Hullámok között (Befejezett)

Sziasztok, kedves Olvasóink!
Ne haragudjatok a késésért, hogy csak most hoztuk a következő fejezetet.
Igyekszünk minnél hamarabb feltölteni. Valószínűleg, heti egy-kettő bejegyzést tudunk megcsinálni, ám ez még változó.
Köszönjük a sok megtekintést, és Wendy-nek valamint Annie-nek a megjegyzéseket! Mindig nagyon örülünk nekik, jó érzés olvasni a soraitokat! :)
Aki szeretne, bárki írhat megjegyzést, minden kritikát szívesen fogadunk :) Számítunk rátok!

Jó olvasást!

14.fejezet

Sean Snyder

A napokban Ruben alig tartózkodik otthon, ezért jogosan úgy gondolhatom, hogy enyém az egész lakás. Már igaz, sokszor előfordult ez az évek során, ám még sosem örültem ennyire, a váratlan szerencsének.

És ez alkalomból, az a zseniális ötletem támadt, hogy áthívom pár haveromat hozzánk bulizni. A bátyám úgy sincsen a közelben, szóval nem lehet gond belőle.

Nyugodt lelkiismerettel ballagok oda a telefonhoz, tárcsázni a spanokat.

Mark a huszadik csengetésre veszi csak fel, és álmosan beleszól.

-Ki az?

-Szevasz, Sean vagyok… -kezdem, majd elmagyarázom neki a többit, és az én bő húsz perc felvilágosításom után, csak egy szűkszavú választ kapok: Majd.

Ezt nem értem. Azt mindig tudtam, hogy Mark csendes gyerek, ám nem bírom felfogni, hogy mi okozhatta ezt a hirtelen hangulatváltozását. Elvégre csak délelőtt van, és ő estefelé megy dolgozni…

-Na, biztos vagy benne? –próbálkozom tovább – Pedig Harry Potter maratont terveztem!

-Nem –mondja határozottan –Tévézni, én is tudok.

Hát, azért, ebbe is van némi igazság…

-De van gameboy-om, meg egy csomó hamburgerem –győzködöm –És rendelhetünk Cola-t is, ha szeretnéd…

-Sean, aludni akarok! –kinyomja a telefont.

Felsóhajtva veszem tudomásul, hogy a parti, amit terveztem, csak egy fős vendégségre számíthat, vagy máris vége, mielőtt elkezdődhetett volna.

Ruben sem támogatná különösebben a dolgot, mert valahányszor csak itt voltak nálunk a többiek, és a tudta nélkül buliztunk, mindig kizavarta őket. És így érthető az, is, hogy valahányszor felhívom a haverokat, az az első kérdésük, mielőtt még belekezdenék a mondandómba: A bátyád otthon van?

Ám, nem adom fel ilyen könnyen, átcsörtetek a szomszédokhoz. Persze, nem szó szerinte, de valahogy úgy. Megígérem nekik, hogy ha átjönnek hozzánk, akkor csinálok nekik koktélokat, a kisgyerekek számítógépezhetnek, meg hasonlók, de mindenki csak elutasít, senki sem ér rá.

Lassan belátom, hogy itt aztán semmiféle mulatság nem lesz.

Lehangolva letelepszem a verandára, és nézem a messzi tenger nyugodt felszínét.

Ahogy telik az idő, egyre nyugtalanabb leszek, mert még mindig unatkozom, pedig aztán, egy csomó mindent kipróbáltam már! Lementem a partra, lógattam a lábamat a vízben, kergettem a sirályokat a sziklákon, kagylókat szedtem, és még homokvárat is építettem, majd később apró kavicsokkal kacsáztam.

Egyszóval mindent csináltam, de olyan lassan vánszorognak a percek, hogy szinte, beleőrülök. Nekitámasztom a hátam a pálmafa törzsének, és várom Rubent, hogy megjöjjön. Tényleg ő az utolsó, aki megmenthet engem ebből, az unalmakkal, és ürességekkel teli állapotomból. Ha nem is akar velem társasozni, mert az szerinte dedós dolog, egy vicces beszélgetésre, mindenképp számíthatok. Ám, ha mindezek mellett, még ez sem jönne be, akkor legalább rajta derülök egy jót, ahogyan, szoktam.

Azonban, mióta Mark lerakta a telefont, megtanultam néhány dolgot. Mégpedig azt, hogy gitározni egyáltalán nem tudok, mert a zenei érzékem egyenlő a nullával, viszont a házat romokba tudom dönteni azalatt, mire rájönnék, hogy melyik akkordot is kéne lefogni. A Pepsim elfogyott, és bármennyire is jó játék a póker, egyedül játszani mégsem annyira szórakoztató.