Hullámok között (Befejezett)

Sziasztok!

Itt van a következő fejezet, elnézést kérünk, hogy ilyen későn raktuk fel.

Köszönjük a kitartásotokat, és azt, hogy mindig megnézitek, van-e új fejezet.

Köszönjük a türelmeteket!

Jó olvasást!

 

13.fejezet

Milla Mackay

Miután belépünk az irodába, pár másodpercig csendben állunk. Talán azért, mert olyan gyorsan történt minden, hogy egyikünk sem tudta igazán felfogni. Az egyik pillanatban a hibiszkuszért futok vissza, ám a következő percben már az üvegszilánkok között térdepelek a földön, miközben minden vendég rosszalló pillantása kettőnkre irányul.

Az ajtó becsukódik mögöttünk, és Jennifer apja rögtön belevág.

-Rólatok nem feltételeztem volna ilyent –mondja szemrehányó hangon. Nyilván nem tudja, hogy csak baleset volt az egész? –Van mentségetek a történtekre? –kérdezi csípőre tett kézzel.

Ruben mereven támasztja a falat mellettem, ám ennek hallatára mégiscsak megszólal:

-Főnök, nem volt szándékos… -de a férfi nem engedi befejezni, mert úgy tesz, mint akit nem is érdekel az igazi ok. Csak a következmény a lényeg. Nem érdekes, mi volt a szándék, és miért történt az, ami.

-Ez a „baleset volt” igen csak, gyenge indok, fiacskám! –tesz egy lépést Ruben felé. –Az üzlet, az üzlet. A vendégekkel nem lehet így bánni. Ha van vendég, van pénz, és akkor virágzik az üzlet. De ha nincs vendég, nincs üzlet, és nincs pénz! És akkor lőttek mindennek! –magyaráz, hadonászva a levegőben.

Ezt a logikát!

-Csalódtam bennetek! –leül az íróasztala mögé, és int, hogy lépjünk közelebb –Nem akarom, hogy ez még egyszer előforduljon –megfog egy ceruzát, és egyenletes tempóban az asztalhoz kezdi koppantani.

Egy… Egy… Egy…kettő.

Elég idegesítő.

-Ígérjük, hogy nem fog előfordulni főnök –hadarjuk egyszerre olyan gyorsan, ahogy tőlünk telik.

Egy… kettő. Egy… kettő.

-Ha holnap be akarnak jönni dolgozni, kedves maguktól, de ne fáradjanak –feláll, és az ajtó felé terel minket –Természetesen ki vannak rúgva. Minden jót! –becsapja az orrunk előtt az ajtót, és egyedül maradunk a váró folyosóján.

A gondolataim vadul cikáznak, és a ventilátor berregése miatt nem tudok összpontosítani. Leroskadok az egyik kanapéra, ami a látogatók számára van fenntartva.

Remélem, hogy rosszul hallottam az előbbieket, és nem azt mondta, amit. De, ha igaz, fogalmam sincs mi tévő legyek.

Elvesztettem az állásomat.

Szinte még mindig ott cseng a fülemben a ceruza dobolása, csak most gyorsabb verzióban.

Egy, kettő. Egy, kettő.

A kezembe temetem az arcom, a hajam teljesen eltakarja a szemem.

Egy, kettő. Egy, kettő.

Rubenről teljesen elfeledkeztem, aki időközben leül mellém. Mozdulatlanul gubbaszt, de amit tudatosul bennem, hogy ő is itt van, felkapom a fejemet.

-Sajnálom –keresi a tekintetemet.

Itt már a megnyugtató szó nem sokat segít.

-Ugyan, mit? Azt, az időt sajnálod, amit veled tölthettem? –kérdezem, a sírás határán.

Erőlködnöm kell, hogy visszafojtsam a könnyeimet.

-Azt sajnálom, hogy ilyen hamar rúgtak ki, hiszen most jöttem –a tekintetéből sugárzik az őszinteség –És ez az idő nagyon, hamar elrepült a te társaságodban.

Ezen elmosolyodom, és én átkarolom a vállát, majd játékosan a fülébe suttogom:

-Örülök neki, hogy veled együtt tették ki a szűrömet! Mellesleg így már nem ugráltathat minket Jennifer.

Erre csak egy csibészes vigyor a válasz, de egyben egy sóhaj is felszakad a tüdejéből.

Kis habozás után a vállára hajtom a fejem, és várom, hogy a jövő döntsön a sorsunkról.

 

***

Egyedül ülök az egyik sziklán, a lábaimat átkulcsolva, és a hullámzó vizet figyelem. Ruben is velem akart jönni, de elutasítottam, azt mondva, hogy szükségem van egy kis magányra.

Át kell gondolnom a dolgokat.

Lássuk csak! Mi minden is történt az elmúlt pár héten? Természetesen nem emlékszem minden egyes mozzanatra, ám a nagyobb eseményeket általában megjegyzi az ember.

Nevezni akartam a versenyre, mert Jennifer megsértett. És meg is nyertem volna, ha nem jön közbe Ruben. Egy kis csetepaté árán sikerült elérnem, hogy végleg megutáljuk egymást. Aztán, mégis ő nyerte meg a versenyt, amit még most sem értek, hogy hogyan lehetséges. Majd napokkal később fölvették a bárba, ahol közösen együtt dolgoztunk, és rájöttem, hogy milyen igazából. Elhívott egy esti sétára, ahol egyszer s mindenkorra kibékültünk. És végül kirúgnak minket, egy papaya turmix miatt, ami véletlenül rossz helyre burult!

Remélem, hogy ez a munkanélküliség nem megy a barátságunk rovására.

Nem hibáztatom Rubent, mert tudom, hogy nem tehet róla. Egyikünk sem tehet róla.

Lábdobogást hallok, ahogy valaki fut felém. És, sajnálattal látom be, hogy a nyugalmamnak lőttek.

Sejtem, hogy ki az, ezért nem fárasztom magam azzal, hogy hátrafelé forduljak. Továbbra is könnyes szemmel nézem a távoli eget, és figyelem a sirályok kisebb csoportját, akik most indulnak halászni.

Az illető leül mellém, de valaki egészen másra számítottam.

Kelly arca kipirosodott a rohanástól, a tornacipőjéből most rázza ki a homokot, majd mikor eltávolította a nagy részét, mérgesen a sziklához kezdi csapkodni. Közben morog valamit az orra alatt, de nem nagyon értem.

-Te sírsz!

-A sós levegő csípi a szemem –hazudom szipogva.

Kelly pontosan tudja, hogy mit érzek, ezért ahelyett, hogy valami bölcs, és vidám gondolaton törné a fejét, minden szó nélkül átölel.

Nem hallunk mást, csak a tenger moraját.

-Ne haragudj, az egész az én hibám –szólal meg hosszú hallgatás után –Nem kellett volna műszakot cserélnem veled.

-Nem, Kelly. Miattam történt az egész –kinyújtom a térdem –Csak magamnak köszönhetem. De egyébként, milyen volt? –húzom fel a szemöldököm –Mármint… Rubennel dolgozni.

Sikerült valamelyest felvidítanom, azzal, hogy egy kicsit eltereltem a témát.

-Nem, mondom, nagyon ért a mosogatáshoz –kuncog –És egész álló nap, sztorikat mesélt nekem. Nagyon aranyos fiú –teszi hozzá mosolyogva.

Kényelmesebb pózba helyezkedi, és leszab egy maréknyi fűszálat, a szikla szélén nőtt nagy csokor közül. Úgy tépkedi, mintha az lenne a legádázabb ellensége.

Jót derülök ezen, magamban, de nem kommentálom.

-És, miről mesélt? –érdeklődöm.

-Óh, hát mindenféléről! –legyint egyet, egy újabb adagért nyúlva. Letép arról egy darabot, és sodorni kezdi.

-Én még nem nagyon láttam beszédes kedvében –jegyzem meg epésen.

Tépés, sodrás. Tépés, sodrás.

-Ne légy már ilyen, nyuszifül! –fenyeget meg játékosan –Biztosan neked is sokat csacsogott. Én mondom neked, az a srác, egy igazi szövegláda!

Ráhagyom, pedig szerintem nincsen igaza.

Tépés, tépés, tépés, sodrás. És kezdődik előröl.

-Amikor megvolt a baleset, egyből hazasüvítettem –suttogja csendesen, és hátrasimítja a haját –Mármint hozzátok. Nagybácsid látni akar.

Tépés, sodrás.

A végén, már azt a szegény füvet kezdem sajnálni…

-Elmondtad neki? –kérdezem.

Bólint.

Fáradtan sóhajtok.

-Ne haragudj –fogja meg a kezem. Leszórja magáról a maradék fűszáldarabkákat, és valamiért úgy dönt, hogy a többinek megkíméli az életét.

-Nem baj –felállok, és leugrok a szikláról –Előbb utóbb úgy is megtudja.

Már éppen elindulnék, amikor megállít.

-Hé, Milla! –ő is feltápászkodik a szikla tetején.

Megfordulok.

-Igen?

-Ha, már úgyis lett vagy, akkor légyszi dobd vissza a tornacsukámat, mert a nagy homokmentesítéses akciómban, leesett a párja –mutat a csupasz lábfejére.

Ezen csak vigyorogni tudok.

-És, hol van? –kiabálok fel.

-Rajta taposol –hangzik a válasz.