Hullámok között (Befejezett)

Sziasztok!
Ezúttal két fejezettel lepünk meg titeket, mert valószínű, hogy az elkövetkezendő időben nem leszünk gépközelben. De ennek ellenére mindenképpen írunk, és amint alkalmunk adódik rá, máris feltesszük.
Köszönjük a hozzászólásokat, és a sok-sok megtekintést! Képzeljétek, már az ezer fölött járunk, ezért hálás köszönet mindenkinek!
Kitartást mindenkinek erre a hétre, és jó olvasást! :)

Üdv:                                                   Kis Írók

 

17.fejezet

Ruben Snyder

 

Határtalan jókedvvel indulok ki a házból, és már a verandán vagyok, mikor eszembe jut, hogy az új deszkámat mégiscsak illene magammal vinni. Visszarohanok érte, de kifelé Sean elállja az utamat. Próbálom kikerülni, ám annál jobban elterpeszkedik az ajtóban. Most akarja megbosszulni, amikor annak idején nem engedtem ki a konyhából?

-Mégis, mi a fene bajod van? –szegezi nekem a kérdést. 

Nem nagyon értem mire gondol.

-Miért?

-Napokig hozzám sem szólsz, bezárkózol a szobába. Majd mintha, mi sem történt volna, vigyorogva elmész itthonról, és nekem még mindig halvány lila gőzöm sincs, hogy honnan van ez a hirtelen jókedv, de, hogy nem miattam van, az biztos? Először undok vagy, aztán hirtelen feldobott leszel. Hogy van ez mégis?

Az öcsikém. Ő mindig is ilyen volt. Haragszik rám, de csak azért, mert aggódik. Tudom, hogy érdekli, ami történik velem, és mégsem meri megkérdezni.

-Miért kell megint semmiségeken veszekednünk? –nézek a szemébe.

Sean összevonja a szemöldökét.

 –Mert… -kezdi a szokásos ellenkezését, de ezúttal az az érzésem támad, hogy ezt inkább magának morogja, mint nekem.

-Oké, tudod, mit? Ha, most kiengedsz, mindent megpróbálok elmagyarázni, miután hazajöttem. Feltéve, ha megérted. Áll az alku?

Abban reménykedem, hogy majd nem kell beváltanom az ígértem, mert, ahhoz, hogy mindent elmeséljek neki, hosszú-hosszú órák, esetleg napok szükségesek.

-Felőlem… -mondja fáradtan.

Furcsa, hogy ennyire simán belement. Tényleg ennyire nem érdeklem? Vagy pontosan azt szeretné, hogy elhiggyem ezt?

Játékosan a vállába bokszolok, amint utat enged. Aztán eltűnök.

 

***

Most már kevésbé van jókedvem, hiszen Sean addig nem fog békén hagyni, amíg le nem zártuk ezt az egészet. De titokban remélem, hogy talán nem fog sor kerülni a magyarázkodásomra.

Szinte már látom is magam előtt azt a bizonyos jelenetet, amikor mindent bevallottam az öcsémnek. Elmondtam neki Millát, a meccset, no, meg azt, ami a bárban történt. Talán még azt is elmondom, hogy beleszerettem ebbe a furcsa lányba, és azt, hogy tőle kaptam az új deszkát. Totál ki lesz akadva, szegény gyerek. Nem tudom, miért, de van egy ilyen érzésem.

Elképzelem, hogy mikor már túl vagyunk ezen, én a kanapén ülök, a fejemet lehajtva, az arcomat a kezeimbe temetve, és már halálosan unom, amit Sean mond nekem, ki tudja, már hányadszor. „Még túl fiatal hozzád!” vagy „Neked, elment az eszed!” Az öcsém fel alá járkál a szobában, és nincs semmi, ami kielégítő válaszul szolgálna neki. De nem fogom hagyni, hogy a többi lányhoz hasonlítgassa Millát.

 

***

 

Megrázom a fejem, és elhessegetem ezt az eléggé morbid gondolatot. Biztosan van ennek más módja is.

