Sziasztok!
Először is, Boldog Karácsonyt mindenkinek! Egy kis késéssel meghoztuk a 29. fejezetet. De ez nem akármilyen fejezet, hiszen (olyan furcsa és egyben szomorú is kimondanunk), hogy ez az utolsó előtti fejezet. Az utolsó előtti! Vagyis utána jön a 30., ami egyben az epilógus is, és utána kész, vége nincs tovább... Na jó, azért még ne szaladjunk el annyira előre, csak szép sorjában!
Élvezzétek a szünetet és jó olvasást!
Emma W. és Helena R.
Ruben Snyder
29. Fejezet
Másnap reggel a part
mentén várom a napfelkeltét. A fagyos, hideg levegő lassan felmelegedik, ahogy
a szél meghozza a hajnalt. Az első fények először pirosak, aztán fokozatosan
kifakul az ég, s azúrszínbe öltözik a felhők felett.
Néhány ember halad el
mellettem, egy hatalmas szőnyeget cipelve, amit többször is majdnem leejtenek.
Nyilvánvalóan kora reggel akarnak sátrat verni a homokban, hogy később ne
legyen gond, amikor a többi lustálkodó is idetolja a képét.
Már órák óta figyelem ezt
a tájat. Ezt a tájat, ahol felnőttem, s ahol annyi boldog pillanatot, időnként
pedig szomorúságot éltem át. De persze testvérként sosem lehetek egyedül
semmiben, hiszen ott van Sean…
Megpillantok két kínai
származású turistát, akik ott pózolnak az egyik pálmafa árnyékában, és
mindenféle pofát vágnak a kamerába. Pár perc elteltével be is igazolódik a
gyanúm, ki is szúrnak menten, mint valami tapasztalt helybélit, s azt kérik,
hogy én is csináljak róluk egy képet.
Természetesen egy kukkot
sem értek abból, amit mondanak, ők pedig nem beszélik a nyelvemet, de a mama
hevesen gesztikulál, a papa meg csak vigyorog és a fényképezőre mutogat, így
más világos minden, mint a Nap.
Odaállnak a kamera elé,
és átkarolják egymást. Vagy húsz fotót kell készítenem, mire mindketten megfelelőnek
találják az önarcképüket. Elkezdenek ott hajolgatni nekem, mint a japánok, meg
kínaiul motyognak valami köszönetfélét, és tovább állnak felfedezni a
partszakaszt.
Mosolyogva és fejcsóválva
nézek utánuk. Mindketten papucsot és fehér kalapot viselnek, amit könnyen
észreveszek a tömegben, valahányszor abba az irányba pillantok, ahol
felszívódtak.
Tipikus turisták, akik
szeretnének mindent megismerni, nyitottak a helyi legőrültebb sportokra és
szokásokra, s mikor majd hazamennek, mutogatják nagy büszkeséggel a képeiket,
miközben gőzük sincs valójában az egészről. De honnan is lenne? Elvégre egy
teljesen már országból érkeztek.
A hullámokat, pálmafákat
és a szörföst ábrázoló plakáton már messziről azonnal megakad a szemem.
Így szól:
Megmutatnád páratlan tehetséged?
Íme, most itt a jó alkalom, mi valóra váltjuk az
álmaidat!
Gyere el az idei II. Szörfbajnokságra, vegyél részt
rajta, és találkozz a többi győztessel!
Minek is kéne elmennem,
hogy Sean-nal találkozzak, amikor azt otthon is megtehetem…?
Lovagold meg a hullámokat, és nyerd el az
aranykupát!
Ugye, ott leszel?
A verseny ideje: augusztus 8.
Kezdés: 10:30 –perckor veszi kezdetét.
SZÁMÍTUNK RÁD!
Újra bizonyíthatunk. Én,
Sean és Milla… de ezúttal nem ismeretlenként indulunk, akik ellenfeleknek
tekintik egymást. Együtt, közösen.
A menet újra kezdetét
veszi.
