkat, és végig csináljuk!
Ami késik, az nem múlik.
Jó olvasást!
Sean Syder
28. Fejezet
Sóst ízt érzek
a számban, kavargó por örvénylik a levegőben. Ruben mellettem sétál, kihúzott
háttal, mint akit éppen most fog lovaggá ütni az angol királynő, de én azonban
nem vagyok ilyen felhőtlenül boldog.
Milla már
biztosan észrevett minket, én viszont nem merek felnézni, ezért végig csak a
homokot bámulom. Hallom, ahogy a hullámok elemi erővel nekicsapódnak a part
menti szikláknak, majd semmivé lesznek.
Tudom, hogy
most már tisztáznunk kell ezt a helyzetet, egyszer s mindenkorra. Ez az a nap,
amikor mindenki vallani fog, amikor mindenki beismeri azt, amit elkövetett; ki
fog derülni az igazság.
Csak itt-ott
töri meg a laza talajzatba tűzdelt fáklyák sora, ami nem csak hatásos ebben a
komor időben, hanem hangulatos is. Kezd feltámadni a szél is.
Milyen jó
lenne, ha most messzire repítene! Nem arról van szó, hogy nem akarok találkozni
a lánnyal, hanem arról, mi lesz akkor, ha nem tudom elfelejteni. Eljátszottam a
bizalmát, de ennek ellenére valószínű, hogy Rubennek van még esélye nála.
Amikor velem volt, látszott rajta, hogy mennyire szereti a bátyámat. Most már
mindegy, döntöttünk, beszélni fogunk vele, még akkor is, ha nem akarja hallani
vagy megrovó pillantások kereszttüzébe kerülünk.
Milla üveges tekintettel pásztázza a vele
szemben húzódó óceánt, még csak nem is pislog, tanácstalanság ül ki az arcára.
Nem ismerek rá, mint aki... Elveszett.
Pechemre az
odaút nem tartott tíz percnél tovább, pedig megállhatott volna az idő, mint a
filmekben, vagy legalább lelassulhatott volna. Kényelmetlenül érzem magam,
ilyen se sokszor szokott előfordulni velem, de most idegesen a karkötőimet
babrálom, amiket még aputól kaptam az első szörf leckém után... Ha most itt
lenne, biztos tudná, mit kell mondani az ilyen helyzetekben a fiának. Az apák
valahogy mindig tudnak valami lelkesítőt mondani a kellemetlen szituációkban.
Most lenne rá a legnagyobb szükségem, mégis… ezek csak kósza ábrándok. Nem fog
itt teremni mellettem és vállveregetés kíséretébe azt mondani: „Helyesen fogsz
cselekedni, csak hallgass a szívedre."
A hideg
levegő elűzi a kábulatomat, és vele együtt az álomképek is tovatűnnek.
Ruben aztán nem szívbajos, velem ellentétben
letelepedik Milla jobb oldalára. Ő legalább nem áll egyik lábáról a másikra,
mint egy hülye.
Az ilyen
pillanatokban irigylem, amiért olyan higgadt, hogy még egy árvíz vagy hurrikán
se tudná felidegesíteni. Persze, csak én. Csak engem áldott meg az ég azzal a
tulajdonsággal, hogy egy perc elteltével már kiabálni tudjon.
A
tanácstalanságom kiül az arcomra. És hirtelen Milla megszólal, letámad minket egyetlen
egy mondattal, de gyorsan hadarja el, és a hangjában annyi érzelem kavarog. Szomorúság,
megbántottság, csalódottság és valami még szörnyűbb rejlik benne, amit nem
tudok felismerni.
-Magyarázzátok
el.
-Azt
hittük... - jobb is, hogy Ruben belém folytja a szót, mert megint nem bírnám
befogni azt a lepcses számat. Jobb lesz, ha ráharapok a nyelvemre, mielőtt
valami ostobaságot találok mondani.
Mindketten
szikrákat szóró tekintetükkel méregetnek, ami annyira zavarba hoz, hogy nem
bírom állni a pillantásukat, és sokkal érdemesebbnek tartom a cipőmet bámulni.
-Még mindig
várom a magyarázatot –emlékeztet bennünket a lány.