Felkapom a deszkám, majd a délután fullasztóan meleg levegőjében lefutok a partra, és gyorsan keresek magamnak egy árnyékos helyet. Beállom a tőlem legközelebb eső pálmafa alá.

Már jó ideje pásztázom a tömeget, amikor egy ismerős alak bontakozik ki a szemem előtt. A homokban ül, nekidőlve egy pálmafa törzsének, és a vizet nézi.

Párat hunyorgok, mire hozzászokik a szemem a nap vakító fényéhez. Tényleg ő az. Úgy döntök, beleállítom a deszkát a homokba, de olyan helyen, hogy ne vegye észre. Az egyik vastagtörzsű pálma mögött sikerül elrejtenem.

Mögé osonok, azzal a szándékkal, hogy megviccelem. De akkor egy percig habozok, mert felkapja a kezét. Jobban összehúzom magam, hogy ne fedezzen fel. Az egyik kislány strandlabdája a lábához gurul. Mit sem sejtve visszadobja, és nekitámaszkodik a pálmafának.

Lassú léptekkel jobban megközelítem, majd egy hirtelen mozdulattal mindkét kezemmel oldalba bököm.

Akkorát ugrik, hogy elveszti az egyensúlyát, és négykézlábra esik a homokba.

-Ruben, a frászt hoztad rám! –tér magához az ijedségtől, de látom az arcán, hogy örül nekem, hogy végre én is felbukkantam a színen.

-Hát, azt látom – engedélyezek magamnak egy féloldalas mosolyt.

Most tudatosul bennem, hogy már elég régen nem láttam. És nem telt el úgy egy nap, hogy nem gondoltam volna rá. Piszkosul hiányzott. Vajon, vele is így van…?

-Had segítsek –nyújtom felé a kezem.

Gúnyos fény csillan meg a szemében, de már túl késő, hogy visszarántsam a karom. Belekapaszkodik, majd maga mellé leránt a homokba. Aztán ő is nevetésben tör ki.

-Most már legalább azt is tudom, hogy veled nem érdemes viccelődni –jegyzem meg.

-Úgy, ahogy mondod -vigyorog rám.

Ez a lány aztán nem semmi.

Felülünk, majd felém fordul. Összefogott, mogyoróbarna hajából egy kincs kilóg. Szinte késztetést érzem, hogy odanyúlja, és a füle mögé tűrjem. Meg akarom ölelni, el akarom mondani neki, az igazságot. El akarom mondani neki, hogy mennyire szeretem…

Milla zökkent ki a habozásomból.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? –sandít rám.

-Először is. Nem vagyok Sherlock Holmes, még mielőtt azt hinnéd, hogy követtelek. Nem vagyok nyomozó.

Újra látom azt a gyönyörű mosolyát, amit annyira szeretek.

-Ez még eszembe se jutott, Sherlock –kuncog.

-Tudtommal ma egészen nagy hullámok vannak, és kizártnak tartottam, hogy kihagynál egy ilyen alkalmat. Ha te magad nem is szörfözöl, akkor bizonyos, hogy a part közelében leszel –folytatom, a kezemet a szemem elé emelve napellenzőnek.

-Ami azt illeti, jó a meglátásod.

A még jó egy órás beszélgetésünkből kiderült, hogy Milla már születése óta itt él a szigeten. Azon is gondolkodott, hogy egyszer elmegy innen, de nem volt olyan alkalom, mikor erre lehetősége adódott volna. Csodálkozva veszem tudomásul, hogy nem azért állt be a versenybe, mert ez a nagy álma, hanem azért, mert bizonyítani akar magának. De azt nem mondta el, hogy miért.

Amikor megkérdezem, hogy a fiúknál is jobb szörfös szeretne-e lenni, grimaszt vág az arckifejezésem láttán.

-Félsz, hogy egy lány jobb lehet nálad? –kérdezi pimaszul.

-Ami azt illeti…

-Hidd el nekem, a lányok bármire képesek.

-Biztos vagy benne? –érdeklődöm.

-Teljesen –vágja rá habozás nélkül.

 

***

Milla szeme elkerekedik. Valamit észrevesz a távolban. Gyorsan talpra áll, kihúzza a saját deszkáját a homokból, azzal megindul.

Egy pillanatig tétovázom. Hová szalad?

Majd én is meglátom az a hatalmas hullámot a messzeségben. Óriási.

Milla integet, hogy kövessem.

Nem is habozom tovább, én is fogom a deszkámat, és szemügyre veszem a vizet. A forró homok égeti a talpam, ezért inkább kocogok.

A lány oldalpillantást vet rám, amikor megbizonyosodott arról, hogy felé veszem az irányt. Valami megfog a nézésében, és olyan érzésem támad, mintha a gondolataival üzenni tudna nekem. De én nem értem, bármennyire is szeretném.

Aztán a tekintete visszasiklik az óceán világoskék habjaira. Csak most értem meg igazán, hogy mire készül.

-Jaj ne! –gondolom.

Ez a hullám túl nagy, hogy azt meg lehessen lovagolni.

De már késő. Milla combig belegázol a vízbe, és a feltett szándéka immár teljesen egyértelmű.

-Milla! –próbálom túlkiabálni az óceán moraját, és a parton fekvő emberek beszélgetését. Némelyik felfigyel a rendkívüli eseményre, de legtöbben tudomást sem vesznek rólam.

A lány meg sem áll addig, míg a víz a derekáig nem ér. A szemében látom az elszántságot, és látom, hogy hiába üvöltözök neki, nem hallja.

Pánik lesz úrrá rajtam.

Minél gyorsabban futok, és minél közelebb érek hozzá, ő egyre jobban távolodik.

Összegyűjtöm minden erőmet, hogy utolérjem a lányt. De nem sikerül.

Az idő, mintha megfagyna arra a pár másodpercre, annyira lassan történik. Akárcsak a moziban egy akciófilmet néznék, ahol a szereplők ütik-verik egymást, és a rendezők szándékosan lelassították a felvételt, hogy fokozzák az izgalmat.

Millának sikerül felkerülnie a hullám hátára, de csak egy rövid időre. Azonnal jön a következő, ami elől nem tud kitérni. Hatalmas erővel mossa le a deszkájáról.

Egy utolsó, elkeseredett kiáltás hagyja el a tüdőmet. Zihálok.

Milla. Milla. Milla. Semmi más nem tölti a be a gondolataimat rajta kívül.

Összeszorítom a számat, és egyre beljebb gázolok a vízben. Elkapom a deszkáját, és körülnézek. A víz teljesen elcsendesedett, a parton lévők meg nem is zavartatják magukat.

Millának csak az arca látszik ki a habok közül. A szeme csukva van. Mozdulatlanul lebeg, és olyan, akár egy vizitündér. Nem is tudnám mihez hasonlítani. Olyan, mint egy mesevilágból előbukkant lény. Mint egy földöntúli szépséggel rendelkező lány, akit elnyomott az álom, és nem tudni, hogy vajon mikor ébred fel.

 

***

 

Nem sokkal azután tér magához, miután ölbe kaptam, és kivittem a partra. Váratlanul felül, és rémülten körülnéz. Aztán köhögni kezd, és rajtam a sor, hogy mondjak valamit, mert tudtommal az embereknek ilyenkor kiesik az a pár perc az emlékezetükből, és az első kérdésük az: Mi történt?

-Most már nincs semmi baj –felelem erre az elméleti kérdésre, olyan könnyedén és lágyan, ahogy csak tőlem telik.

Milla hajából még mindig folyik a víz, a ruhája homokos, és nedves.

Leülök mellé a földre, és átkarolom a reszkető lányt.

-Azt hittem meg fogsz halni –suttogom.

Nagyot nyel, és megpróbál laza maradni. –Hát, nem haltam meg. Látod? Maradok itt, hogy tovább idegesíthesselek téged –a könyökével oldalba lök –Na, bánod már, hogy nem másképp történt?

A karjaim megmerevednek.

Ez tényleg nem fogta fel min ment keresztül! Ez egy elég durva vicc.

