Hullámok között (Befejezett)

Sziasztok!

Bár már viszonylag régóta nem jelentkeztünk, de ismét hoztunk egy újabb fejezetet. 

Reméljünk, hogy legalább úgy fog tetszeni nektek, mint a többi.

Szép hetet, és jó olvasást kívánunk mindenkinek! :)

19.fejezet

Sean Snyder

Addig nem hagyom békén Rubent, míg el nem mond mindent, amire kíváncsi vagyok. Persze, így is teljesen biztos, hogy elhallgat előlem dolgokat, de legalább már nagyjából tudom, hogy mit csinált, az ezelőtti hónapokban. Főképp a munkájáról kérdezem, arról, hogy miért rúgták ki, meg hasonlók. Azt is megtudtam, hogy van egy barátnője.

Nem újdonság.

Ennek ellenére nem nagyon érdeklődtem a téma iránt, hiszen Ruben tudja jól, hogy hogyan viszonyulok a lányokhoz. Ezen a téren túlságosan is ismer. Legalábbis egyszer azt mondta, hogy nagyon kiszámítható vagyok.

Ez a nap is a szokásos módon indult, mindaddig, míg a délelőtt közepén nem lett áramszünet, ami önmagában nem is baj, csak éppen semmi elektronikai eszközt nem tudtam használni. Az első reakcióm természetesen az lett volna, hogy a földhöz vágom a tévét, úgy, ahogy van, de Rubennek sikerült megnyugtatnia valamelyest. „Ugyan, öcsi! Ettől, még nem dől össze a világ!” –mondta, mire én csak vállat vontam, és ez a dolog annyiban is maradt.

Bemegyek a fürdőbe, felöltözöm, valamint felzselézem a hajam. Az a szándékom, hogy elmegyek a városba, és beszerzek egy új monitort, esetleg keresek egy szerelőt.

-Hány éves is vagy már? –kérdezi Ruben a konyhából.

-Majdnem tizenkilenc. Miért?

-Látom, még mindig nem tudod kinőni a gyerekes szokásaidat –feleli, a hűtőben kutakodva.

-Mire, gondolsz? –érdeklődöm, mire ő felvilágosít, hogy nem tudok létezni a virtuális világ nélkül.

-Ez nem igaz! –vitatkozom, aztán rájövök, hogy a mindennapos veszekedéseink is nagyon dedóssá váltak. Most, konkrétan úgy viselkedtem, mint egy óvodás.

Elhallgatok.

-Na, erről beszélek –bök felém Ruben egy pohárral a kezében –Tenned kéne már valami hasznosat is!

-Tudod, hogy otthagytam az egyetemet! –emelem fel a hangom –Megvolt rá az okom, hidd el.

Belekortyol az italába, és elkezdi csóválni a fejét.

Utálom, amikor így viselkedik. Minta, az apám lenne!  

-Elhiszem, Sean, de akkor is tedd magad hasznossá! Találd meg a módját, hogy csinálj valami normális dolgot is. A tudósok szerint a sok tévétől elbutul az ember –mondja.

-A Cola-t meg vécétisztítónak használják! –vágok vissza, mire kiköpi a mosogatóba a folyadékot.

Elégedett vagyok magammal, de tudom, hogy a csetepaténak még nincsen vége.

-Szívok egy kis friss levegőt –jelentem ki, azzal kimasírozok az ajtón, otthagyva az okostojást, majd leroskadok a lépcsőre.

***

Miért nincsen egy normális testvérem? Miért pont egy báttyal „áldott” meg a sors? Lehetne ő az öcsém, és akkor én rendezném le őt.

De ez így nem fair! Nem igazságos, hogy ő a nagyobb, és bármit megtehet!

Már egy nővérrel is beérném, mert az is jobb lenne egy fokkal. Ruben egész nap csak cseszeget, és arra hivatkozik, hogy aggódik értem. Na, persze! Kamu az egész.

Bezzeg, amikor én kérek valamit, azt meg sem hallja. El van a magam ki álomvilágában, és nem szereti, ha megzavarják.

De én megmutatom neki! Bizonyítani fogok, hogy igenis, legalább olyan jó vagyok, mint ő. Sőt, sokkal jobb!

Felemelkedem, és elhatározom, hogy cselekedni fogok. Bármi legyen is az, de visszakapja tőlem.

***

A következő harminc percben csak azon agyalok, hogy mit csináljak, hogy a bátyám, végre elismerjen. Még akkor sem mondott semmit, amikor a "Hullámok Királyának" kineveztek. Csak megveregette a hátamat, és elsétált szótlanul mellettem. Csalódott volt, ez látszott az arcán, de akkor is szólhatott volna néhány jó szót. Például, hogy „Klassz voltál, Sean!”, vagy esetleg csak annyi, hogy: „Jó voltál, tesó.”.

***

Meglátok egy alakot a távolban, aki felém közeledik. Biciklivel van, és nagy, és súlyosnak tűnő táskát cipel a hátán. Röhejes, de pont úgy néz ki, mint a Télapó. Csak éppen nincsen szakálla, és a puttonya sem piros, hanem zöld…

-Levelet hoztam –mondja a postás, majd átnyújt nekem egy gondosan lezárt borítékot.

-Kösz –válaszolok a fiatal „Mikulásnak”, az illető megnézi a következő boríték címzettjét, azzal már el is tűnik.

Üzenet jött nekem? Végre történik valami jó is! –gondolom, ám tippen sincsen, hogy vajon ki akart levelet küldeni nekem.

Talán anyu az, aki azt akarja megkérdezni, hogy megy a sorom? Nem valószínű. Mióta lelépett nyolc éves koromban, nem tudunk róla semmit, és apának kellett felnevelnie egyedül minket. De az sem valószínű, hogy ő küldött képeslapot, hiszen Európában dolgozik, és nem jön ide vissza jó ideig. Meg nem is hiszem, hogy lenne ideje ilyesmire. Mégcsak azt sem tudja, hogy én nyertem meg a bátyámmal „vívott” meccset. Fáj az igazság, de hát ez van.

Megfordítom a borítékot, és elönt a méreg. Legszívesebben szétszabnám az egészet, és belehajítanám az óceánba.

Megpróbálom lenyelni a haragomat, és feltépem a borítékot, majd olvasni kezdem, -amit mellesleg nem nekem, hanem Rubennek szántak-, azzal a szilárd elhatározással, hogy ebből az egészből, oltári nagy balhét rendezek.

***

Tisztelt Ruben Snyder!

Szeretnénk egy bejelentést tenni.

Bocsánatot kérek tiszteletlen viselkedésemért, és,

hogy nem voltam igazságos Önnel szemben.

Nocsak, mi ez? Valóban kirúgták Ruben? Azt hittem, hogy csak kamuzik!

Ezért a továbbiakban…

Blablablablabalbla! Az egész szöveg nagyon hivatalos.

Ezért, ha hajlandó megbocsátani nekem,

Akkor ismét felvenném Önt a munkahelye…

Igen, hajlandó vagyok megbocsátani! –gondolom széles mosollyal a képemen. A levelet a zsebembe gyűröm, és elindulok a bár címére. Délutánra vissza akarok érni. Nem szeretném, ha kiderülne, miben sántikálok.

***

-Ruben? Te vagy az? –kérdezi mögöttem valaki. Csak pár másodperce léptem be az ajtón, és máris megszólítanak.

Megfordulok, és egy ismeretlen, kedves arcú lány mosolyog felém.

-Nem, én a tesója vagyok –motyogom.

A másik egy pillanatra elgondolkodik –Hmm… nem hiszem, hogy említett volna téged…

-Igen, nem nagyon szokott dicsekedni velem –vonok vállat.

Alaposan végigmér. Nyilván ő is azt gondolja, mint bármelyik másik ember, aki nem ismer minket. Annyira hasonlítunk, mint két tojás. Meg se látszik az a háromévnyi különbség közöttünk.

-Nos, örülök, hogy megismerhetlek –nyújt kezet –Kelly vagyok.

Vonakodva megszorítom a kezét.

-Sean. Sean Snyder –suttogom, hogy csak ő hallja.

A lány, erre csak még szélesebben vigyorog –Neked szebb neved van, mint a bátyádnak.

Nocsak! Mik nem derülnek ki?

-Igazán? –kérdezek vissza.

-Aha. De visszatérve a lényegre, mit keresel itt?

Na, pont ez az, amitől a legjobban tartottam.

-Felvettek –mutatom neki Ruben papírját –Még bocsánatot is kértek. Nem semmi, igaz?

Összeszűkült szemmel pásztázza a lapot, de a végén nem bírja ki a kuncogás nélkül.

-Ez esetben azt ajánlom, Sean –nyomatékosan megnyomja a nevemen a hangsúlyt –Hogy viselkedj úgy, ahogyan ő szokott, ha nem akarsz lebukni. Én nem mondom el senkinek, ettől ne fájjon a fejed –hadarja –De most az lesz a neved, hogy Ruben. Legalábbis addig, amíg még itt dolgozol.

Elhúzom a szám. Ne már!

-Mit szólnál, ha egyszerűen csak Snyder-t kiabálnátok, ha kell valami? –vetek fel egy másik lehetőséget.

-Ahogy, akarod- Kelly visszaadja a papírt, és elsomfordál mellettem egy szekrényhez –Öltözz át –mutat az öltözékekre, amik fogason lógnak a gardróbban.

Fehér póló, és piros kötény van hozzá.

-Keresd meg Millát. Biztosan nagyon fogja értékelni, hogy lesz megint kinek magyarázkodnia –rám kacsint, azzal elmegy.

Abban bízok, hogy legalább olyan hitelesen tudom majd eljátszani a bátyám szerepét, mintha én lennék ő. Elvégre, a rokonainkon kívül senki sem tud megkülönböztetni minket. Erről rengeteg történetet tudnék mesélni, főként a gimis éveinkről, amikor –bár nem egy osztályba jártunk- a tanár mégis rossz helyre írta be az év végi jegyeinket. Hát igen, elég kínos helyzet volt, de szerencsére így sem lett annyira szörnyű a bizonyítványom.

Nem lesz könnyű feladat, de nem is lehetetlen.

Máris úgy érzem magam, mint egy titkos ügynök, akinek egy másik személy szerepébe kell belebújnia. Pedig valójában, még el sem kezdődött a „küldetésem”.