Ez egyre
kínosabb…
-Nagyon
sajnáljuk mind a ketten -a bátyám nagyon bölcsnek képzeli magát.
-Igazán?-
néz fel rám Milla, és az arckifejezése gúnyos. –Te is így gondolod?
-I-i-igen- ó,
én nem normális, most komolyan dadogtam?
Ruben
elkezdi mesélni a legelejétől az egész történetünket, hogy mindenki számára
világos legyen. Kénytelen vagyok beletörődni, hogy az én magánéletem is
közkinccsé válik. A versennyel kezdi az elbeszélést.
-Most
biztosan azon gondolkozol, hogy melyik kreténnel ütköztél össze a versenyen,
kettőnk közül...
-Pontosan, a
több száz kérdés közül ez az egyik, amit fel akartam tenni –ért egyet a lány
is. A dolog nagyon úgy fest, hogy itt ülhetünk akár holnap reggelig is.
-Én voltam
az. Mármint… velem ütköztél össze -Ruben
olyan gyakorlatiasan mondja, mintha erre készült volna egész életében.
-Ez akkor
megmagyarázza, hogy te, miért hitted azt, hogy nem vagyok normális, amikor a
verseny után letámadtalak a parton - a „te" -t kihangsúlyozza azzal, hogy
rám mutat.
-De én nem
is hittem azt, hogy nem vagy normális! -itt az ideje, hogy tiltakozzak a
meglátásai ellen.
Úgy döntök nem reagálok túl semmit, hanem
sodródom az árral. Kérdésekre válaszolunk, aztán vagy nem történik semmi, vagy
valami meg fog változni. Én az utóbbira fogadnék.
-Öcskös,
miért nem ülsz le, reggelig ott akarsz ácsorogni, mint egy nagy rakás
szerencsétlenség? -Ruben most sem tudja mellőzni a költői énjét, így erőt
veszek magamon, és Milla bal oldalán foglalok helyet.
-Folytassátok!
Nem, ez nem
kérés volt. Ez úgy hangzott, mint egy parancs.
-Oké, oké.
Emlékszel, amikor a bárban dolgoztunk, és megtudtad, hogy velem leszel egy
műszakban?
-Hogy is
felejthetném el?- ezt olyan ironikusan mondta, hogy belesajdult a szívem.
-Majd később
sikeresen leburítottuk azt a szőkét, ami nem mondom, de Oscar-díjat érdemelne.
A lány
felnéz, majd olyan megadóan mosolyog, mintha felolvasztottuk volna a jeges
szívét… én is kezdek költői lenni….
-Várjunk csak...
–emeli fel a kezét Milla. - De akkor, jómadarak, melykőtöknél van a deszka…
Deszka,
deszka..... Milyen deszka? Ááá, megvan....
-Nálam-
viszont nem csak az én számból hangzik el.
-Várjunk,
ezt nem értem...
Már én is
összezavarodtam.
-Kinek adtam
oda a parton? –Milla tekintetébe tanácstalanság költözik, és felváltva fürkész minket.
-Én tudom a
választ –ezúttal én válaszolok. -A bódénál nekem adtad… de mivel nekem amúgy is
volt deszkám, és nem szerettem volna tapintatlan lenni veled, ezért elfogadtam.
Utána pedig otthon odaajándékoztam Rubennek -az igazságot néha nem könnyű
kimondani, de aztán sokkal könnyebb minden, mert jön a várva várt
megkönnyebbülés.
- Tudod,
hogy nem a legjobb alkalom ezt firtatni, de mégis kinek szeretted volna adni?-
Ruben, aki olyan okos, mint a tavalyi kos, de nem látja fától az erdőt- nah,
egyre költőibb vagyok!
- Rubennek –
a lány nagy sóhajtás kíséretében felel. - Neked.
Ők ketten
nem is zavartatják magukat, Ruben megfogja Milla kezét, és így ülnek csendben.
Csak a pálmalevelek susogása a szélben, és a távoli sirályok vijjogása hat át a
csend sűrű szürke ködén.
Itt muszáj
egy köhögést produkálnom- ami nem sikerül valami fényesen, inkább olyan, mint
aki félrenyelt- bár ne tettem volna, mert ami ezután következik, az kínosabb,
mint eddig.
-És melykőtök
csókolt meg?
-Hogy mi?
-Ne nézzetek
így rám, mert ha nem álmodtam, akkor igenis megtörtént, mégpedig azután, hogy
az eszelős mutatványomkor majdnem megfulladtam...
Újabb
idegtépő csend, ami szinte már szétfeszíti az agyamat. Egyre nehezebben bírom.
-Én voltam.
Felháborodásomat
nem bírom magamban tartani, ezért megszólalok, Rubenre meredve.
-Hogy mi?
-Ne néz már
így rám, ha nem te voltál, akkor gondolom én! –vonja le a következtetést. -De
szerintem erre előbb is rájöttél Sherlock. Ha sokkot kaptál, nagyon sajnálom-
majd kidugja rám a nyelvét.
Erről a gyerekkorunk jut eszembe, azokból az
időkből, amikor még önfeledten fogócskáztunk, vagy éppen a szomszéd elől
bujkáltunk a padláson, mert az amerikai focilabdánk persze, hogy nem máshol
landolt, mint az öreg mosogatójában, a nyitott ablakon keresztül.
De el kell
ismerni, kivételes dobást produkáltunk aznap, ugyanis nemcsak telibe találtuk a
mosogatót, és illetve nem is nagyon volt nyitva az az ablak… még a
konyhaablakát is kitörtük.
Rakoncátlanok voltunk. Ahol mi voltunk, ott a
baj nem maradhatott el. Így volt ez az egyik Szent estén is valahol a
rokonoknál. Talán két évesek lehettünk, amikor gondoltunk egyet, kimentünk a
szépen megterítet, feldíszítet étkezőasztalhoz, és mivel nem értük fel, ezért
rácsimpaszkodtunk a terítőre. A másik percben már visítva találtak minket a
kupi közepén.
Mondhatni
nagyon rossz gyerekek voltunk. A régi szomszéd, nem bírt minket túlságosan. Nem
is csodálom már, így visszagondolva, mert szegény macskáját mindig kínoztuk.
Vagy ráültettük a nagy távirányítós kocsinkra, és a medencében kötött ki, vagy
pedig a farkánál fogva cipeltük magunkkal.
Mostanra viszont a két kis virgonc ikerpárból,
egy kevésbé idegesítő, tapasztalt nagykorú lett, akik fel akarják fedezni, hogy
mit is tartogat nekik az élet. Eddig mindig számíthattak egymásra.
Az a
gondolat suhan át az agyamon, hogy Ruben a testvérem, vagyis az ikrem, és nem
tehet ellene semmit. Ilyen az élet, nincs mit tenni.
A meglátásom
hatására mosolygok, mint a tejbetök- mintha tudnám, az milyen.
- Na, mi
ilyen vicces? – kérdezik.
-Semmi-
remélem nem vették észre, hogy füllentettem.
-Így már
értem, de akkor is, hogy kerültettek mind a ketten a bárba, ha csak az
egyikőtök dolgozott ott? Vagy tévedek, és felváltva jöttetek? És tényleg ikrek
vagytok, vagy klónozták valamelyikkőtöket? –Millán kívül már sokan
megkérdezték.
-Az engem is
érdekelne, hogy mi a csuda történt akkor ott –helyesbít Ruben is.
-Gondolom
rosszkor voltunk rossz helyen –mondom.
Milla erre
felhúzza a szemöldökét, mert e kijelentésem hagyott némi kívánnivalót maga
után.
-Jó, bocs,
akkor fogalmazok úgy, hogy ez a sor iróniája. Másrészt, ne nézz annyi filmet,
mert tényleg és bizonyíthatóan ikrek vagyunk vagy mi a szösz -igen, ezt valóban
én fűztem hozzá, bármilyen hihetetlen is.
-Szóval… amikor azzal a személlyel
találkoztam, aki nem értette, hogy miről beszélek, akkor igazából mindig
mindent a rossz embernek mondtam?
-Gyakorlatilag
igen... -ez tényleg nagyon abszurd.
Ugyanis, ha
valami olyasmit mondott Milla nekem, amit tulajdonképpen nem is nekem szánt,
hanem Rubennek, akkor nagy gáz van. Illetve eddig is az volt, nem most
kezdődött, hanem még a legelején...