-Ne is mondj ilyet, hallod?

Rövid hezitálás után, végül elkomorodik, és így szól, hozzám fordulva: -Hát, köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél.

Közelebb húz magához, én pedig próbálok csakis erre összpontosítani, és élvezni az ölelését.

Tényleg majdnem meghalt. És én TÉNYLEG megmentettem. Ennyit csak megérdemlek, nemde?

Kiszabadítom magam a karjai közül. Kelletlenül elenged.

Amikor abban a tudatban voltam, hogy soha többé nem látom életben Millát, nem látom a mosolyát, és nem hallom a hangját, el akartam neki mondani, hogy mennyire szeretem. Az egyik részem persze, örökösen ellent mond a másiknak, és most azt az érvet hozza fel, hogy Milla már így is tudja, és nem kell hősszerelmest játszanom. Nem hallgatok ezekre a rossz gondolatokra. Mert Milla életben van. Most már csak ez az egyetlen dolog, amit akarok.

Az égbolt kezd sötétedni, ahogy közeledik az este. A napozó turisták is szedik a sátorfáikat, és eltűnnek a helyszínről. Majdhogynem kihalt a part.

Feltápászkodom, és a lányt a felhúzom a homokból. Olyan közel áll hozzám, hogy elakad a lélegzete. Azon kapom magam, hogy szorosan fogom a kezét, és nem akarom elengedni. Érzem, hogy enyhe remegés fut végig rajta, az ujjai hegyétől. A szemei csillognak, akár a csillagok.

Nem akarom, hogy elmúljon ez a pillanat, azt akarom, hogy örökké tartson.

Eszembe jut egy régi bűvész trükk, amit Sean-tól tanultam. Milla füle mögé nyúlva előhúzok egy hibiszkusz virágot.

-Na, de… mégis…, ezt, hogy… -vicces nézni, ahogy magyarázatot keres.

A füle mögé kap, pontosan oda, ahonnan elővarázsoltam a növényt.

-Ezt meg kell tanítanod! Áruld el, hogy csináltad! –akárcsak egy nyafogó kisgyerek, aki új játékért könyörög. Kíváncsi lennék, hogy vajon milyen lehetett egészen kicsi korában. Vagy már akkor sem a játékok érdekelték, hanem a szörfdeszkák?

Ezen a gondolaton nevetnem kell.

-Mi az? –kérdezi.

-Csak próbálok rájönni, hogy amikor kislány voltál, akkor is így nyafogtál-e?

Elvörösödik. Megint nevetek, és beleszagolok a hibiszkuszba, aztán Milla hajába tűzöm.

-Ez a virág épp olyan szép, amilyen te vagy. Illetve, csak a második a sorban… -kezdem.

Látom rajta, hogy fogalma sincs, mit válaszoljon erre.

-Nem is tudom, hogy így tudsz bókolni –mosolyog.

-Hát akkor még nem ismersz eléggé!

-Na, csak figyelj, mert nemsokára mindent tudni fogok rólad! –kuncog.

Hátrahajolok.

-Akkor mielőtt belekezdenél, életed legbonyolultabb nyomozásába, Sherlock, had áruljak el valamit…

Érzem, ahogy hideg verejték csorog végig a hátamon.

Az utolsó dolog, amit látok, az a hold krémszínű korongja az égbolton, mielőtt végleg levenném a szemem a tájról.

Milla csókja igazán kellemes. Gyengéden kellemes, mint a függőágyban heverészni egy nyári délutánon egy könyv és egy pohár limonádé társaságában. Meg kell hagyni, piszok jó érzés. Az ember ellenne az idők végezetéig kivéve, hanem zavarná meg semmi.

 

***

 

Hatalmas mennydörgés ránt vissza a jelenbe, és ijedten rebbenünk szét. Kövér cseppekbe hullik az eső. A partot kezdi beburkolni a köd. Nyilván be akarja lakmározni.

-Hol is tartottunk? –kérdezem, de a választ pontosan tudom.