***
A tenger viharos, a hideg
északi szelek felkapják a homokot, s a hullámokat a part menti sziklákhoz
csapják. A fekete óceán, amit az éjjel láttam, eltűnt, de ez a végtelen kékség
is fenyegetőnek látszik ebben a zivatar előtti pillanatokban.
Minden indulásra kész,
mindenki felsorakozott a rajtvonalnál, és mégis, a kezdés előtt
elbizonytalanodom, mert szürke felhők gyülekeznek az égen, a távolból pedig
halk robaj tölti be az öblöt. Egy háborúzni készülő óceán hangjai.
Sean feszengve áll tőlem
két emberrel jobbra, de amikor rápillantok, elvigyorodik, és a hüvelykujját
feltartva jelzi, hogy minden rendben van.
Egyáltalán nem arról van
szó, hogy féltem, hanem ez az esemény túlságosan is az előző versenyünket
juttatja eszembe. Talán a sors iróniája, hogy a történtek mindig önmagukat
ismétlik?
Egy forró kéz simul a
csuklóra. Milla ott áll mellettem, és aggódóan az óceánt fürkészi.
-Lehet, hogy le kéne
fújni az egészet? –suttogja.
Pár pillanatig nem
válaszolok, mert meg vagyok arról győződve, hogy amikor kinyitnám a számat, meg
fogják fújni a kürtöt, s ezzel elkezdődne a verseny, mi pedig helyzeti
hátrányból indulnánk. Mivel azonban nem szólalt meg semmi, gyorsan felelek.
-Ne aggódj, többé nem
fogsz leesni a deszkádról –szorítom meg a kezét. –Úgy tudom, Sean-tól tanultál
egyet s mást, meg hát… Én is ott leszek a közelben.
Tudom, hogy arra gondol,
amikor a hullámok maguk alá temették, és úgy kellett kimentenem a vízből.
Elengedem a kezét, a
tekintetemet egyenesen a célpont felé szegezem, tudva, hogy egyszer talán
lehetőségem lesz meghódítanom a végtelent. Talán sosem leszek akkora ász, mint
Sean, de azért én is érhetek el szép eredményeket.
***
A többi versenyző ennek
ellenére még mindig a hátam mögött evickél, de akad kettő, akinek sikerült
megelőznie. Hunyorgom, hogy meglássam, ki is az az illető, akit később meg
kell, hogy fürdessek ruhástul az egyik későbbi találkozásunkkor. Sean-t egyből
kiszúrom. A másikat nem ismerem.
Gyorsan átnézek a vállam
felett, Millát keresem a tekintetemmel, de helyette nagy meglepetésemre Kelly-t
veszem észre, ahogy megpróbál megelőzni egy zöld bikinis néger nőt.
Teljes erőbedobással
haladok Sean-ék felé, és kiszemelem magamnak a legközelebbi hullámot. A
legnagyobb hullámok.
A távolban hallani vélem
a hangosbemondó kommentárját, de még neki is kiabálnia kell, hogy érteni
lehessen, amit mond, olyan erővel verdesik a hatalmas víztömegek a partokat.
Igazából nem is figyelek arra, hogy miről beszél, csakis az egyensúlyra akarok
koncentrálni.
Az a pasas ott legelöl
egy nehezen végrehajtható mutatványt produkál, vagyis kézen áll a deszkáján,
miközben a hullámok folyamatosan dobálják a hátán, miközben a parti
rajongótábora visításokkal értékeli a mutatványt. A fickó hatalmas vigyorral a
képén lábra áll, azonban mielőtt visszanyerhetné az egyensúlyát, lecsap rá az
óriási víztömeg, lesodorja őt a deszkájáról, letaszítva a mélybe. Az én
hullámom. Egy pillanatig csak bámulok a fekete vízben eltűnt fickó után, és nem
veszem észre, hogy már nagyon közel vagyunk a sziklákhoz.
Bőrig átázva, csurom
vizesen lassan én is kiegyenesedtem a deszkámon, és elkanyarodok balra, hogy a
hullám hátára kerülhessek. Fél füllel
hallom, hogy Sean ordít nekem valamit, de nem értem, amit mond.