-Tényleg
nagyon sajnálom, ha előbb tudtam volna azt, hogy Sean mire játszik... Elvette a
munkámat, elrontott mindent, és... –kezdi Ruben.
-Hogy én
mire játszok? –háborodok fel.
Szóval
mindennek a fő okozója én vagyok? Hát így áll a dolog?
-Azt hiszi
bármit megtehet, és játszadozhat mások érzéseivel, miközben kívülről egyformák
vagyunk, de belül nem... -ez a pár mondat annyira szíven talál, hogy fel sem
tudom fogni mit érzek.
Azt képzeli,
hogy én másképp érzek?
-Mondhatom
nem a legjobb dolog, ha folyton hozzád hasonlítgatnak, mert te vagy a jó fiú..
-Ez nem igaz…!
-még befejezni sem hagyja kirobbanásomat.
-Azt hiszed,
olyan jó az árnyékodban élni, és mindig mindenben a másodiknak lenni? Amikor
mész az utcán és nincs olyan nap, hogy ne szólítana valaki a te neveden? Mindig
is kisebbnek kezeltél!
-Most
hirtelen én vagyok a rossz fiú, és tegyek úgy, mintha misem történt volna ebben
a pár hónapban, és felejtsünk el mindent?! -ezt már olyan dühösen mondom, hogy
csak úgy köpöm a szavakat.
-Ne
veszekedjetek! –avatkozik közbe Milla.
De nekem muszáj kimondanom, amit gondolok,
különben belefogok örülni, és ez ellen a lány sem tehet semmit.
-Miért
hiszed azt, hogy olyan könnyű az ikertesódnak lenni? Ez nemcsak előny, hanem
hátrány is! Mindig arra gondolok, mikor szörfözni látlak, hogy annyira
szeretnék így szörfözni én is, ilyen határozottan, ügyesen és bátran.
Tehetséges vagy, okos, beképzelt, önfejű, a lányok bolondulnak érted, de az én
tesóm vagy, és ez ellen nem tehetsz semmit, mert szeretlek, úgy ahogy vagy. Talán
néha kicsit sok belőled, de ilyen az én bátyám...
Ruben egy
pillanatig tétovázik, nem tudja eldönteni, hogy most gúnyolódtam-e vele, de
aztán felcsillan a szeme. Tudom, hogy igyekszik kőkeménynek mutatni magát, de valójában
most meghatódott. Miután nagy nehezen meg bír szólalni, ezt mondja:
-Tehát
mindvégig azt hitted, hogy az árnyékomban élsz, de miért nem mondtad eddig,
hogy így érzel? Az a helyzet, hogy én meg... felnézek rád. Na persze ne szó szerint
értsd, mert én vagyok a magasabb...
-Ruben! -Milla
úgy oldalba könyököli, hogy lenyeli a mondat végén. De szerintem meg is
érdemelte, mert elrontotta a végét.
-Szóval hol
is tartottam? –kérdezi kimérten a bátyám, mert ez az ütés megtörte a pillanat
varázsát.
-Ott, hogy
egymásra felnéztek, mégis mindkettőtök a másikat irigyli…
- Igen –tér vissza
Ruben az eredeti témához, és újra rám néz. -Olyan merész vagy, hogy téged aztán
nem kell félteni. A fejed lágya még nem fog benőni egy ideig. Néha aztán nagyon
a fejedbe szokott szállni a dicsőség...
-Ebben
hasonlítunk egymásra! -vágom rá.
-Fiúk!!- gondolom,
Millának már az agyára megyünk, mert most nem kettőnkért vagyunk itt, ezt
otthon is meg tudjuk diskurálni.
-Mi van?? -olyan
egyszerre vágjuk rá, hogy az még egy jól megírt forgatókönyv lenne.
-Ne
veszekedjetek!
-Mi nem
veszekedünk, hanem csak testvériesen beszélgetünk -ezzel a mondattal némiképp sikerül
kibékítenie.
Amikor a
kisgyerekek elesnek és fáj valamilyük, sírnak, de felállnak. Ez olyan, mint
mikor nekünk van valamilyen problémánk, nem beszéljük ki, hanem azon
tépelődünk. S amint kibeszéljük magunkból, begyógyulnak a „sebek".
Időközben
teljes sötétség ereszkedett a partra, olyan későre jár már, hogy nem sokára
éjfél. Jól elbeszélgettük az időt.
