2013. december 31., kedd

Sziasztok!
ismét lezárunk egy évet... Hihetetlen! Igazából csak most kezdem megérteni, amit az öregek olyan sokszor mondanak: röpül az idő.
Igen, ez sajnos tényleg igaz!
Köszönjük a megjegyzéseket, a sok-sok megtekintést és a rengeteg rendszeres olvasót! Nélkületek talán nem is jöhetett volna létre ez a blog! 
És ha már itt tartunk, az egyik új évi fogadalmam az lesz, hogy mindenképpen befejezzük ezt a történetet.
Szóval, még nem tudom, hogy mikor, de hamarosan jön az új fejezet!


Mindenkinek szeretnénk kívánni: BOLDOG ÚJ ÉVET!

Szeretettel:         Kis Írók



2013. december 28., szombat

Sziasztok! Sikerült csinálnom Chat-et! HURRÁ!!!!
Csak ennyit akartam!
És köszönöm a szavazatokat! :)
Most már Chat-en is lehet szavazni, kérdezni, ha valami nem világos, vagy akár a történettel kapcsolatban is szívesen válaszolunk. Ha bármi kérdésetek van, nyugodtan írjatok!
Viszont arra kérek mindenkit, hogy a káromkodást mellőzzük!
Cserében is természetesen benne vagyunk, amennyiben te is kiraksz minket!
A megszólítás mindegy: Szia/Sziasztok kinek ahogy tetszik! :)

2013. december 25., szerda

 
Sziasztok, Drága Olvasóink!
Íme, itt a következő fejezet, amiben látszólag még jobban össze fognak kuszálódni a dolgok, de azért reméljük, hogy így is nyomon tudjátok követni az eseményeket.
Tudom, nem lett éppen valami ünnepies hangulata, hiszen ez egy eléggé szomorkás jelenetekkel teli, viszont ígérem, hogy a következő már nem lesz ilyen!  : )
Boldog Karácsonyt, Kellemes Ünnepeket, és Boldog Újévet kívánunk mindannyiotoknak!
És még egy fontos dolog, mielőtt elfelejtem!
Mivel hamarosan (mint már említettük) véget fog érni a történet (talán csak 5-4 fejezet van hátra), azon gondolkodtunk, hogy majd ezt követően írni fogunk további történeteket. Valószínűleg a másik blogunkon fogjuk írni (http://orioncsillagkep.blogspot.com), de ez még nem biztos. Majd értesítünk a fejleményekről titeket. És, kérlek segítsetek nekünk, eldönteni, hogy milyent írjuk, vagy azok közül, amik kész vannak, miket rakjunk fel.
A jobboldali sávban csináltunk egy olyan kérdést, hogy: Ha vége lesz ennek a történetnek, mit olvasnátok szívesen?
Oda, kérlek szavazzatok, ami semmilyen regisztrálást nem igényel.!Több válasz jelölése is lehetséges!
-Kisebb novellák
Ezen, nincs mit magyarázni, én néha szoktam irogatni ilyesmiket, és hasonlókat is felrakhatunk, ha gondoljátok. Ha ezt szeretnétek, szavazzatok erre!
-Amiket közösen írtunk
Rengeteg ilyen van, ami azt illeti, bár a Hullámok Között az leghoszabb és legkomolyabb művünk eddig. Van olyan is, amiben mi is benne vagyunk, és mindenféle kalandba belekeveredünk :) Ha hasonlókat szeretnétek, ezt jelöljétek meg!
-Amiket egyedül írtam
Ilyen is sok van, bár bevallom őszintén, egyiket sem fejeztem be teljesen. De a kedvetekért megtenném, és összekapnám magamat! Van háborús, romantikus, olyan ami a jövőben játszódik, írtam már egy férfi szemszgéből is történetet, és van sci-fi is! Ha ezeket szeretnétek, kattincsatok arra! Ha ez kapja a legtöbb szavazatot, akkor hosszabban kifejtem nektek, hogy milyenek vannak, és akkor azok közül is lehet választani.
-Ender's Game fanfiction
No, igen, ez tényleg megint egy külön kategória. Magyarul: Végjáték a címe, amit nemrég vetítettek a moziban, de nem is ez fogott meg leginkább, hanem a könyv. Az egyszerűen: Zseniális! Nincs rá jobb szó. Annyira megérintett ez a történet, annyira eggyé tudtam válni a főszereplővel, hogy napokig csak ezen tudtam gondolkodni, és borzasztóan sajnáltam, amikor vége lett.
Ezt nem a film alapján írnám, hanem egy teljesen kitalált történet lenne, de a szereplők változatlanok lennének!
Kicsit félek, mert még soha nem írtam fanfictiont, és az is, hogy esetleg nem úgy sikerül, ahogy szeretném, de őszintén szólva ezt csinálnám a legszívesebben!
Ha ti is szeretitek az Ender's Game-t, vagy adnátok erre is egy esélyt nekem, szavazzatok erre!  :)
Wendy, te melyiket választanád?
Ha valakinek van kérdése ezzel kapcsolatban, mert valami nem világos, az nyugodtan írhat megjegyzést. Chat-et sajnos nem tudtam csinálni (nem is tudom, hogyan kell), de remélem, hogy majd a közeljövőben ezt a problémát is megoldom.
Előre is köszönöm azoknak, akik szavaznak!  :)
Akkor nem is húznám tovább a szót, hanem következzen a fejezet!