Pár másodperc elteltével
fönt lovagolok a hullám tetején, és már valami mutatványon agyalok, amikor szorosan
a másik nyomában érkezik a következő hullám, ami akkora lökést ad, hogy három
méter magasan a levegőbe repülök.
A világ lelassul egy
pillanatra, és nem vesz lélegzetet. A versenyzők megdermednek odalent,
eltörpülnek és elnémulnak.
Végre észreveszem Millát,
ahogy próbálja becserkészni a következő kedvező pozíciót, amikor irányt válthat,
s látom, hogy Sean-nak vágódik valami… vagy valaki. Mindketten eltűnnek a fehér
habokban, csak a deszkák maradnak a felszínen.
Még azt sikerül
felfognom, hogy Sean összeütközött egy másik versenyzővel, mint én akkor
Millával.
Tudom, hogy az földet éréskor
nem leszek képes talpon maradni, ezért igyekeztem menteni, ami még menthető. A
deszkámat markolva csinálok néhány szaltót, és amikor már vészesen közel vagyok
a vízhez, egy tökéletes fejessel landolok benne.
A zuhanás lendülete
nagyon mélyre levisz a víz alá. Semmit sem látok, s egy pillanatra elfelejtem,
hogyan kell levegőt venni. Apró buborékok és sötét iszap örvénylik körülöttem,
ami kegyetlenül csípi a szememet. A talpam kavicsot érint, és ahogy kapálózom,
beverem a kezemet. A szikla éles pereme felvágja a húsomat, és érzem a csípős
fájdalmat, ami azonnal úrrá lesz a testemen. Nem tudom, hogy mennyire súlyos,
de egy apró vörös csíkot veszek észre a vízben, ami lassan összekeveredik a
többi törmelékkel.
Azonnal fel kell úsznom a
felszínre!
Odafent árnyékok
mozognak, lábak kapálóznak –ezek szerint nem csak én kerültem a vízbe. Talán
senkinek nem sikerült.
Amikor felélek, hatalmas
levegőt veszek, és köhögve próbálok megszabadulni a tüdőmbe került víztől.
Már csak néhányan
maradtak a vízben, akik megpróbálják összehalászni az elsodródott deszkákat és
bójákat. A többiek már a parton várakoznak a pálmafák árnyékában, és időnként
aggódó szemekkel nézik a vizet.
Égő végtagokkal
kivonszolom magam a partra, de alig teszek meg pár lépést, összerogyok a
homokon.
Hangos beszélgetések
kiabálásba torkolnak, de csak mondatfoszlányokat sikerül elkapnom.
-Négy perc! Négy percig
voltál a víz alatt fiacskám! Néhányan már kezdték azt hinni, hogy fel sem
jössz!
Lábdobogások.
-Ki volt ez a hülye, aki
engedte ilyen időben megrendezni ezt a versenyt?
-Gyorsan hívjanak egy
orvos!
-Nem, jól vagyok
–tiltakozom.
Senkinek sem esett baja,
rajtam kívül. Vajon miért vagyok én ennyire szerencsétlen? És tényleg… már
megint hol a bánatban van a deszkám?
-Ruben! –kiablája Sean.
–Hallasz engem?
-Ja, még a Földön vagyok
–felelem. –Szállj le rólam!
-A redves bökőjét,
csórikám! Tiszta vér a karod! –csak nem akarja abbahagyni.
-Hol van Milla?
–kérdezem.
-Előbb szedd össze magad,
jó? Gyere, állj fel, kerítek neked egy törölközőt!
Odakísér az egyik padhoz,
és leültet rá. Az alkarom a vállam és a lábszáram teljesen össze van
vagdosva. Csúnyán megsérültem.
-Mi történt? –azt hiszem
a fejemet is beverhettem, mert csak nem akar összeállni a kép teljes egészében.