-Hát, az én arcom nagyjából ott volt, ahol most, viszont a tied lényegesen közelebb volt az enyémhez. Legalábbis így emlékszem.

-Milyen romantikus –jegyzem meg.

Milla a homokot pásztázza, majd felnéz az égre. Szempilláin vízcseppek tükröződnek, és lassan lefolynak.

Ismét megcsókolom, de ezúttal nem vagyok olyan óvatos. Milla hevesen viszonozza a csókom, beletúrok barna hajába, a tincsei az ujjaim között kergetőznek. Nyakam köré fonja a kezeit.

-Alkut ajánlok –suttogom, amikor végre elenged –Abban az esetben, ha eljössz velem vacsorázni, és én cserébe hazaviszlek.

-És, ha nem megyek? –pimaszkodik.

-Akkor felkaplak és többé el sem engedlek. Megfelel?

-Legyen az első variáció.

 

***

 

Az este további részét az én kedvenc helyemen töltjük. Egy pizzázóban. Rendeltem egy extra nagy adag Hawaii pizzát, amit elfeleztünk, de még így is alig bírtuk megenni. A sok ananész már szinte szétnyomta a hasamat, ám azért ezt egy szóval sem mondtam.

Nem akartam elrontani a mi első „randinkat”.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy megcsókolt. Illetve én csókoltam meg őt. Tényleg megtörtént, és ez nem csak álom? Félek a pillanattól, amikor felébredek, és egyedül találom magam a házban. Na, jó, nem olyan egyedül, mert Sean minden bizonnyal már órák óta tévézik, de Milla nem lesz ott.

Elhessegetem magamtól az ilyent, és hazaviszem Millát, ahogy ígértem. Még egy „Jóéjt” puszit is kaptam.

Ennél tökéletesebb már aligha lehet egy nap az életemben.

 

***

 

Forgolódok az ágyamban. Nem tudok elaludni. Az óra szerint már elmúlt éjfél. Csak bámulok magam elé, és számolom a perceket.

Egy. Kettő. Három. Tíz?

Aztán pityegni kezd az éjjeliszekrényre rakott telefonom. Ha egy hívás lenne az, akkor felkapnám, és beleordítanám a készülékbe, hogy: „Ember! Hajnali három óra van!”

De csak egy SMS-t kaptam.

„Szia! Remélem nem ébresztettelek fel!”

Millától jött.

Hirtelen minden fáradságom szertefoszlik, és máris elkezdem küldeni a válaszomat.

„Ami azt illeti, fent vagyok”

„Csak azt szeretném elújságolni, hogy a nagybácsim este azzal fogadott, hogy el tudta intézni, hogy visszavegyenek a bárba.”

Nem is tudom, hogyan vélekedjek erről a dologról.

„Végre egy jó hír!”

„Nagyon sajnálom, hogy te nem leszel ott. Hiányolni foglak J”

Az biztos –gondolom széles vigyorral a képemen.

„Majd meglátogatlak.” –ígérem neki.

„De sűrűn ám!” –érkezik a válasz.

Erre kacagnom kell.

„Ígérem!” –pötyögöm be neki.

Egy kis várakozás után érkezik az újabb üzenet.

„Nagyon jó volt ma veled. J”

Értem, hogy mire céloz.

„Kölcsönös érzés” –válaszolom szűkszavúan.

„Holnap, ha van kedved, és persze időd, akkor gyere át… Csinálhatnánk együtt valamit…” –küldi Milla.

Habozás nélkül, gyorsan felelek.

„Ott leszek!”

„Mondjuk, este hatkor?”

„Tökéletes.”

Képtelen vagyok kivárni még azt a pár másodpercet is, amíg válaszol. De hát ez van. Ilyen, ha szerelmes az ember.

„Akkor várni foglak!”

„Jóéjt! ” –üzenem neki.

„Jóéjszakát neked is!” –amint Milla átküldte az utolsó sort, a telefonom a takarómra csúsztatom, a szemhéjaim pedig elnehezülnek, mintha ólomból lennének.

Megállíthatatlanul, és egyben hangtalanul zuhanok az álmok világába.