Hullámok között (Befejezett)

Sziasztok!
És akkor itt van a másik fejezet amit ígértünk! Reméljük tetszik majd nektek!
Jó olvasást!

 

18.fejezet

Milla Mackay

 

Ruben csak este kopogott be hozzánk, de nagy szerencsétlenségemre nem tudtam elég hamar kinyitni az ajtót, így a nagynéném megelőzött.
-Hagyd csak édesem, majd én –int nekem, mikor látta, hogy elkezdek a bejárat felé rohanni.
Eszembe jut, hogy nem szóltam nekik, hogy vendéget várok. Vagyis, hogy valaki jön értem, mert elmegyünk valahova… Nem tudom, mit fognak szólni.
A nagynéném halkan felsikolt, mikor meglátja Rubent az ajtóban.
-Bocsánat, fiatalúr, nagyon megijesztett –szorítja a szívére a kezét –Netán, segítetek valamiben?
Látom, hogy a fiú arcára kiül a döbbenet, ezért, hogy nehogy azt feltételezze, rossz helyre jött, odasietek hozzá.
-Áh, Ruben, jó, hogy megjöttél! –barátságosan megveregetem a hátát. Lehet, hogy ez nem a legjobb üdvözlés, de most csak ez jut eszembe. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, miközben a nagynéném rosszallóan végigmér bennünket.
-Milla! Igazán szólhattál volna, hogy… -nem tudja befejezni, mivel a nagybácsim is megjelenik a színen.
Remek, már csak ez hiányzott!
Nem úgy terveztem, hogy Ruben az öregeim vendégszeretetét fogja élvezni!
Vidáman csörtet le az emeletről, és mikor meglát minket az ajtóban, úgy tesz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az unokahúga, egy ismeretlen fiúval ácsorog az ajtóban, miközben a felesége szigorú pillantásokkal pásztázza őket.
Barátságosan kezet ráz a sráccal –Örülök, hogy megismerhetlek!
-Én is, uram –mondja mellettem –Ruben vagyok.
-Ez nagyon kedves tőled… ,de Milla! Nem mutathattad volna be jóval előbb ezt a fiatalembert? –kérdezi csípőre tett kézzel a nagynéném. Úgy látszik, még mindig meg van lepődve egy kicsit.
-Hmm? -kérdezem
-Úgy értem, hogy mikor először találkoztatok –pontosít.
Összenézünk, és én nem tudom megállni nevetés nélkül. Az egy kissé zűrös lett volna.
-Nos, fiatalok, komolyabbra fordítva a szót… -mondja a nagybácsim, és összecsapj a kezét -Mikor lesz az esküvő?
Ezen a ponton lesz elegem.
-Apa! –ritkán szoktam ezt a becenevet használni, de most nagyon ideges vagyok.
A nagyimat már megint az ájulás kerülgetni, és meg kell támaszkodni az egyik szék karfájában, hogy el ne essen.
-Oh, nem, nem –védekezik Ruben, ám látom rajta, hogy elpirult.
-De hiszen, ezt meg kell ünnepelni! –folytatja tovább a bácsikám –Csodálatos!
Nagyon kezd idegesíteni a keményfejűségük.
-Elnézést –suttogom a fiúnak, majd megragadom az öregem, és behúzom a konyhába.

 

***

 

Tíz perc! Tíz percembe telt, mire sikerült letisztáznunk azt az ügyet, hogy Ruben nem a férjem, nem lesz semmiféle esküvő, és csak sétálni megyünk.
Az egyik dolog, amit megfogtam magamnak, hogy soha, de soha nem fogok ide egyetlen fiút sem hívni, hogy várjon meg a házunk előtt, míg az őseim el nem mentek itthonról!
-Esetleg együtt vacsorázhatnánk –veti fel az ötletet valamelyik.
Látom a srácon, hogy már nagyon mehetnékje van, ezért gyorsan rávágom.
-Nem, köszönjük! Ruben már evett!
Elmosolyodik, mikor leesik, hogy neki is színészkednie kell, ha ma még ki akarunk innen szabadulni.
-Igen. Rettenetesen sokat ettem –szorítja a hasára a kezét, és rosszullétet színlel.
Elkapom róla a tekintetem, ha nem akarom, hogy elnevessem magam. Annyira élethűen csinálja, hogy szerintem bárkit meg tudna győzni vele.
-Szerintem, jobb, ha kiviszem a friss levegőre –támogatom az ajtó felé.
A nagynéném lemondóan sóhajt egyet –Akkor talán majd máskor, kedveskéim…
-Igen, természetesen. Majd bepótoljuk… -ígérem, miközben valójában csak azon jár az eszem, hogy minél előbb leléphessünk innen.

 

***

 

Mikor végre kint vagyunk a szabad ég alatt, megkönnyebbülten felsóhajtok.

-Sajnálom, ők a nagyszüleim. Rájuk nincs mentségem.
-Biztosan nagyon szórakoztató lehet a társaságuk.
Gúnyosan felnevetek.
-De tényleg! –győzköd tovább –Bárcsak nekem is ilyen öregeim lettek volna…
Nem emlékszem, hogy Ruben mesélt volna a szüleiről. Sőt, egyáltalán nem említette őket, bár lehet, hogy tévedek.
Már besötétedett, csak az utcai lámpák és a csillagok világítanak. A kora estéhez képes, elég hűvös van.
Megborzongok.
Visszafordulok a ház felé, és az ablakon át látom, hogy bent elmélyült beszélgetés folyik a vacsoraasztalnál. Kizárt, hogy nem mi vagyunk a téma tárgya!
Mikor befejeztem a nézelődést, észreveszem, hogy Ruben, még mindig a hasát szorongatja.
-Jól vagy?
-Persze –vigyorog, és felegyenesedik -Csak túlságosan beleéltem magam a szerepbe.
Játékosan a vállába bokszolok.
-Mehetünk?

 

***

Kocsival mentünk a helyszínre, és az utat végig beszélgettük, így észre sem vettem, hogy milyen gyorsan elment az idő. Mindketten azt mondtuk, ami éppen az eszünkbe jutott, és nem voltunk zavarban, mikor hosszabb ideig hallgattunk, mielőtt válaszoltunk volna egy-egy kérdésre. Furcsa, hogy ennyire közvetlen velem. Vajon, mivel sikerült kiérdemelnem?

-Megérkeztünk –nyitja ki a kocsi ajtaját az én oldalamon.
Az első, amit legelőször megfigyelek, az az, hogy egy dűnén vagyunk. Leveszem a tornacipőmet, és a kocsi kerekének állítom. Homokos talajt érzek a talpam alatt, és a hosszúra nőtt, száraz, fűszálak csiklandozzák a lábam. Tetszik ez a hely.
Még nincsen annyira késő este, de a hold már feljött, és szépen megvilágítja a tengert.
-Erre –int, hogy kövessem.
Felfelé haladunk a dombon, míg egy sziklás öbölhöz nem érünk, ahol viszonylag sekély a víz. Belegázolunk a tengerbe térdig a tengerbe, de itt iszaposabb a föld a szokásosnál, így néhányszor meg kell kapaszkodnom Rubenbe, ha nem akarok elesni. Kisebb halakat vélek felfedezni, akik rémülten úsznak el előlünk, és néhány a nyílt víz felé menekül. A hold fénye segít bepillantást nyernünk az éjszakai világba.
Habár hoztam zseblámpát, nem hiszem, hogy szükségünk lenne rá.
A szél belekap a hajamba, és a zöld blúzom szélébe. Ruben mosolyogva halad előre, majd egy idő után azt mondja:
-Itt jó lesz, csak várni kell egy kicsit.
Egyre jobban furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mert elképzelésem sincs, mi az, amit itt szeretne megmutatni.

-Remélem élvezni fogod –kacsint rám, azután tölcsért formáz a kezéből, és furcsa hangokat kezd kiadni. Mintha értené az állatok nyelvét. Mintha, valakit vagy valakiket hívna. Vicces.

Nem telik bele sok idő, és a víz újra fodrozódni kezd, de ezúttal nem tőlünk. A távolba hunyorgok, látom, hogy felénk közeledik valami.

-Ööö… Ruben –szólogatom bizonytalanul, és a messzeségbe mutatok.

-Tudom, gyere beljebb –feleli, és bátorításul megszorítja a kezem –Nem kell félned, itt vagyok veled.

Nem félek. Mert igen, itt van velem, és fogja a kezemet.
Megeresztek felé egy őszinte, hálás mosolyt.
Kell ennél több?

 

***

 