-Ezt nevezem! – tapsol
elismerően Sean. -Meglovagoltad a legnagyobb hullámot, méghozzá sokkal több
ideig, mint én, és még arra is volt időd, hogy egy sérülést szerezzél! Igazán
gratulálok.
-Igazán köszönöm –felelem
gúnyosan. –Nem is láttalak titeket a hullám közelében.
-Oké, bevallom, te voltál
az egyedüli, aki meg merte csinálni a mutatványt.
-És… szabad tudnom, hogy
miért is?
-Öregem, te vagy vak,
vagy mi? Láttad azokat a hatalmas sziklákat?
Értetlenül nézek rá.
-Ezek szerint nem, mert
azt tudom, hogy annyira még nem alacsony az IQ-d, hogy ilyen életveszélyes
helyzetben is kipróbáld!
Savanyú képet vágok, úgy
válaszolok.
-És mi a helyzet veled, Ó
hatalmas Hullámok Királya!
-Te csak ne játszd az
eszedet, jó? Különben nem állok jót magamért.
-Szeretném én azt látni!
Már te is kijöttél a béketűrésből? –vágok vissza.
-Nem, csak az a lány…
-Miféle lány? –kérdezem.
–Belém jött, és ennek
hála mindketten kiestünk a versenyből!
-Jó duma.
-Ez nem duma! –csattan
fel az öcsém.
-Akkor úgy mondom, hogy
nagyon ismerős az helyzet. Én és Milla, te és…
-Kelly –segített a
névben.
-Ja, igen –tettem a vállára
a kezemet. –Szóval már mindkettőnknek volt egy balesete, nem kell ezért annyira
felháborodni. Túl fogod élni.
Most, hogy jobban
megnézem a testvérem arcát, a homlokán van egy hatalmas búb.
-Igen, de a deszkámnak
annyi! –fakad ki újra.
Ezt már nem bírom ki,
hangosan felröhögök.
-Most min vihogsz? –förmed
rám megütközve.
-Semmi…
-Sosem értelek meg igazán
–csóválta a fejét Sean.
***
-Akkor végül is most mi
van a versennyel? –kérdezem aggódóan.
-Mindenkit lesodort a
lábáról a hullám… kivéve téged.
-De, én is a vízben
kötöttem ki.
-Nem, te önszántadból
ugrottál bele, egy mutatvány keretében –helyesbít Sean.
-Őszinte leszek, nem volt
sok választásom –morgom.
-Sejtettem… A zsűrik
összeszámolták a pontjainkat.
-És?
Érzem, hogy egyre
feszültebb vagyok, de ami a legmegdöbbentőbb, már marhára nem érdekel annyira
ez az egész.
-Mi és? Az a szaltó
valami hihetetlen volt, öreg! –mondta Sean nem sok elragadtatással a hangjában.
-Na jó, azért annyira
mégsem vagyok vén trottyos! –próbáltam kiengesztelni. –Mellesleg, te sem voltál
annyira rossz…
-Na, ja –értett egyet.
–De másodiknak lenni mégsem annyira király dolog.
Egy pillanatra
megdermedtem.
-Komolyan második lettél?
-Igen -motyogta.
-Csak az a baj, hogy nem
tudsz veszíteni, mert már megszoktad, hogy mindig te vagy a nyertes!
-Nem… ezt azért sosem
lehet megszokni.
-És ki lett a harmadik
helyezett?
-Szívem szerint azt
mondanám, hogy Milla, de nem mondhatom, mert ez hazugság lenne. Holtversenyben
volt valami ismeretlen fazonnal, aki mindössze egyetlen ponttal volt jobb.
-Értem…
Sean felkel mellőlem a
padról, és elindul a parton, feltehetőleg az ígért törölközőért.
Azonban pár méter után
visszafordul.
-Ja igen, és még valami!
-Hmm?
-Tesó, azért csak
vigyázz, nehogy a fejedbe szálljon a dicsőség, oké? –tanácsolja vigyorogva.
-Miért is?
-Mert te, Ruben, te
lettél az első helyezett!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése