Hullámok között (Befejezett)

Sziasztok! :)
Meghoztuk a következő fejezetet, és most ez egy kicsit hosszabb lett.
Jó olvasást! Köszönünk mindent!
És további szép hetet kívánunk mindenkinek! (Már amennyi maradt még belőle.)

15.fejezet

Milla Mackay

 Már a nagybácsim, és a nagynéném is tud a balesetről. Sőt, még a szüleimet is értesítették a dologról, amit igazán nem kellett volna, mert anya, akkora cirkuszt rendezett, hogy egy órán keresztül kellett nyugtatgatnom, és magyarázkodnom neki. Ennek csak azt lett az eredménye, hogy a most már tengernyi szabadidőmet korlátozni fogják, és szobafogságot kapok, húsz éves létemre!

Azt hittem, azzal már mindenki tisztában van, hogy nem vagyok gyerek. De nagyon úgy néz ki: tévedtem.
Ettől az egésztől teljesen kiborulok, és nem tudom eldönteni mit csináljak. Duzzogjak? Kezdjek el kiabálni? Sírjak? Rohanjak vissza a bárba, és könyörögjek Jennifer apjának, hogy vegyen vissza? Esetleg keressem meg Rubent, hogy ott mellette feloldódjon a bánatom? Mit kéne tennem?
Az első, és legépszerűbb megoldást választom, mint ahogyan szoktam. Bemegyek a szobámba, ahol nem tartózkodik rajtam kívül senki, és jó erősen bevágom magam mögött az ajtót. Aztán második lépésként leülök az ágyamra, és rácsapok a takaróra, mintha ő lenne a hibás.
Miután elszállt a mérgem nagy része, üreges szemekkel elhúzom a függönyt, és kikémlelek a távolba.
Igazából, nem is tudom, hogy mit nézek. Várok valakit? Azt képzelem, hogy Ruben itt fog állni, az ablakom alatt? Ez nevetséges. 
Határozottan összeszorítom a számat, mert megígértem magamnak, hogy nem fogok bőgni, bármennyire is szeretnék.
Az üveghez nyomom a homlokom, és rájövök, hogy egy választ keresek. Egy választ, a már régen megfogalmazódott kérdésemre. Érzem, hogy jó úton haladok, de még nem találtam meg. És nincs senki, aki erre a témára határozatot tudna hozni, mert ez nem olyan, mint egy iskolai tantárgy. Egyáltalán nem kézzel fogható dolog. Még csak, nem is lehet látni. És a választ, érezni kell.

***

Valaki kopogtat az ajtón.

-Menj el! –vágom hozzá, de a nagybácsim belép a szobába, és szó nélkül leül mellém az ágyamra. Számítok rá, hogy nem fogja beváltani a büntetéseket, melyeket a szüleim zúdítottak rám.
-Úgy hiszem, már túl koros vagyok a szobafogsághoz –sóhajtok nagyokat –De ha ez az ára annak, hogy elégedett legyél velem … akkor, a kedvedért megteszem.
Azért, mert ő sokkal közelebb áll hozzám, mint anya vagy apa. A kettőjük közül mindig ő volt az, aki a legjobban megértett. Tisztelem őt ezért.
-Ez felesleges Milla –mondja –Mi sosem szabtunk neked korlátokat azért, mert valami nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna, és ezért elvesztetted az állásodat.
-Sajnálom –mentegetőzöm.
A nagybácsim felemeli a kezét –Ne. Ne sajnáld.
Felhúzom a szemöldököm, mert nem értem, hogy tulajdonképpen mit is akar ez jelenteni. Ezért aztán nem is agyalok rajta, hanem ismét a távolba nézek.
Újra és újra leforog a szemem előtt a baleset előtti néhány másodperc. Még egyszer látom a széttörött üvegpoharat a padlón. Érzem a szúró szilánkokat… és végül észreveszem Jennifer dühtől eltorzult arcát.
Igaza van. Nem érdemes sajnálni. Túl kell tennem magam ezen, és kész. Már megtörtént, és megkaptam a következményét.
Úgy telnek a percek, hogy alig veszem észre. Aztán mikor véget ért ez az egész jelenet, kezdődik előröl. És újra…. És újra…
A nagybácsimról teljesen meg is feledkeztem, és csak akkor tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül, mikor bíztatóan megveregeti a vállamat, és a fülembe motyogja.
-Ne aggódj, szerzek neked munkát.

***

Az első reakcióm ismét az lenne, hogy megkérdőjelezném az illető megbízhatóságát, de valahogy mégsem teszem.
A férfi még mindig az ajtóban terpeszkedik.
-Akkor jössz? –kérdezi felém nyújtva a kezét, és idegesen dobolni kezd a lábával, amiből arra engedek következtetni, hogy már hosszabb ideje vár a válaszomra.
-Ööö… persze –tápászkodom fel. De hova? Hova megyünk?
A nagybácsim levezet az emeletről.
Kilépek a verandára, és egyből megcsap a tenger sós illata, amitől egyből elpárolog minden mérgem.
-Csak egy kis friss levegő kellett –nyugtázom magamban.
 Átmegyünk a teraszon, ügyelve, hogy ne verjük le a nagynéném szépen gondozott virágait, melyek színe, úgy virít a napfényben, mintha műből lenne az egész növény. És lent a nagyméretű pincében megérkezünk úti célunkhoz. Felkapcsolja az ököl nagyságú lámpasorokat, és elégedetten körbemutat.
 

***

A hosszú falhoz színes deszkák vannak állítva, és bármerre is fordulok, csak azokat látom magam előtt. Szörfdeszkák.

Egyetlen név jelenik meg előttem: Ruben.
Talán mégsem tűnt el bennem egészen a lelkiismeret, mert bűntudat fog el, és ez nagyrészt abban nyilvánul meg, hogy megtorpanok egyhelyben, és visszafojtom a lélegzetem.
-Mi az? – ám előle nem tudom elrejteni a gondolataimat, és az érzéseimet. –A versenyre gondolsz igaz? -kérdezi.
Némán bólintok.
Ő odalép a közeli falhoz, és végigsimítja az egyik zöld szörfdeszka oldalát -Hogy imádtam régebben szörfözni… -suttogja inkább csak magának.
-Tessék? Te is tudtál szörfözni? –lepődöm meg.
A férfi kihúzza magát –Még szép! Ráadásul nem is csináltam olyan rosszul…
Még anyuék sem említették, hogy valaha deszkára állt volna az öreg.
-És mióta csináltad?
-Öt vagy hat éve fejeztem be.
-Ó –csak ennyit tudok mondani.
-Elvesztettem egy meccset… -húzza el a száját –A akárcsak te Milla –int felém kedvesen, de a szemében szomorúság ül –Te nem szálltál ki, pedig még össze is ütköztetek egy másik versenyzővel. Megtehetted volna, hiszen módodban állt. Én viszont hamar feladtam, mert nagyon megviselt.
Továbbsétál a deszkák között, mintha nem tudná eldönteni, hogy melyiket próbálja ki először.
-Miért nem mondtál le? Miért nem hagytad abba? –fordul felém.
Ez az, amit még magam sem értek igazán. Megtehettem ha akartam volna, és ezért senki sem hibáztatott volna.
-Had találjam ki –csettint egyet –Mert ez az álmod?
Lesütöm a szemem.
-Hát, nem is tudom…
A hullámok között érzem jól magam. Szabad vagyok olyankor. De mi is volt az az ok, amiért jelentkeztem? Gyerünk, Milla! Gondolkodj!
-Meg akarod nyerni a kupát? –próbálkozik tovább.
Nem.
-Híres szeretnél lenni?
Nem.
-Bizonyítani akarok magamnak –nézek komolyan a szemébe.

***

Hosszú hallgatás következik. Egyikünk sem tudja, hogy mit mondjon. Nagybácsim zavarban van, mert ő ennyi idősen elbukott, és nem küzdött tovább, én pedig azért nem szólalok meg, mert kissé kimerítő volt a kihallgatás.

-Tudod, hogy van egy kisebb bódém a parttól nem messze, és elég sokan veszik az árut –automatikusan odalép a következő deszkához, és azt is szemügyre veszi. Mindent elkövet, hogy ne kelljen rám néznie -És arra gondoltam… -megköszörüli a torkát –Nos, azt hittem jó ötlet.
-Várjunk csak! –jön meg végre a hangom –Azt akarod, hogy én vezessem ezt a boltot, melletted?
-Nem. Helyettem.
Helyette. Ez világos. Csak éppen nincs semmi értelme.
Én is követem a deszkák példáját, és a falnak támaszkodom. Ez egy kicsit sok. Az előbb kirúgtak, most meg rám akarnak bízni egy egész boltot. És, mi van, ha elrontom? Ha elszúrom ezt is? Nem akarom tönkretenni a nagybácsim vállalatát…
-Nem hiszem, hogy én lennék a megfelelő személy… -kezdem vonakodva.
-Ugyan már! Tudom mire vagy képes, és hiszek benne, hogy meg tudod csinálni –közvetlenül mellém lép –Nagyon büszke vagyok rád Milla!
Csak állást akar ajánlani, és jó szándékból teszi! El kell fogadnom, nem sérthetem meg, még ha ezzel óriási terhet is veszek a vállamra.
-Ha szeretnéd, akkor…
-De ne az én kedvemért csináld! –ráncolja össze a homlokát –Mert ez nem gyerekjáték. Szeretnél dolgozni vagy sem?
Végignézek a szörfdeszkákon, és felsóhajtok.
Nem tudom. Akarok is, meg szeretnék végre néhány hét szünetet, hogy véglegesen túltegyem magam mindenen. Ám, ha a szobámban ülök egész nap, és lesek ki a fejemből, azzal nem megyek sokra. Húsz éves létemre, mégiscsak többet kell tennem ennél!
-Még mindig jobb, mint otthon ülni, és sajnálkozni az elmúlt dolgokon –mosolygok, és elveszem a kulcsot, amit átad felém a férfi.
-Remek –mondja –Akkor holnap kezdjük.

***

Elsőként ő lép ki az ajtón, és letörten követem, mert rendesen lesokkol ez az egész. Útközben sikerül levernem egy deszkát, ami hangos csattanással koppan a padlón, és a hangra mindketten gyorsan hátrafordulunk.

-Bocsánat… -már le is guggolok érte –Nem akartam tönkretenni, mert tudom, hogy nagyon szereted az ilyesmit…
-Ne legyél már ilyen! Nem is okoztál semmi kárt –siet a segítségemre –Újfent már mindenért bocsánatot kérsz? –kérdezi halkan –Mert régebben nem voltál ilyen. Mi történt? Mi a baj?
-Semmi –tudom, hogy nem mondok igazat, de igyekszem, hogy hihetőre sikerüljön –Jól vagyok.
-Aha –bólogat, és átveszi tőlem a deszkát.
Nem hazudok valami ügyesen.
-Akkor mivel magyarázod a hirtelen hangulatváltozásod? Fent még kiabáltál, itt lent már bocsánatot kérsz mindenért.
-Bácsikám, mint tudod… hamar felkapom a vizet –hebegem.
A tekintetem minduntalan visszatéved arra a deszkára, amit a padlóra küldtem. Kecses formája van, melyet eddig még sosem láttam. A színe valamikor zöld lehetett, de a nap és a rendszeres használat miatt teljesen elkopott.
-Milla!
Rémülten felnézek –Igen?
-De most komolyan! Aggódom érted, és csak akkor tudok segíteni, ha elmondod mi az ami bánt!
-Jól vagyok! –ismételgetem nyomatékosan, továbbra is az új szerzeményt bámulva a férfi kezében –Kié ez a deszka?
Elmosolyodik –Hogy ez? Nem csodálom, hogy megakadt rajta a szemed. Ilyen nincs még egy a világon, hiszen ezt jómagam készítettem, még sok évvel ezelőtt.
-És ezen versenyeztél?
-Szerencsére nem! –kapkodja a levegőt –Az enyémnek annyi lett.
-Akkor manapság elég gyakran törnek el deszkák a versenyeken, nem gondolod? –kérdezem epésen.
-De. Az összes deszkakészítőt könyörtelenül kirúgnám. Csapnivalóakat képesek kreálni, nekem aztán elhiheted!
Egy bólintással elintéziem a dolgot, és éppen már ki akarok surranni az ajtón, amikor utánam szól:
-Neked adom. Jó hasznát vennéd.
Megállok, és egy visszautasító mozdulatot teszek. -Nincsen pénzem…
-Milla! –a hangja szigorú- Az unokahúgom vagy, az ég áldjon meg! Nem fogadnék el tőled egy kanyi vasat sem, szóval jobb, ha most el is teszed –beleszúrja a homokba a deszkát.
Egy kicsit még azt játszom, hogy nehezemre esik elfogadni, végül beadom a derekam.
Vigyorogva húzom ki a földből a nagybácsim nagylelkű ajándékát.
-Köszönöm.
Megfordulok, és lassan eloldalgok, hogy kipróbáljam újdonsült szerzeményemet. Sebesen a part felé veszem az irány, miközben a gondolataim versenyt futnak.
Aztán hirtelen megtorpanok egyhelyben.
Ha az öreg nekem adja az üzlet vezetését, többé nem mehetek a bárban. Véglegesen le kell mondanom arról, hogy valaha is együtt fogok dolgozni Kelly-vel, David-del, bár Jennifer apja azért nem hiányozna annyira.
A többieket is alig fogom látni, mert előfordulhat, hogy azt a bárt máshol állítják fel, és akkor nekik el kell menniük innen. Talán még elbúcsúzni sem lesz időm tőlük.
Összeszorítom a szám, mert a ismét sírás fojtogat.
Akkor viszont, ez a deszka nem az én jogos tulajdonom. Nem engem illet.