Nemsokára két delfint látunk feljönni a víz alól, akik vidáman elkezdenek ugrálni, és játszadozni a másikkal.
-Aranyosak, ugye? –kérdezi a fiú.
-Aha –hümmögök fásultan, mert még soha nem láttam ilyen közelről delfineket. Vagyis, csak állatkertben, ahol nem voltak szabadon.
Itt úszik. Mellettem. Két delfin.
És, ha megtámadnak?
-Ugye, nem harapnak? – közben reménykedem, hogy Ruben nem veszi észre az ijedségem.
Válasz helyett csak kinyújtja az ő kezét, mire az egyik állat rögtön odadugja a fejét, a másik pedig barátságosan engem néz, majd hirtelen érdes hangot ad ki, és közelebb jön hozzánk.
Nem akarok gyáva nyúlnak tűnni, ezért szótlanul engedem, hogy Ruben megfogja ismét a hozzá közelebb eső kezemet, és a delfin felé kezdje nyújtani. Közben a szívem majd kiugrik a helyéről. Nem azért, mert félek tőlük, hanem, mert nem gyakran simogatok vadon élő állatokat…
A vízi barátunk bátran odanyomja a fejét, de én gyorsan visszarántom, és a delfin nagy csobbanással hátrál a tenger felé, és mikor kellő távolságba ért tőle, a társát kezdi hívogatni.
-Nem kell félned! –röhög Ruben a reakcióm miatt –A delfinek szelíd, kedves állatok, nem harapnak, meg semmi ilyesmi.
-Elijesztettem? –kérdezem.
-Nem valószínű. Gyorsan kiheverik az ilyesmit. Van kedved megetetni őket?
-Ha már itt vagyunk –egyezek bele.

 

***

 Egy darabig még ott legyeskedünk a delfinek körül, Rubennek sikerül rávennie, hogy még egyszer megsimogassam az egyiket, aztán ismét felmászunk a homokdűnékre, búcsút véve az újdonsült, mókás kis csapatunktól, akik hangosan köszönnek el tőlünk.

Az autó motorháztetőjéhez támaszkodom, miközben leverem a homokot és a sarat a lábamról. Felveszem a cipőmet, és jobban összehúzom a blúzom, mert most már tényleg kezd hideg lenni.
-Ennyi kaland elég volt mára, vagy még mehetünk tovább?
-Ne kíméljen uram! –vigyorgok, és a könyökömmel játékosan oldalba lököm.
Kihalássza az autóból a zseblámpáját, megpörgeti, majd bekapcsolja.
-Akkor gyere szépségem –utasít, azzal elindul előre.
Nevetségesen elpirulok erre a mondatra. Szépségem. Vajon tényleg szépnek tart?
Most egy másik helyen állunk meg, ahol egészen puha a talaj, és nagyon közel van a hullámokhoz.
Észre sem vettem, hogy Ruben pokrócokat is hozott. Egyiket a földre teríti, a másikba pedig bebugyolál engem, mert szerinte nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire vacogok.
-Köszönöm –mondom.
-Nincs mit –feleli.
Ő is lehuppan mellém, és a lámpa fényét a kisebb homokbuckákra irányítja. Jobban megnézem, és sok, apró, fehér tojásokat látok.
-Itt teknősök is vannak? –bukik ki a számon.
-Bezony –válaszol.
Pár percig hallgatjuk a víz hullámzó morajlását.
-Nemsokára kikelnek –mondja Ruben –És a mi feladatunk fel felügyelni őket, míg eljutnak a vízhez.
Azt már nem meséli el, hogy mi lesz, hogyha ez nem sikerül nekik. A ragadozó madarak mindenütt figyelhetik őket.
-Nézd! –kúszik közelebb a buckához.
Követem.
-Már repedezik. Ez jó jel.
Hamarosan egy apró kis fejecske kandikál ki a tojásból, majd a két kis lába és a keze is előtűnik.
-Ő az első.
Lassan megmozdítja a végtagjait, és bicegve is, de elindul.
-De aranyos –hajolok közelebb a teknőshöz, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
Később a testvérei is csatlakoznak hozzá, és mind az óceán felé igyekeznek. Körbenézek, de egyetlen madarat sem vélek felfedezni.
-Nem meséltél a nagyszüleidnek rólam? –teszi fel a kérdést váratlanul a fiú.
Összeszorul a torkom.
-De igen. Csak nem tudták, hogy te vagy az, mikor megjelentél az ajtóban –magyarázom.
-Azért mindenképp jól jönne egyszer egy közös vacsi.
Én csak legyintek. –Áh, kétlem, hogy kibírnád velük egy légtérben.
-Majd csak figyelj! –kacsint rám.
A távolban észreveszek egy világítótornyot, de most nincsen fénye. Ettől, kicsit úgy érzem magam, mint egy eltévedt matróz a sötétben, és nincs aki utat mutasson az éjben. Aztán megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe.
Ruben itt van mellettem, egy karnyújtásnyira. Fel sem fogom, hogy az arcába nézek, és ő visszanéz rám. Tengerkék szemei vannak, melyek mélyen a lelkembe néznek.
Közelebb hajol, és egy pillanatig azt hiszem, hogy meg fog csókolni, de végül is nem teszi. 
-Hazaviszlek –suttogja, és átkarol, én pedig a vállára hajtom a fejem.
Ruben. Teknősök, delfinek. Világítótorony. Hold. Víz, és homokdűnék. Ma éjjel ezekkel álmodom, és újra minden tökéletes.