Jó olvasást!
2.fejezet
Ruben Synder
Az öcsémre pillantok, aki
olyan izgatott akárcsak én.
Nekem kell győznöm, hiszen
én vagyok a nagyobb!
A nap égeti a bőrömet és
úgy érzem, ha a következő pillanatban nem leszek vízben, elégek. Unottan
figyelem a többi versenyzőt, akik bizonyára a kupáról áhítoznak, de egyik sem
néz ki túl gyakorlottnak.
És megszólal az indulást
jelző síp. Dobhártyarepesztő hangot ad ki magából, és egyszerre rohanunk a víz
felé.
Gyorsan felmérem a
helyzetet. A 15 versenyzőből hat lány van, és egyikből sem nézem ki, hogy képes
lenne lehagyni. Zömében idősebb fickók vannak, most még nem tulajdonítok
egyikre sem túl nagy figyelmet. Csak az öcsémre. Vele vigyázni kell, mert jó.
Túl jó. Nem engedhetem, hogy elém kerüljön.
Combig belegázolok a
vízbe, ráhasalok a deszkámra, és hajtani kezdem magam a legnagyobb hullám felé.
Ám nem csak én pályázok rá, a szemem sarkából látom, hogy két lány van a
nyomomban. Az egyik rózsaszín bikinit hord, a másik, pedig zöldet. Mogorván
néznek egymásra, nem hiszem, hogy túlzottan szimpatizálnának. A szőke hajú
beelőz, és oda kiállt valamit a másiknak, aki elfordul balra, és felkerül egy
kisebb hullámra.
Gyorsan visszafordulok,
észreveszem, hogy alig három méterre van az öcsém, így belehúzok, és felkerülök
a magasra csapó vízre. A partról hallom,
ahogy éljenzik a tömeg, és a hangosbemondó is kommentál: „Úgy tűnik idén is
sikerült kifognia Rubennek a legnagyobb hullámot és…”
Csinálok egy mutatványt a
levegőben.
-„Gyönyörű! És
meglovagolja, el sem hiszem! Emberek ez nem semmi …!”
Elégedetten mosolygok
magamban, de meghűl a vér az ereimben, amikor így fojtatja.
-„Ám valaki váratlanul
feltűnik mögötte. Nagyon szoros a verseny. Milla Mackay ….”
A többit már nem hallom.
Tessék?!
Hátranézek, és az a zöld
bikinis csaj van mögöttem.
Ez nem igaz!
Csinál néhány trükköt,
majd eltűnik hirtelen. Egyből Seant keresem, de nem látom.
Hova tűnt? Ez nem jelent
jót.
Váratlanul nekem csapódik
valami olyan erővel, hogy elvesztem az egyensúlyomat. Erre nem számítottam, és
a vízbe esek.
Hallom, ahogy a deszkám
ketté törik, és a hullámok elnyelnek. Levegőért kapkodok, és nem akarom hallani
a megjegyzést, amit a partról közvetítenek.
Valami beleesik még a
mélybe. Nem a szörföm. Egy ember...
Elönt a méreg.
Ezt nem hiszem el! Hogy
lehet valaki ennyire felelőtlen?! Meg is sérülhettünk volna!
Nézem, ahogy a lány a
felszínre úszik, és sajnálattal veszem tudomásul, hogy az ő deszkája épségben
megúszta.
Még jobb!
Dühösen felúszok. Azt hiszem nem hallok jól, amikor ilyeneket mondanak.
Dühösen felúszok. Azt hiszem nem hallok jól, amikor ilyeneket mondanak.
„Júj, ez csúnya húzás
volt, de úgy néz ki mindenki jól van, nem sérültek meg. Blablabla… Sean Synder….
Blabalbalbla… ő vezet…”
Csapkodni kezdek, és
rákiabálok a lányra: -Mi a fenét műveltél?!
-Én…? –csodálkozik,
köpködve a vizet –Te jöttél nekem!
-Nem én törtem ketté a
deszkádat! -ordítom kikelve magamból- Hiszen egy vagyonba került!
Ajánlom, hogy fizesd ki a
károkat!
-Nem érdekel, kiestem
miattad a versenyből!- kiabálja vissza a deszkájához úszva.
Van képe ilyeneket
mondani? Dühösen kiúszok a partra, ahol már körüléljenzik a nyertest. Nem én
vagyok az. Nem is egy lány. Hanem ő… az öcsém. Fotók, vakú és a kupa.
Az az enyém lett volna, ha nincs az a pöffeszkedő
mitugrász!
Az arany kupát a kezébe
nyomják, amin egy hullám lovas látható, aki átsiklik a nagy víz alagút között.
Persze örülök a sikerének, de már majdnem a célnál voltam.
Nekem is a kezembe nyomnak
egy Pepsit , ünneplést gyanánt, de nekem roppantul nincs kedvem ehhez. Ezért
szótlanul odébb állok.
Egy kar telepedik a
vállamra. Sean.
-Tesó, nem jössz ünnepelni,
a hullámok királyával?- kérdezi vigyorogva.
Savanyú arcot vágok. -Van
egy kis dolgom.
-Mi lehet fontosabb
nálam?- hitetlenkedik.
Megveregetem a vállát, és
eloldalgok a törött deszkám emlékével.