-Mondj
valamit, Milla – kérlelem.
-Nem
ússzátok meg ilyen könnyen, pár bocsánatkéréssel, mert egyszerű dologról van
szó… Viszont még valamit tudnotok kell, még ha ez eléggé kínos is... –hirtelen elvörösödik,
és zavarba jön. -Nem tudom miért, vagy hogyan, de nagyon fontosak vagytok
nekem. És tudnom kell, hogy ti hogy éreztek...
-Nem tudom…
mert zavarosak a gondolataim - ennyire futja tőlem.
-Értem.
Ruben?
-Tudod,
ennyire jó dolog velem még eddig nem történt, hogy megismertelek, és van valami
ami nem hagy nyugodni....
Feszültség.
Várakozás. Döbbenet. Szeretet. Ezek az érzések kavarognak a levegőben
körülöttünk, ugyanis Ruben odahajol Millához és megcsókolja, akár egy filmben.
De ez annyira valóságos, hogy ezt semmi nem szárnyalhatja túl. Mert míg a
filmbeli szereplők nem éreznek semmit egymás iránt, addig itt olyan valóságos
érzelmek bontakoznak ki, hogy nem bírom róluk lekapni a tekintetemet.
Nem azért,
mert irigylem tőle ezt a pillanatot, hanem mert örülök, hogy boldogok, és végre
tudom, hogy Millát nem én tehetem boldoggá. Boldog vagyok, mert ők is azok.
Még a végén
én leszek a tanú az esküvőjükön...!
***
Milla nem
engedi, hogy egészen hazáig elkísérjük, így egy utcával arrébb válunk el tőle,
de mielőtt elmenne, még megölel mindkettőnket egyszerre, és a fülünkbe
suttogja.
-Köszönöm -hogy
vajon ezzel mire célzott, azt csak ez a űrlény tudhatja... -Hogy foglak titeket
ezek után megkülönböztetni? -jót mosolygok ezen a problémáján.
-Majd felírom
a homlokomra a nevemet... –hahotázok.
-Sean szeme
kék, az enyém pedig zöld –mondja Ruben. -Aki igazán ismer minket, az meg tud
különböztetni.
A lány ezen
a kijelentésen meglepődik, és ellenőrizni akarja, hogy a bátyám még véletlenül
sem csapja-e be. Közel hajol hozzánk, a szemünket fürkészi.
Legalább
ebben az egyben különbözünk külsőre, ha már egyszer el kell viselnem, hogy ha
ránézek, akkor magamat lássam. Ha ikertestvér vagy, annak megvannak a
hátrányai.
Ismét túl
sokat nosztalgiázhattam, amiből az előttem lejátszódó cselekmények zökkentenek
ki. Ruben kéri Millát, hogy beszéljenek, nyilvánvalóan kettesben akarnak lenni.
Megegyeznek,
hogy Milla holnapra eldönti, hogy szeretné-e folytatni, vagy ne is erőltessék a
kapcsolatukat. Mindenesetre remélem jól fog dönteni, nem szeretném, ha nekem
kéne a bátyám lelkét ápolgatnom, mert az már túl sok lenne. Még akkor is, ha régen
nem voltunk már ilyen jóban.
Milla még
ehhez összetévesztős dologhoz hozzáfűz valamit.
-Szerencsések
vagytok, hogy van egy olyan ember, akire számíthattok. Szerintem elég jól
megismertelek titeket, hogy tudjam, ha rosszul szólítalak a neveteken, akkor
elsüttök valami béna viccet a hátam mögött.
-Béna
viccet? Ugyan kérlek, Madame, hiszen mi vagyunk maga a vidámság és a jókedv,
sértő, hogy ezt gondolod... -hihetetlen Ruben milyen iróniával tudta áthatni a
szavait.
-Szóval a Hullámok
Bohóca, és a Hullámok Királya, ezt még meg kell szoknom. Jó éjszakát srácok -azzal
elsétál.
Még látjuk,
amikor áthalad a lámpák fénye alatt, és az megvilágítja őt. Olyan, akár egy
földöntúli jelenés, de a köd erősebnek bizonyul, és elnyeli.
-Jó éjt -de
ezt már nem hallhatja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése