Sziasztok!

ismét lezárunk egy évet... Hihetetlen! Igazából csak most kezdem megérteni, amit az öregek olyan sokszor mondanak: röpül az idő.

Igen, ez sajnos tényleg igaz!

Köszönjük a megjegyzéseket, a sok-sok megtekintést és a rengeteg rendszeres olvasót! Nélkületek talán nem is jöhetett volna létre ez a blog! 

És ha már itt tartunk, az egyik új évi fogadalmam az lesz, hogy mindenképpen befejezzük ezt a történetet.

Szóval, még nem tudom, hogy mikor, de hamarosan jön az új fejezet!

Mindenkinek szeretnénk kívánni: BOLDOG ÚJ ÉVET!

Szeretettel:         Kis Írók

Sziasztok! Sikerült csinálnom Chat-et! HURRÁ!!!!

Csak ennyit akartam!

És köszönöm a szavazatokat! :)
Most már Chat-en is lehet szavazni, kérdezni, ha valami nem világos, vagy akár a történettel kapcsolatban is szívesen válaszolunk. Ha bármi kérdésetek van, nyugodtan írjatok!
Viszont arra kérek mindenkit, hogy a káromkodást mellőzzük!
Cserében is természetesen benne vagyunk, amennyiben te is kiraksz minket!
A megszólítás mindegy: Szia/Sziasztok kinek ahogy tetszik! :)

 

Sziasztok, Drága Olvasóink!
Íme, itt a következő fejezet, amiben látszólag még jobban össze fognak kuszálódni a dolgok, de azért reméljük, hogy így is nyomon tudjátok követni az eseményeket.
Tudom, nem lett éppen valami ünnepies hangulata, hiszen ez egy eléggé szomorkás jelenetekkel teli, viszont ígérem, hogy a következő már nem lesz ilyen!  : )
Boldog Karácsonyt, Kellemes Ünnepeket, és Boldog Újévet kívánunk mindannyiotoknak!
És még egy fontos dolog, mielőtt elfelejtem!
Mivel hamarosan (mint már említettük) véget fog érni a történet (talán csak 5-4 fejezet van hátra), azon gondolkodtunk, hogy majd ezt követően írni fogunk további történeteket. Valószínűleg a másik blogunkon fogjuk írni (http://orioncsillagkep.blogspot.com), de ez még nem biztos. Majd értesítünk a fejleményekről titeket. És, kérlek segítsetek nekünk, eldönteni, hogy milyent írjuk, vagy azok közül, amik kész vannak, miket rakjunk fel.
A jobboldali sávban csináltunk egy olyan kérdést, hogy: Ha vége lesz ennek a történetnek, mit olvasnátok szívesen?
Oda, kérlek szavazzatok, ami semmilyen regisztrálást nem igényel.!Több válasz jelölése is lehetséges!
-Kisebb novellák
Ezen, nincs mit magyarázni, én néha szoktam irogatni ilyesmiket, és hasonlókat is felrakhatunk, ha gondoljátok. Ha ezt szeretnétek, szavazzatok erre!
-Amiket közösen írtunk
Rengeteg ilyen van, ami azt illeti, bár a Hullámok Között az leghoszabb és legkomolyabb művünk eddig. Van olyan is, amiben mi is benne vagyunk, és mindenféle kalandba belekeveredünk :) Ha hasonlókat szeretnétek, ezt jelöljétek meg!
-Amiket egyedül írtam
Ilyen is sok van, bár bevallom őszintén, egyiket sem fejeztem be teljesen. De a kedvetekért megtenném, és összekapnám magamat! Van háborús, romantikus, olyan ami a jövőben játszódik, írtam már egy férfi szemszgéből is történetet, és van sci-fi is! Ha ezeket szeretnétek, kattincsatok arra! Ha ez kapja a legtöbb szavazatot, akkor hosszabban kifejtem nektek, hogy milyenek vannak, és akkor azok közül is lehet választani.
-Ender's Game fanfiction
No, igen, ez tényleg megint egy külön kategória. Magyarul: Végjáték a címe, amit nemrég vetítettek a moziban, de nem is ez fogott meg leginkább, hanem a könyv. Az egyszerűen: Zseniális! Nincs rá jobb szó. Annyira megérintett ez a történet, annyira eggyé tudtam válni a főszereplővel, hogy napokig csak ezen tudtam gondolkodni, és borzasztóan sajnáltam, amikor vége lett.
Ezt nem a film alapján írnám, hanem egy teljesen kitalált történet lenne, de a szereplők változatlanok lennének!
Kicsit félek, mert még soha nem írtam fanfictiont, és az is, hogy esetleg nem úgy sikerül, ahogy szeretném, de őszintén szólva ezt csinálnám a legszívesebben!
Ha ti is szeretitek az Ender's Game-t, vagy adnátok erre is egy esélyt nekem, szavazzatok erre!  :)
Wendy, te melyiket választanád?
Ha valakinek van kérdése ezzel kapcsolatban, mert valami nem világos, az nyugodtan írhat megjegyzést. Chat-et sajnos nem tudtam csinálni (nem is tudom, hogyan kell), de remélem, hogy majd a közeljövőben ezt a problémát is megoldom.
Előre is köszönöm azoknak, akik szavaznak!  :)
Akkor nem is húznám tovább a szót, hanem következzen a fejezet!

22.fejezet

Milla Mackay

 

Miután Kelly távozik, teljesen eluralkodik rajtam a bánat. Alig bírok a lábamon maradni, és igyekszem megemészteni azokat a dolgokat, amiket mondott.

Sóhajtva leülök az egyik sarokba. A hajam a szemembe lóg.

Nem emlékszem, hogy valaha, is összevesztünk volna bármin.

Percek telnek el így, hogy ezen rágódom. A távoli lábdobogások zökkentenek ki a gondolataim közül. Mindössze csak remélni tudom, hogy nem a főnököm az. Még a végén rosszat gondolna rólam. Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, hogy ideáll elém, és alaposan lehord. Hát, ezért vettem vissza magát? Mit ül itt a sarokban tétlenül? Nem a vendégeket kéne kiszolgálnia, mi? És még ezek után elvárja tőlem, hogy fizessem, meg a bérét?

Persze, ezeket a mondatokat én találtam ki, de el tudom képzelni, hogy milyen hangnembe szólalna meg.

-Milla, hát itt vagy?

A hangra összerezzenek.

Igen, főnök, itt vagyok, és lopom az időt. Sajnálom.

-Mit csinálsz itt? –érdeklődik tovább az illető.

Felnézek, és próbálok mosolyt erőltetni a képemre, ami persze nem sikerül.

David megérinti a vállamat –Te sírsz? Minden rendben van?

-Én csak… -kezdem –Én… jól vagyok –letörlöm a könnyeimet.

A férfi segít talpra állni, mert úgy érzem, magamtól nem lennék rá képes. A fejem hasogat, és attól kezdek félni, hogy szét fog repedni a koponyám, rövid időn belül.

-Nem nézel ki valami jól –húzza el a száját –Menj haza nyugodtan, ha szeretnél, és én beszélhetek az érdekedben…

-Köszönöm –mondom –de azt hiszem, meg tudom oldani ezt a mai napot.

Nem tudtam meggyőzni.

-Milla, kérlek, ne akarj mindig ellenkezni! Pihend ki magad. Menj, haza.

-De nem hagyhatom itt…

-Beállok helyetted, rendben? –vágja rá azonnal, csakhogy megnyugtasson.

A fejemet ingatom.

-Akkor szólok Eden-nek, oké? –helyesbít.

Fáradtan bólintok egyet, aztán átkarolom, és megint sírni kezdek.

 

***

 

Nem tudom megállítani a könnyeimet, és még akkor is bőgök, amikor meglátom Rubent az ajtóban.

Ő az utolsó, akit ma látni szeretnék.

David érdeklődve a fiú felé fordul, és zavarban lesz. Biztos abban, hogy itt most perceken belül, komoly beszélgetés fog kezdődni kettőnk között, ezért az ajtóhoz megy, de én elkapom a karját.

-Nem hagyhatsz itt!

Erre még jobban elképed.

-Sajnálom, vissza kell mennem…

-Kérlek, David!

Muszáj megnyugodnom, és azt a kevéske békét, csak ő tudja megadni nekem. Kicsit olyan, mintha az apám lenne. Sokat gondoltam rá az elmúlt napokban, és mindig újra és újra elhatároztam, hogy felhívom a valódi szülőmet, megkérdezem, hogy van, mit csinált, és gondolom erre ő is megtudakolózná ezeket a dolgokat. Akkor pedig már szinte elkerülhetetlen lenne, hogy megmondjam neki az igazságot, és azt, hogy mibe keveredtem. Nem szeretek hazudni. Sosem voltam jó benne. Ezért, le is tettem az ötletről, abban a pillanatban, hogy eszembe jutott.

Igazából David sem tud róla, hogy mi folyik körülöttem, de ő legalább velem van, amikor szükségem van rá. Érzem, hogy bármit bevallhatnék neki, ám sosem volt elég bátorságom ahhoz, hogy kiöntsem valakinek a lelkem.

Legszívesebben megkérném, hogy zavarja el Rubent. Minek jött vissza? Nem azt akarja, hogy hagyjam békén?

A dühtől és a sírástól meg sem tudok szólalni. Némán markolászom David kezét, miközben azon imádkozom, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen, aminek mindjárt vége lesz. És amikor kinyitom a szemem, a tengerparton találom magam, és ezt követően a nagybácsim oda fog szólni nekem, hogy nem akarok-e indulni a versenyen. És akkor azt mondanám: Nem. Semmiképpen nem akarok.

És ez az egész soha meg sem történt.

De hiába küszködök, nem ébredek fel. Nincsen velem a nagybácsim. Már nincsen választásom.

 

Amikor Ruben felvilágosított arról, hogy fogalma sincs ki vagyok, azt hittem, már nem lehet rosszabb.

Tévedtem.

Pár perccel azután Kelly toppant be, és felvidultam, amikor megláttam, mert azt gondoltam, hogy megvigasztalni jött. Bocsánatot kértem tőle a viselkedésemért.

Aztán elkezdtünk beszélgetni, semmiségekről, majd teljesen már irányba terelődött a téma.

A drága barátnőm közölte velem, hogy halálosan beleszeretett Rubenbe. Először azt képzeltem, hogy valami ostoba vicc, de amikor Kelly ecsetelni kezdte, hogy miért tetszik neki, teljesen lesokkoltam. Tisztában voltam vele, hogy tud arról, hogy mi ketten barátok vagyunk, és azon voltam, hogy újra felvilágosítsam, de nem hagyott szóhoz jutni.

Nem hiszem, hogy képes volt felfogni, mennyire fájó volt nekem, amit mondott.

És ezt követően megkért engem, hogy csináljak nekik valami programot, hogy jobban megismerhessék egymást. Egy vacsorát, egy bulit, bármit.

Nekem ezen a ponton lett elegem. Bőgve egyre csak azt hajtogattam, hogy: Nem, nem, és nem.

Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna ezt megtenni neki. De azt felelte, hogy ha ő fontos nekem, akkor ezt tegyem meg érte.

 

 

Ruben a folyosón ér utol.

Megragadja a kezemet, hogy ne tudjak elmenni. Kénytelen vagyok felnézni rá.

-Milla, én… -feldúltnak látszik. És, most veszem észre, hogy a szemei is olyan mások… Mintha, nem is ő lenne az a fiú, akivel először találkoztam. Persze, tudom, hogy ez hülyeség, de azért mégis érdekelne, hogy mi minden ment végbe benne, amitől így megváltozott.
Kontaklencsét hord? Műtéten esett át?
-Szeretnélek jobban megismerni. A fenébe is! Sajnálom, tudom, milyen tapló voltam.
Ez már túl sok egyszerre. Jóformán semmit sem értek.
Felemelem a karom, és arcon vágom Rubent. Megpofozom. Aztán már meg is bánom, és újra potyogni kezdenek a könnyeim.
A fiú látszólag nem számított erre, és egy pillanatra nem tudja eldönteni, hogy tényleg megtettem-e.
-Igyekszem jóvátenni a hibámat, rendben? –szólal meg.
Nem reagálok.
-Csináljunk úgy, mintha ez a beszélgetés meg nem történt volna.
-Nem tudok! –kiáltom –Nem értem, mit akarsz tőlem valójában! Csak játszol velem, igaz?
Újra felemelem a kezem, de nem azért, hogy bántsam. Védekezni akarok a szavai elől.
-Nem, ez nem igaz –elkapja a csuklómat, és kényszerít, hogy azokban a furcsa szemeibe nézzek.
Eszeveszetten keresi a megoldást.
-Mondj, valamit, amivel kiengesztelhetlek!
Már sehogy sem lehet jóvá tenni ezt a dolgot. Mindent elrontottunk. Igen, mind a ketten hibásak voltunk ebben, és nem lehet a másikra kenni a dolgot.
Csak egyetlen gondolat jut eszembe, ami fájón mar belém.
-Mond Kelly szemébe, hogy engem szeretsz.
Látszólag nem akar bosszút állni, amiért megütöttem. De eldöntöm, hogy Ruben volt az utolsó, akinek megengedtem, hogy beférkőzzön a szívembe.

Sziasztok!

Viszonylag régen jelentkeztünk, de most ez esetben nem azért írok, hogy hozzunk új fejezeteket, hanem azért, hogy köszönetet mondjunk, és végül, de nem utolsósorban, kellemes ünnepeket kívánjuk.

Kicsit vicces, hogy nálunk tél van, és ebben a történetben pedig ott vannak a tengerparton, és szörföznek... :)

Azt sajnos nem ígérhetem, hogy téli hangulatú lesz az elkövetkezendő egy-pár fejezet, de azért remélem, hogy így is élvezhető lesz számotokra. :)

Köszönjük a rengeteg megtekintést és az olvasóknak azt, hogy idejüket áldozzák arra, hogy elolvassák az újabb bejegyzéseket! Köszönjük nektek! 

Nemsokára jön a következő rész, de még nem tudom, hogy mikor leszek újra gépközelben, ezért előre is szeretnék mindenkinek kívánni: 

BOLDOG KARÁCSONYT

ÉS
KELLEMES ÜNNEPEKET!

Szeretettel:                                                                                     Kis Írók

  

Sziasztok!
Kicsivel most hamarabb hoztam az új fejezetet, mert volt egy kis időm, és úgy néz ki, hogy most már véglegesen kezdek kilábalni ebből a nyavalyás vírusból.
Köszönjük, hogy még mindig velünk vagytok, és jó tudni, hogy még mindig vannak olvasóink! :)
Wendy, köszönjük neked a folytonos aktivításodat, és örülünk, hogy tetszik a fejléc! :)
Jó olvasást, és sok kiartást, már nem kell sok, és kezdődik a téli szünet! :)

Szeretettel:                                                                                       Kis Írók

21.fejezet

Sean Synder

Valószínűleg eddig meg sem fordult a fejemben, hogy mekkora szarban vagyok. Fel sem tűnt idáig, hogy valójában mivel vagy kivel játszom. De az bosszant a leginkább, hogy belementem ebbe, önként és dalolva.

Annyira dühös vagyok, hogy nem akarok a többiek közelébe menni, mert attól félek, hogy jelenetet rendeznék. És akkor Rubent újra kirúgják. Vagyis, engem. Mert én vagyok ő.
Addig járkálok az épületben, míg meg nem találom a hátsó kijáratot, és kisurranok rajta. Nem is tudtam pontosan, hogy mire számítsak, de azt tudom, hogy nem sziklákat vártam. Kisebbek nagyobbak emelkednek az ajtótól nem is olyan messze, és egy pillanatig azt hiszem, hogy ez már nem is a bárhoz tartozik. Pedig balra nyúlik egy kis ösvény, ami megkerüli az épületet, szóval biztosan nem tévedtem el.
Talán bűntudatot kéne éreznem. Talán sírnom kellene, nem tudom. De az tény, hogy egyikre sem vagyok képes ebben a pillanatban.
Letelepedek az egyik lapos sziklára, és lehajtom a fejemet.
Feldúlt vagyok, és már belefáradtam ebbe az egészbe. Valahányszor találkozom ezzel a csajjal, teljesen kikészít. Akkor meg miért állok vele szóba? Miért nem megyek el mellette, s teszek úgy, mintha levegő lenne?
Nem tudom.
Sóhajtok egyet.
Miért jöttem el egyáltalán ide? Nem volt kötelességem ez az egész! Rubennek címezték a levelet, aki most is otthon van azzal a tudattal, hogy még jó ideig munkanélküli lesz. Nekem meg tanulnom kéne az egyetemen, és nem a tévé előtt ülni. Lehet, hogy eddig nem tettem semmi értelmeset, viszont itt volt az ideje, hogy változtassak a dolgok menetén. Megtettem. És, most itt vagyok.
Minek kellett idejönnöm?
Megnyertem, a versenyt, híres vagyok, több évig megélnék a fizetésemből. Miért kellett ez nekem? Ott sorjáznak az érmék és a kupák a szobámba! Miért nem volt elég?
A bosszúvágy miatt.
Ez az érzés nagyon lassan, vagy sosem tűnik el az emberből. Ez az egyetlen dolog, amit olyannyira megtanultam az élettől, hogy szinte lehetetlen elfelejtenem.
Felnézek a ragyogó égboltra. Természetesen a napszemüvegem megint nincsen nálam. Felállok, és keresek magamnak egy árnyékot.
Ruben sosem volt gonosz. Csak rosszabb volt nálam. A bizonyítványai is gyengébbek voltak, de természeténél fogva, mindig is ilyen volt. Nem tehetett róla, de arról annál inkább, ahogy viselkedett velem. Sokat piszkált, de nem emelt rám kezet. Na jó, talán csak egyszer fordult már elő, hogy megpofozott igazán, mert akkor tönkretettem neki az egyik szakdolgozatát. Azt is azért, hogy megtoroljam az állandó szekálását.
Ő ebben lelte örömét, ha valakit piszkálhatott. Bíztam benne, hogy majd idővel kinövi, ami igaz is lett, de azért ma még minidig megmaradtak neki ezek a csípős megjegyzései.
Én voltam a jó, ő meg a rossz tanuló. Még a szüleink is mindig ellentéteknek tartottak minket.
Sokak szerint döntő szerepe volt a jellemében az, hogy milyen barátai voltak. Ismertem néhányat közülük, igaz, nem sokat beszélhettünk, de az hamar kiderült, hogy mennyire másképp kezelnek mindkettőnket. A bátyám társaságában lazák voltak, és folyamatosan viccelődtek, engem meg teljesen lenéztek, és zavarban voltak, amikor megszólítottam valamelyiküket. Nekem is voltak hibáim, és én sem ismertem be mindig, azonban sosem akartam a középpontban lenni. Azt gondoltam, hogy én nem tehetek meg ilyen dolgokat, mert nem én vagyok az első gyerek.
Ruben volt a legmenőbb srác, én meg voltam a csendes, kis jó gyerek. Nagyon megalázó volt, mikor  „kis öcsi”-nek szólított az iskolában, és azután barackot nyomott a fejemre.
Voltak időszakok az életemben, amikor annyira mérges voltam rá, hogy már-már utáltam. De legfőképpen magamat. Amikor belenéztem a tükörbe, folyton az ő arcát láttam. Nem a Seant, hanem a Rubent. A rendezkedő Rubent. A menő Rubent. És nem azt, aki vagyok.
Ám, most én lettem ő. Most én vagyok a belevaló, és keresztbe tehetek neki. Mindent visszaadhatok, amit valaha tett velem.
Szótlanul tűrtem egy ideig a viselkedését, elviseltem, hogy apáskodjon fölöttem, elviseltem, hogy úgy kezeljen, mint egy óvodást. Én ilyeneket sosem tudtam volna megtenni vele, mert ahhoz túlságosan szerettem. Szerettem, mert nem volt más testvérem, és csak ő maradt nekem anya után.
De sosem mondtam el neki, hogy mi nyomja a lelkemet, és ahogy teltek az évek, egyre inkább távolodtunk egymástól. Néha azon kaptam magam, hogy úgy tekintek rá, mint egy idegenre, aki velem lakik egy lakásban, de teljesen hidegen hagy minden vele kapcsolatos dolog.
Néhányan azt mondják, hogy megváltozott, hogy jobb lett, hogy ez a Ruben más, mint az előtti, de hát, én nem tudom. Napokra eltűnik, vigyorogva jön haza, és nem szól semmit. Ez lenne az új arca? Remek!
De mi idézhette volna elő benne ezt a nagy változást? Csak nem ez a lány? Nevetséges!
Ám, úgy érzem, engem is megváltoztatott valamelyest. Volt min gondolkoznom, napokon át, hogy ki ő, és, hogy mit akar tőlem. De nem engem látott, hanem Rubent. Azt hiszi, én vagyok ő, és ezért viselkedett úgy, ahogy. Tényleg szeretheti, a bátyámat.
De vajon, ő megérdemli Millát?
Én nem tudok úgy tekinteni rá, mintha a barátnőm lenne. Inkább mint, a nővérem.  
Az az én büntetésem, hogyha már idáig eljöttem, végig kell csinálnom. Ruben kinyírna, ha elszúrnék valamit a kapcsolatában. Élve kibelezne. De hát, már így is halott vagyok, hiszen kiabáltam vele többször is. És az előbb is. Csodálatos!
Gondolatban üzenek Rubennek: Nem miattad csinálom, te bolond. Milláért. Azért, hogy talán megváltoztathasson. Becsüld meg, mert örökre az a piszkálódó bátyó leszel a szememben!
Én tudok olyan lenni, mint ő. De nem fogom megmondani senkinek. Kelly-nek van tudomása erről az egészről, de benne remélem, hogy megbízhatok benne.
Sajnálom Millát, hogy ilyen helyzetben van. Senki sem tehet róla, hogy ikreknek születtünk. Nem tisztességes ez az egész.
Akkor meg miért nem mondom nyíltan a szemébe? Vajon milyen arcot vágna? Nem akarok kitenni senkit a veszélynek, miközben hamis álnéven tevékenykedem. Tisztában vagyok vele, hogy ezt büntetik itt is, de hát mit tegyek, ha annyira jól esik, hogy szívathatom Rubent? Visszaadhatom neki mindazt, amit ellenem elkövetett. Amikor megdobált párnákkal, amikor veszekedett velem, és azt, hogy folyamatosan uralkodik fölöttem.

***

Bocsánatot kell tőle kérnem, mielőtt még túlon túl késő lenne a megbocsátáshoz. Annál rosszabb aligha lehetne, hogy a bátyám meglátna vele. El sem merem képzelni.
Visszamegyek oda, ahonnan kicsörtettem, nagy dühösen, és már azon vagyok, hogy illedelmesen bekopogjak, amikor hangokat hallok.
Egyből megismerem Milla hangját. Beszélget valakivel.
A fülemet az ajtóra szorítom, hogy jobban halljam őket, de így is csak félszavakat értek.
Annyi bizonyos, hogy rólam van szó, és elakad a lélegzetem.
A helyzet egyre rosszabb.
Benézek a kulcslyukon, és látom, hogy Milla már a sírás határán van.
Én vagyok az egésznek az oka, vagy a beszélgetős partnere most tesz rá egy lapáttal?
Bár, a másik arcát nem látom, azt így is határozottan ki tudom venni, hogy lány.
Szőket haja lófarokba van kötve. Nagyon ismerős.
A percek hosszúra nyúlnak, és én feszülten figyelek.
Aztán megfordul a másik, és a kilincs felé nyúl, hogy távozzon. Ő is ott hagyja Millát, akárcsak én.
Az ajtó kinyílik, és az utolsó előtti pillanatban sikerül beugranom egy fal mögé, nehogy meglásson.
Az alak mit sem sejtve elsétál a folyosó, én azonban felismertem.
Kelly volt az.

Sziasztok!
Alig hiszem el, hogy már a huszadik fejezetnél járunk! Milyen gyorsan halad az idő :)
Köszönöm a pipákat, és Wendy-nek a megjegyzéseit. Mindig örömmel olvassuk, amikor látjuk, hogy írtál :) Természetesen azoknak is hálával tartozunk, akik rendszeresen látogatják az oldalunkat, és bár nem hagynak nyomot maguk után, elolvassák a fejezeteinket. Számítunk rátok! Képzeljétek, már lassan túl leszünk az 1200 megtekintésen!!! És ezt csak nektek köszönhetjük! :)
Sajnos egyben szomorú kötelességem azt is bejelenteni, hogy már lassan a történet végéhez közeledünk. Már nincsen sok hátra. Talán 5-6 fejezet. :(
Sajnálom, hogy nem tudtuk olyan hamar meghozni az új részt, csak sajnos a másik "írótársam"-nak sok a dolga, én pedig betegeskedem. KIcsit hosszabb ideig tart, mire kigyógyulok belőle, de ennek ellenére továbbra is hozni fogom őket.
Jó olvasást kívánok nektek! :)

 

20.fejezet

Milla Mackay

-Milla!

-Azonnal! –vágom rá rögtön.

Gyorsan letörlöm vizes ronggyal a pultomat, és kidobom a szemetet.

Mióta visszavettek, még inkább úgy érzem, hogy számítanak rám. Egyre több, és komolyabb feladatokkal látnak el, és már nem csak egy egyszerű felszolgáló lány vagyok. Már részt vehetek szinte bármiben, és vannak beosztottjaim. Ideiglenesen öt emberrel dolgozok felváltva, és közöttük van Kelly és David is.

-Mi a helyzet? –kérdezi az egyik munkatársam.

-Máris kész van –nyújtom oda neki a gyümölcskoktélokat –Eden, légy olyan kedves, és szolgáld ki a vendégeket!

Jennifer apja személyesen is bocsánatot kért. Láttam a szemében, hogy zavarban volt, hogy be kellett ismernie a hibáját valaki előtt. Megígérte, hogy többet nem fog ilyen előfordulni, majd a lelkemre kötötte, hogy ha a lánya újra feltűnne a színen, lehetőleg ne én szolgáljam ki.

Elég zsúfolt időbeosztásokat kaptunk, és alig van egy kis pihenőnk. Igazából nem sajnálom, mert munka közben látom a többiek arcán a lelkesedést, ami érthetetlen módon rám is ragadt, így alig várjuk, hogy újabb rendeléseket vegyünk fel.

David rohan oda hozzám néhány papírfecnivel.

-Három kókuszos és áfonyás kompótot, valamint egy dinnye turmixot szeretnének –lihegi a futástól.

- Köszi –kacsintok rá, és megveregetem a hátát –Csak így tovább.

Mivel David a főszakácsunk, esély sincsen arra, hogy valaha is az én „alattvalóm” legyen, de ennek ellenére készségesen segít mindenben amire, csak szükségem van.

Odaszaladok az egyik szekrényhez, üres poharakat hozni. Hirtelen Kelly tűnik fel előttem, és elállja az utamat. Ösztönösen megpróbálom kikerülni, mert azt hiszem, hogy csak tétlenül ácsorog ott, ami gyakran megesik az emberrel, és ilyenkor a legtöbbször rossz helyen van.

-Valamiről beszélnünk kell!

Próbálok kitérni előle –Légyszi Kelly, ne most!

Kinyitom a szekrényt, és mert még mindig nem ment el, a kezébe nyomok néhány tányérat.

-Ezeket fogd meg egy kicsit!

-De, Milla, én…

-Majd később! –mondom neki, és már viszem is a sok edényt a pultomra.

A barátnőm nem hagyja annyiban a dolgot.

-Igazán lehetne rám egy perced! –dorgál, és átpasszolja nekem az edényeket, amiket idáig szorongatott.

Gyorsan elrendezem őket, és a konyha felé kiáltok –Eden!

Pár másodperc múlva megjelenik a fiú, akivel együtt vagyok beosztva a nap 24 órájában.

Egy üres tálcát tart a kezében, és kérdően néz felém.

Intek neki, hogy jöjjön közelebb.

A fiú összesen tizenhat éves (az öcsém lehetne), és nem tartom túl jó ötletnek, hogy ennyire fiatal gyerekeket is felvegyenek egy viszonylag ilyen népszerű helyre, ahol könnyen lehet hibázni. És itt nem szeretik a kudarcot. Egy élő példa vagyok erre.

-Milla, lassíts! –fogja meg a vállamat Kelly –Túl sokat dolgozol!

Megdermedek.

-Túl sokat dolgozok? Hát jó, lehet, hogy igazad van, de ha még nem tudnád, akkor elmondom, hogy miért. A lehető legtöbbet szeretném kihozni magamból, és nem akarom, hogy újra kirúgjanak, érted? –hadarom.

Átadok Eden-nek  pár poharat, majd meglátom, hogy egy másik beosztottam, is közeledik felém.

-Anna! Légy szíves hozz egy kis datolyát a raktárból!

A lány biccent, és eltűnik.

-Nem fogod újra elveszíteni az állásodat, ha megállsz egy pillanatra, és meghallgatsz engem! –Kelly kezd dühös lenni.

Felsóhajtok. –Rendben. Oké. Mondjad!

-De nem itt… Négyszemközt.

-Nagyon fontos? –türelmetlenkedek.

Bólint.

Anna is megérkezik a gyümölccsel, és máris nekilátok a turmix készítésének, miközben a barátnőm tétován áll mögöttem, összefont karokkal. Megmosom a datolyát, de félúton rájövök, hogy nekem most dinnye turmixot kéne csinálnom, és nem ilyent.

A fenébe!

-Látod? Teljesen összezavartál! –vetem oda Kellynek, de amint kimondom, már meg is bánom –Nem tudok egyszerre két dologra összpontosítani. Majd később!

A lány csalódottan ácsorog.

Lehet, hogy a kelleténél jobban megbántottam?

Összeszorítja a száját, mintha így próbálna meg lenyelni egy epés megjegyzést.

-Jó- feleli halkan, és elsétál.

Ismét a munkába temetkezem. Nem akarok többször ugráltatni senkit, hogy hozzon ezt-azt.

Dühösen levágom a pultra a rongyot, egy futó pillantást vetek a vendégek sokaságára.

Aztán sietős léptekkel a raktár felé veszem az irányt.

***

Nem kellett volna kiabálnom vele. Ostoba voltam! Meg kellett volna hallgatnom, elvégre a barátnője vagyok… De azt akkor is meg kell értenie, hogy rengeteg dolgom van mostanában.

Szörnyen érzem magam, amiatt, amit tettem.

Hirtelen megfeledkezem minden másról, és csak Kelly megbántódott arcát látom. A fenébe a gyümölcsökkel! A fenébe a munkával!

Gondolkodj!

Elfordulok a raktártól, pedig már a bejáratnál ácsorgok. Sarkon fordulok, és visszamegyek a konyhába. Minden olyan, ahogyan otthagytam.

Látom, ahogy Eden végzett a feladatával, és integet nekem, hogy minden rendben. Felemelt hüvelykujjal visszajelzek neki. Annát nem keresem, de biztos vagyok benne, hogy nem történt semmi ebben a pár percben, ami olyan érdekfeszítő lett volna, hogy nem boldogult volna vele. Anna ügyes lány. Még nálam is jobb.

Miután újra megengedték, hogy itt dolgozzam, egy másik pozícióval indíthattam, és nem kellett beállnom ismét mosogatni. Az igazat megvallva nem is tudom, hogy kinek a feladatközébe tartozik ez.

Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, mikor még ott melóztam. Ám akkor nem voltam egyedül… Itt volt Ruben. Ruben.

Egy másodpercre meghűl a vér az ereimben.

Mi van akkor, ha a barátnőm ezt akarta említeni? Mi van, ha Rubenről volt szó?

Most már kétszeresen mérges vagyok magamra.

A mindenségit! Ez még csak eszembe sem jutott! Hogy lehetek ilyen? Pár nap nélküle, és máris elfelejtem?

Abba a szobába rohanok, ahol éveken át mosogattam a poharakat. Nem szeretem ezt a termet, mert túl sok rossz emlék fűződik hozzá. Az előző munkatársam folyton leordította a fejemet, mikor eltörtem valamit.

Most sem vagyok egyedül.

Az alak felém fordul, és elfehéredik az arca. A szeme valahogy nem tűnik olyan kéknek, mint régen. Üveges szemekkel bámul rám.

Elakad a lélegzetem.

Aztán belátom, hogy igazam volt. Ruben tényleg itt van.

 

***

Csak pár másodpercig tudom nézni, ahogy ott áll tanácstalanul, és lesújtottan. Aztán a nyakába ugrom.

Látszólag erre nem számított, mert elveszti az egyensúlyát, és a konyhapultba kell támaszkodnia, hogy el ne essen.

 Hihetetlenkedés fut végig az arcán. És amikor a szemébe nézek, látom, hogy mennyire zavarban van.

Elpirulok. –Ne haragudj.

Még mindig nem tud megszólalni. Esküszöm, úgy mered rám, mintha egy földönkívüli lennék.

-Örülök, hogy újra látlak –folytatom.

A fiú körbenéz a szobában, hogy ne kelljen rám figyelnie.

-Minden rendben?

Nyel egyet. –Igen –nyögi nehézkesen.

Vajon, mi történt vele? Nem néz ki túl vidámnak.

Hátrébb lépek, hogy levegőhöz jusson.

-Na, és hogyan vettek fel? Nagy meglepetésként ért igaz? Nem is tudtam! –megpróbálom eléterelni a témát –Hogyan történt?

Előhúz egy levelet a zsebéből, és meglengeti a szemem előtt. –Így.

Elvigyorodom, és utána nyúlok. De elrántja előlem.

-Nem, ez az enyém! –ismét összegyűri a kéziratot, és elteszi.

Sokat sejtő pillantással méregetem. Piszkosul kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon mi állhat benne. Vagyis, inkább az, ahogyan meg van fogalmazva. A főnök tőle is elnézést kért? Vajon, tud róla, hogy visszajött? Neki is lesznek beosztottjai?

-Mondj már valamit! –kérem, amikor továbbra is szótlanul támasztja mellettem a falat.

-Mit mondjak? –kérdez vissza.

Összefonom a kezem.

-Hát, mesélj!

Ruben kifújja a levegőit, és vet egy pillantást rám.

-Abba kéne hagynod.

Mi?

-Mégis mit? –éretlenül mereszgetem a szemem.

-Hogy folyton követsz –vakkantja –Mindenhol csak beléd botlok. Gondolom az sem volt véretlen, hogy kiabáltál velem a parton, és leszólítottál, hogy vegyek egy deszkát.

A veszekedésünkre még mindig emlékszik? Ezt nem hiszem el! Világosan megbeszéltük, hogy szemet hunyunk fölötte.

-Pedig ajándék volt –érzem, hogy kezdek ideges lenni.

Ruben nem tehet róla, de mindig is megvolt az érzéke ahhoz, hogy egyetlen jól meggondolt mondatával kiakasszon. Ma már ő a második ember, aki ezzel próbálkozik.

-Kiknek dolgozol? A CIA-nak. FBI-es vagy? Ki vele!

- A bárnak dolgozom –motyogom.

Nem tudom hova tenni azt, hogy ilyen hirtelen nekem támad. Talán mégsem örül annak, hogy ismét vele vagyok? Azt hittem ezt akarja.

A fiú csak a fejét csóválja.

-Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy felbéreltek téged.

-Mégis mire? –csattanok fel ingerülten.

-Hogy engem zaklass!

Ne légy nevetséges! –gondolom.

Az ajtó irányába nézek, de szerencsére még senki sem figyelt fel ránk. Ha beszélgetni akarunk akkor addig kell megtennünk, míg egyedül vagyunk.

-Ruben, hagyd abba! –a keze után nyúlok, de ő elrántja előlem.

Nem hiszem, hogy tudja, mennyire fájó volt nekem ez a gesztus.

Az előbb Kellyvel veszekedtem, most meg vele…

-Kérlek…

Elsétál mellettem minden szó nélkül.

Összeszorul a torkom.

Itt fog hagyni –gondolom.

-Én nem ismerlek. Jobb lenne, ha elfelejtenél –suttogja, azzal kisétál az ajtón.