22.fejezet


Milla Mackay

 
Miután Kelly távozik, teljesen eluralkodik rajtam a bánat. Alig bírok a lábamon maradni, és igyekszem megemészteni azokat a dolgokat, amiket mondott.
Sóhajtva leülök az egyik sarokba. A hajam a szemembe lóg.
Nem emlékszem, hogy valaha, is összevesztünk volna bármin.
Percek telnek el így, hogy ezen rágódom. A távoli lábdobogások zökkentenek ki a gondolataim közül. Mindössze csak remélni tudom, hogy nem a főnököm az. Még a végén rosszat gondolna rólam. Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, hogy ideáll elém, és alaposan lehord. Hát, ezért vettem vissza magát? Mit ül itt a sarokban tétlenül? Nem a vendégeket kéne kiszolgálnia, mi? És még ezek után elvárja tőlem, hogy fizessem, meg a bérét?
Persze, ezeket a mondatokat én találtam ki, de el tudom képzelni, hogy milyen hangnembe szólalna meg.
-Milla, hát itt vagy?
A hangra összerezzenek.
Igen, főnök, itt vagyok, és lopom az időt. Sajnálom.
-Mit csinálsz itt? –érdeklődik tovább az illető.
Felnézek, és próbálok mosolyt erőltetni a képemre, ami persze nem sikerül.
David megérinti a vállamat –Te sírsz? Minden rendben van?
-Én csak… -kezdem –Én… jól vagyok –letörlöm a könnyeimet.
A férfi segít talpra állni, mert úgy érzem, magamtól nem lennék rá képes. A fejem hasogat, és attól kezdek félni, hogy szét fog repedni a koponyám, rövid időn belül.
-Nem nézel ki valami jól –húzza el a száját –Menj haza nyugodtan, ha szeretnél, és én beszélhetek az érdekedben…
-Köszönöm –mondom –de azt hiszem, meg tudom oldani ezt a mai napot.
Nem tudtam meggyőzni.
-Milla, kérlek, ne akarj mindig ellenkezni! Pihend ki magad. Menj, haza.
-De nem hagyhatom itt…
-Beállok helyetted, rendben? –vágja rá azonnal, csakhogy megnyugtasson.
A fejemet ingatom.
-Akkor szólok Eden-nek, oké? –helyesbít.
Fáradtan bólintok egyet, aztán átkarolom, és megint sírni kezdek.
 
***
 
Nem tudom megállítani a könnyeimet, és még akkor is bőgök, amikor meglátom Rubent az ajtóban.
Ő az utolsó, akit ma látni szeretnék.
David érdeklődve a fiú felé fordul, és zavarban lesz. Biztos abban, hogy itt most perceken belül, komoly beszélgetés fog kezdődni kettőnk között, ezért az ajtóhoz megy, de én elkapom a karját.
-Nem hagyhatsz itt!
Erre még jobban elképed.
-Sajnálom, vissza kell mennem…
-Kérlek, David!
Muszáj megnyugodnom, és azt a kevéske békét, csak ő tudja megadni nekem. Kicsit olyan, mintha az apám lenne. Sokat gondoltam rá az elmúlt napokban, és mindig újra és újra elhatároztam, hogy felhívom a valódi szülőmet, megkérdezem, hogy van, mit csinált, és gondolom erre ő is megtudakolózná ezeket a dolgokat. Akkor pedig már szinte elkerülhetetlen lenne, hogy megmondjam neki az igazságot, és azt, hogy mibe keveredtem. Nem szeretek hazudni. Sosem voltam jó benne. Ezért, le is tettem az ötletről, abban a pillanatban, hogy eszembe jutott.
Igazából David sem tud róla, hogy mi folyik körülöttem, de ő legalább velem van, amikor szükségem van rá. Érzem, hogy bármit bevallhatnék neki, ám sosem volt elég bátorságom ahhoz, hogy kiöntsem valakinek a lelkem.
Legszívesebben megkérném, hogy zavarja el Rubent. Minek jött vissza? Nem azt akarja, hogy hagyjam békén?
A dühtől és a sírástól meg sem tudok szólalni. Némán markolászom David kezét, miközben azon imádkozom, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen, aminek mindjárt vége lesz. És amikor kinyitom a szemem, a tengerparton találom magam, és ezt követően a nagybácsim oda fog szólni nekem, hogy nem akarok-e indulni a versenyen. És akkor azt mondanám: Nem. Semmiképpen nem akarok.
És ez az egész soha meg sem történt.
De hiába küszködök, nem ébredek fel. Nincsen velem a nagybácsim. Már nincsen választásom.
 

Amikor Ruben felvilágosított arról, hogy fogalma sincs ki vagyok, azt hittem, már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Pár perccel azután Kelly toppant be, és felvidultam, amikor megláttam, mert azt gondoltam, hogy megvigasztalni jött. Bocsánatot kértem tőle a viselkedésemért.
Aztán elkezdtünk beszélgetni, semmiségekről, majd teljesen már irányba terelődött a téma.
A drága barátnőm közölte velem, hogy halálosan beleszeretett Rubenbe. Először azt képzeltem, hogy valami ostoba vicc, de amikor Kelly ecsetelni kezdte, hogy miért tetszik neki, teljesen lesokkoltam. Tisztában voltam vele, hogy tud arról, hogy mi ketten barátok vagyunk, és azon voltam, hogy újra felvilágosítsam, de nem hagyott szóhoz jutni.
Nem hiszem, hogy képes volt felfogni, mennyire fájó volt nekem, amit mondott.
És ezt követően megkért engem, hogy csináljak nekik valami programot, hogy jobban megismerhessék egymást. Egy vacsorát, egy bulit, bármit.
Nekem ezen a ponton lett elegem. Bőgve egyre csak azt hajtogattam, hogy: Nem, nem, és nem.
Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna ezt megtenni neki. De azt felelte, hogy ha ő fontos nekem, akkor ezt tegyem meg érte.
 
 

Ruben a folyosón ér utol.
Megragadja a kezemet, hogy ne tudjak elmenni. Kénytelen vagyok felnézni rá.
-Milla, én… -feldúltnak látszik. És, most veszem észre, hogy a szemei is olyan mások… Mintha, nem is ő lenne az a fiú, akivel először találkoztam. Persze, tudom, hogy ez hülyeség, de azért mégis érdekelne, hogy mi minden ment végbe benne, amitől így megváltozott.
Kontaklencsét hord? Műtéten esett át?
-Szeretnélek jobban megismerni. A fenébe is! Sajnálom, tudom, milyen tapló voltam.
Ez már túl sok egyszerre. Jóformán semmit sem értek.
Felemelem a karom, és arcon vágom Rubent. Megpofozom. Aztán már meg is bánom, és újra potyogni kezdenek a könnyeim.
A fiú látszólag nem számított erre, és egy pillanatra nem tudja eldönteni, hogy tényleg megtettem-e.
-Igyekszem jóvátenni a hibámat, rendben? –szólal meg.
Nem reagálok.
-Csináljunk úgy, mintha ez a beszélgetés meg nem történt volna.
-Nem tudok! –kiáltom –Nem értem, mit akarsz tőlem valójában! Csak játszol velem, igaz?
Újra felemelem a kezem, de nem azért, hogy bántsam. Védekezni akarok a szavai elől.
-Nem, ez nem igaz –elkapja a csuklómat, és kényszerít, hogy azokban a furcsa szemeibe nézzek.
Eszeveszetten keresi a megoldást.
-Mondj, valamit, amivel kiengesztelhetlek!
Már sehogy sem lehet jóvá tenni ezt a dolgot. Mindent elrontottunk. Igen, mind a ketten hibásak voltunk ebben, és nem lehet a másikra kenni a dolgot.
Csak egyetlen gondolat jut eszembe, ami fájón mar belém.
-Mond Kelly szemébe, hogy engem szeretsz.
Látszólag nem akar bosszút állni, amiért megütöttem. De eldöntöm, hogy Ruben volt az utolsó, akinek megengedtem, hogy beférkőzzön a szívembe.

2013. december 20., péntek

Sziasztok!
Viszonylag régen jelentkeztünk, de most ez esetben nem azért írok, hogy hozzunk új fejezeteket, hanem azért, hogy köszönetet mondjunk, és végül, de nem utolsósorban, kellemes ünnepeket kívánjuk.
Kicsit vicces, hogy nálunk tél van, és ebben a történetben pedig ott vannak a tengerparton, és szörföznek... :)
Azt sajnos nem ígérhetem, hogy téli hangulatú lesz az elkövetkezendő egy-pár fejezet, de azért remélem, hogy így is élvezhető lesz számotokra. :)
Köszönjük a rengeteg megtekintést és az olvasóknak azt, hogy idejüket áldozzák arra, hogy elolvassák az újabb bejegyzéseket! Köszönjük nektek! 
Nemsokára jön a következő rész, de még nem tudom, hogy mikor leszek újra gépközelben, ezért előre is szeretnék mindenkinek kívánni: 

BOLDOG KARÁCSONYT
ÉS
KELLEMES ÜNNEPEKET!


Szeretettel:                                                                                     Kis Írók
  






2013. december 14., szombat

Sziasztok!
Kicsivel most hamarabb hoztam az új fejezetet, mert volt egy kis időm, és úgy néz ki, hogy most már véglegesen kezdek kilábalni ebből a nyavalyás vírusból.
Köszönjük, hogy még mindig velünk vagytok, és jó tudni, hogy még mindig vannak olvasóink! :)
Wendy, köszönjük neked a folytonos aktivításodat, és örülünk, hogy tetszik a fejléc! :)
Jó olvasást, és sok kiartást, már nem kell sok, és kezdődik a téli szünet! :)

Szeretettel:                                                                                       Kis Írók

21.fejezet


Sean Synder

Valószínűleg eddig meg sem fordult a fejemben, hogy mekkora szarban vagyok. Fel sem tűnt idáig, hogy valójában mivel vagy kivel játszom. De az bosszant a leginkább, hogy belementem ebbe, önként és dalolva.
Annyira dühös vagyok, hogy nem akarok a többiek közelébe menni, mert attól félek, hogy jelenetet rendeznék. És akkor Rubent újra kirúgják. Vagyis, engem. Mert én vagyok ő.
Addig járkálok az épületben, míg meg nem találom a hátsó kijáratot, és kisurranok rajta. Nem is tudtam pontosan, hogy mire számítsak, de azt tudom, hogy nem sziklákat vártam. Kisebbek nagyobbak emelkednek az ajtótól nem is olyan messze, és egy pillanatig azt hiszem, hogy ez már nem is a bárhoz tartozik. Pedig balra nyúlik egy kis ösvény, ami megkerüli az épületet, szóval biztosan nem tévedtem el.
Talán bűntudatot kéne éreznem. Talán sírnom kellene, nem tudom. De az tény, hogy egyikre sem vagyok képes ebben a pillanatban.
Letelepedek az egyik lapos sziklára, és lehajtom a fejemet.
Feldúlt vagyok, és már belefáradtam ebbe az egészbe. Valahányszor találkozom ezzel a csajjal, teljesen kikészít. Akkor meg miért állok vele szóba? Miért nem megyek el mellette, s teszek úgy, mintha levegő lenne?
Nem tudom.
Sóhajtok egyet.
Miért jöttem el egyáltalán ide? Nem volt kötelességem ez az egész! Rubennek címezték a levelet, aki most is otthon van azzal a tudattal, hogy még jó ideig munkanélküli lesz. Nekem meg tanulnom kéne az egyetemen, és nem a tévé előtt ülni. Lehet, hogy eddig nem tettem semmi értelmeset, viszont itt volt az ideje, hogy változtassak a dolgok menetén. Megtettem. És, most itt vagyok.
Minek kellett idejönnöm?
Megnyertem, a versenyt, híres vagyok, több évig megélnék a fizetésemből. Miért kellett ez nekem? Ott sorjáznak az érmék és a kupák a szobámba! Miért nem volt elég?
A bosszúvágy miatt.
Ez az érzés nagyon lassan, vagy sosem tűnik el az emberből. Ez az egyetlen dolog, amit olyannyira megtanultam az élettől, hogy szinte lehetetlen elfelejtenem.
Felnézek a ragyogó égboltra. Természetesen a napszemüvegem megint nincsen nálam. Felállok, és keresek magamnak egy árnyékot.
Ruben sosem volt gonosz. Csak rosszabb volt nálam. A bizonyítványai is gyengébbek voltak, de természeténél fogva, mindig is ilyen volt. Nem tehetett róla, de arról annál inkább, ahogy viselkedett velem. Sokat piszkált, de nem emelt rám kezet. Na jó, talán csak egyszer fordult már elő, hogy megpofozott igazán, mert akkor tönkretettem neki az egyik szakdolgozatát. Azt is azért, hogy megtoroljam az állandó szekálását.
Ő ebben lelte örömét, ha valakit piszkálhatott. Bíztam benne, hogy majd idővel kinövi, ami igaz is lett, de azért ma még minidig megmaradtak neki ezek a csípős megjegyzései.
Én voltam a jó, ő meg a rossz tanuló. Még a szüleink is mindig ellentéteknek tartottak minket.
Sokak szerint döntő szerepe volt a jellemében az, hogy milyen barátai voltak. Ismertem néhányat közülük, igaz, nem sokat beszélhettünk, de az hamar kiderült, hogy mennyire másképp kezelnek mindkettőnket. A bátyám társaságában lazák voltak, és folyamatosan viccelődtek, engem meg teljesen lenéztek, és zavarban voltak, amikor megszólítottam valamelyiküket. Nekem is voltak hibáim, és én sem ismertem be mindig, azonban sosem akartam a középpontban lenni. Azt gondoltam, hogy én nem tehetek meg ilyen dolgokat, mert nem én vagyok az első gyerek.
Ruben volt a legmenőbb srác, én meg voltam a csendes, kis jó gyerek. Nagyon megalázó volt, mikor  „kis öcsi”-nek szólított az iskolában, és azután barackot nyomott a fejemre.
Voltak időszakok az életemben, amikor annyira mérges voltam rá, hogy már-már utáltam. De legfőképpen magamat. Amikor belenéztem a tükörbe, folyton az ő arcát láttam. Nem a Seant, hanem a Rubent. A rendezkedő Rubent. A menő Rubent. És nem azt, aki vagyok.
Ám, most én lettem ő. Most én vagyok a belevaló, és keresztbe tehetek neki. Mindent visszaadhatok, amit valaha tett velem.
Szótlanul tűrtem egy ideig a viselkedését, elviseltem, hogy apáskodjon fölöttem, elviseltem, hogy úgy kezeljen, mint egy óvodást. Én ilyeneket sosem tudtam volna megtenni vele, mert ahhoz túlságosan szerettem. Szerettem, mert nem volt más testvérem, és csak ő maradt nekem anya után.
De sosem mondtam el neki, hogy mi nyomja a lelkemet, és ahogy teltek az évek, egyre inkább távolodtunk egymástól. Néha azon kaptam magam, hogy úgy tekintek rá, mint egy idegenre, aki velem lakik egy lakásban, de teljesen hidegen hagy minden vele kapcsolatos dolog.
Néhányan azt mondják, hogy megváltozott, hogy jobb lett, hogy ez a Ruben más, mint az előtti, de hát, én nem tudom. Napokra eltűnik, vigyorogva jön haza, és nem szól semmit. Ez lenne az új arca? Remek!
De mi idézhette volna elő benne ezt a nagy változást? Csak nem ez a lány? Nevetséges!
Ám, úgy érzem, engem is megváltoztatott valamelyest. Volt min gondolkoznom, napokon át, hogy ki ő, és, hogy mit akar tőlem. De nem engem látott, hanem Rubent. Azt hiszi, én vagyok ő, és ezért viselkedett úgy, ahogy. Tényleg szeretheti, a bátyámat.
De vajon, ő megérdemli Millát?
Én nem tudok úgy tekinteni rá, mintha a barátnőm lenne. Inkább mint, a nővérem.  
Az az én büntetésem, hogyha már idáig eljöttem, végig kell csinálnom. Ruben kinyírna, ha elszúrnék valamit a kapcsolatában. Élve kibelezne. De hát, már így is halott vagyok, hiszen kiabáltam vele többször is. És az előbb is. Csodálatos!
Gondolatban üzenek Rubennek: Nem miattad csinálom, te bolond. Milláért. Azért, hogy talán megváltoztathasson. Becsüld meg, mert örökre az a piszkálódó bátyó leszel a szememben!
Én tudok olyan lenni, mint ő. De nem fogom megmondani senkinek. Kelly-nek van tudomása erről az egészről, de benne remélem, hogy megbízhatok benne.
Sajnálom Millát, hogy ilyen helyzetben van. Senki sem tehet róla, hogy ikreknek születtünk. Nem tisztességes ez az egész.
Akkor meg miért nem mondom nyíltan a szemébe? Vajon milyen arcot vágna? Nem akarok kitenni senkit a veszélynek, miközben hamis álnéven tevékenykedem. Tisztában vagyok vele, hogy ezt büntetik itt is, de hát mit tegyek, ha annyira jól esik, hogy szívathatom Rubent? Visszaadhatom neki mindazt, amit ellenem elkövetett. Amikor megdobált párnákkal, amikor veszekedett velem, és azt, hogy folyamatosan uralkodik fölöttem.

***

Bocsánatot kell tőle kérnem, mielőtt még túlon túl késő lenne a megbocsátáshoz. Annál rosszabb aligha lehetne, hogy a bátyám meglátna vele. El sem merem képzelni.
Visszamegyek oda, ahonnan kicsörtettem, nagy dühösen, és már azon vagyok, hogy illedelmesen bekopogjak, amikor hangokat hallok.
Egyből megismerem Milla hangját. Beszélget valakivel.
A fülemet az ajtóra szorítom, hogy jobban halljam őket, de így is csak félszavakat értek.
Annyi bizonyos, hogy rólam van szó, és elakad a lélegzetem.
A helyzet egyre rosszabb.
Benézek a kulcslyukon, és látom, hogy Milla már a sírás határán van.
Én vagyok az egésznek az oka, vagy a beszélgetős partnere most tesz rá egy lapáttal?
Bár, a másik arcát nem látom, azt így is határozottan ki tudom venni, hogy lány.
Szőket haja lófarokba van kötve. Nagyon ismerős.
A percek hosszúra nyúlnak, és én feszülten figyelek.
Aztán megfordul a másik, és a kilincs felé nyúl, hogy távozzon. Ő is ott hagyja Millát, akárcsak én.
Az ajtó kinyílik, és az utolsó előtti pillanatban sikerül beugranom egy fal mögé, nehogy meglásson.
Az alak mit sem sejtve elsétál a folyosó, én azonban felismertem.
Kelly volt az.

2013. december 6., péntek

Sziasztok!
Alig hiszem el, hogy már a huszadik fejezetnél járunk! Milyen gyorsan halad az idő :)
Köszönöm a pipákat, és Wendy-nek a megjegyzéseit. Mindig örömmel olvassuk, amikor látjuk, hogy írtál :) Természetesen azoknak is hálával tartozunk, akik rendszeresen látogatják az oldalunkat, és bár nem hagynak nyomot maguk után, elolvassák a fejezeteinket. Számítunk rátok! Képzeljétek, már lassan túl leszünk az 1200 megtekintésen!!! És ezt csak nektek köszönhetjük! :)
Sajnos egyben szomorú kötelességem azt is bejelenteni, hogy már lassan a történet végéhez közeledünk. Már nincsen sok hátra. Talán 5-6 fejezet. :(
Sajnálom, hogy nem tudtuk olyan hamar meghozni az új részt, csak sajnos a másik "írótársam"-nak sok a dolga, én pedig betegeskedem. KIcsit hosszabb ideig tart, mire kigyógyulok belőle, de ennek ellenére továbbra is hozni fogom őket.
Jó olvasást kívánok nektek! :)

 

20.fejezet

Milla Mackay

-Milla!
-Azonnal! –vágom rá rögtön.
Gyorsan letörlöm vizes ronggyal a pultomat, és kidobom a szemetet.
Mióta visszavettek, még inkább úgy érzem, hogy számítanak rám. Egyre több, és komolyabb feladatokkal látnak el, és már nem csak egy egyszerű felszolgáló lány vagyok. Már részt vehetek szinte bármiben, és vannak beosztottjaim. Ideiglenesen öt emberrel dolgozok felváltva, és közöttük van Kelly és David is.
-Mi a helyzet? –kérdezi az egyik munkatársam.
-Máris kész van –nyújtom oda neki a gyümölcskoktélokat –Eden, légy olyan kedves, és szolgáld ki a vendégeket!
Jennifer apja személyesen is bocsánatot kért. Láttam a szemében, hogy zavarban volt, hogy be kellett ismernie a hibáját valaki előtt. Megígérte, hogy többet nem fog ilyen előfordulni, majd a lelkemre kötötte, hogy ha a lánya újra feltűnne a színen, lehetőleg ne én szolgáljam ki.
Elég zsúfolt időbeosztásokat kaptunk, és alig van egy kis pihenőnk. Igazából nem sajnálom, mert munka közben látom a többiek arcán a lelkesedést, ami érthetetlen módon rám is ragadt, így alig várjuk, hogy újabb rendeléseket vegyünk fel.
David rohan oda hozzám néhány papírfecnivel.
-Három kókuszos és áfonyás kompótot, valamint egy dinnye turmixot szeretnének –lihegi a futástól.
- Köszi –kacsintok rá, és megveregetem a hátát –Csak így tovább.
Mivel David a főszakácsunk, esély sincsen arra, hogy valaha is az én „alattvalóm” legyen, de ennek ellenére készségesen segít mindenben amire, csak szükségem van.
Odaszaladok az egyik szekrényhez, üres poharakat hozni. Hirtelen Kelly tűnik fel előttem, és elállja az utamat. Ösztönösen megpróbálom kikerülni, mert azt hiszem, hogy csak tétlenül ácsorog ott, ami gyakran megesik az emberrel, és ilyenkor a legtöbbször rossz helyen van.
-Valamiről beszélnünk kell!
Próbálok kitérni előle –Légyszi Kelly, ne most!
Kinyitom a szekrényt, és mert még mindig nem ment el, a kezébe nyomok néhány tányérat.
-Ezeket fogd meg egy kicsit!
-De, Milla, én…
-Majd később! –mondom neki, és már viszem is a sok edényt a pultomra.
A barátnőm nem hagyja annyiban a dolgot.
-Igazán lehetne rám egy perced! –dorgál, és átpasszolja nekem az edényeket, amiket idáig szorongatott.
Gyorsan elrendezem őket, és a konyha felé kiáltok –Eden!
Pár másodperc múlva megjelenik a fiú, akivel együtt vagyok beosztva a nap 24 órájában.
Egy üres tálcát tart a kezében, és kérdően néz felém.
Intek neki, hogy jöjjön közelebb.
A fiú összesen tizenhat éves (az öcsém lehetne), és nem tartom túl jó ötletnek, hogy ennyire fiatal gyerekeket is felvegyenek egy viszonylag ilyen népszerű helyre, ahol könnyen lehet hibázni. És itt nem szeretik a kudarcot. Egy élő példa vagyok erre.
-Milla, lassíts! –fogja meg a vállamat Kelly –Túl sokat dolgozol!
Megdermedek.
-Túl sokat dolgozok? Hát jó, lehet, hogy igazad van, de ha még nem tudnád, akkor elmondom, hogy miért. A lehető legtöbbet szeretném kihozni magamból, és nem akarom, hogy újra kirúgjanak, érted? –hadarom.
Átadok Eden-nek  pár poharat, majd meglátom, hogy egy másik beosztottam, is közeledik felém.
-Anna! Légy szíves hozz egy kis datolyát a raktárból!
A lány biccent, és eltűnik.
-Nem fogod újra elveszíteni az állásodat, ha megállsz egy pillanatra, és meghallgatsz engem! –Kelly kezd dühös lenni.
Felsóhajtok. –Rendben. Oké. Mondjad!
-De nem itt… Négyszemközt.
-Nagyon fontos? –türelmetlenkedek.
Bólint.
Anna is megérkezik a gyümölccsel, és máris nekilátok a turmix készítésének, miközben a barátnőm tétován áll mögöttem, összefont karokkal. Megmosom a datolyát, de félúton rájövök, hogy nekem most dinnye turmixot kéne csinálnom, és nem ilyent.
A fenébe!
-Látod? Teljesen összezavartál! –vetem oda Kellynek, de amint kimondom, már meg is bánom –Nem tudok egyszerre két dologra összpontosítani. Majd később!
A lány csalódottan ácsorog.
Lehet, hogy a kelleténél jobban megbántottam?
Összeszorítja a száját, mintha így próbálna meg lenyelni egy epés megjegyzést.
-Jó- feleli halkan, és elsétál.
Ismét a munkába temetkezem. Nem akarok többször ugráltatni senkit, hogy hozzon ezt-azt.
Dühösen levágom a pultra a rongyot, egy futó pillantást vetek a vendégek sokaságára.
Aztán sietős léptekkel a raktár felé veszem az irányt.


***

Nem kellett volna kiabálnom vele. Ostoba voltam! Meg kellett volna hallgatnom, elvégre a barátnője vagyok… De azt akkor is meg kell értenie, hogy rengeteg dolgom van mostanában.
Szörnyen érzem magam, amiatt, amit tettem.
Hirtelen megfeledkezem minden másról, és csak Kelly megbántódott arcát látom. A fenébe a gyümölcsökkel! A fenébe a munkával!
Gondolkodj!
Elfordulok a raktártól, pedig már a bejáratnál ácsorgok. Sarkon fordulok, és visszamegyek a konyhába. Minden olyan, ahogyan otthagytam.
Látom, ahogy Eden végzett a feladatával, és integet nekem, hogy minden rendben. Felemelt hüvelykujjal visszajelzek neki. Annát nem keresem, de biztos vagyok benne, hogy nem történt semmi ebben a pár percben, ami olyan érdekfeszítő lett volna, hogy nem boldogult volna vele. Anna ügyes lány. Még nálam is jobb.
Miután újra megengedték, hogy itt dolgozzam, egy másik pozícióval indíthattam, és nem kellett beállnom ismét mosogatni. Az igazat megvallva nem is tudom, hogy kinek a feladatközébe tartozik ez.
Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, mikor még ott melóztam. Ám akkor nem voltam egyedül… Itt volt Ruben. Ruben.
Egy másodpercre meghűl a vér az ereimben.
Mi van akkor, ha a barátnőm ezt akarta említeni? Mi van, ha Rubenről volt szó?
Most már kétszeresen mérges vagyok magamra.
A mindenségit! Ez még csak eszembe sem jutott! Hogy lehetek ilyen? Pár nap nélküle, és máris elfelejtem?
Abba a szobába rohanok, ahol éveken át mosogattam a poharakat. Nem szeretem ezt a termet, mert túl sok rossz emlék fűződik hozzá. Az előző munkatársam folyton leordította a fejemet, mikor eltörtem valamit.
Most sem vagyok egyedül.
Az alak felém fordul, és elfehéredik az arca. A szeme valahogy nem tűnik olyan kéknek, mint régen. Üveges szemekkel bámul rám.
Elakad a lélegzetem.
Aztán belátom, hogy igazam volt. Ruben tényleg itt van.
 
***

Csak pár másodpercig tudom nézni, ahogy ott áll tanácstalanul, és lesújtottan. Aztán a nyakába ugrom.
Látszólag erre nem számított, mert elveszti az egyensúlyát, és a konyhapultba kell támaszkodnia, hogy el ne essen.
 Hihetetlenkedés fut végig az arcán. És amikor a szemébe nézek, látom, hogy mennyire zavarban van.
Elpirulok. –Ne haragudj.
Még mindig nem tud megszólalni. Esküszöm, úgy mered rám, mintha egy földönkívüli lennék.
-Örülök, hogy újra látlak –folytatom.
A fiú körbenéz a szobában, hogy ne kelljen rám figyelnie.
-Minden rendben?
Nyel egyet. –Igen –nyögi nehézkesen.
Vajon, mi történt vele? Nem néz ki túl vidámnak.
Hátrébb lépek, hogy levegőhöz jusson.
-Na, és hogyan vettek fel? Nagy meglepetésként ért igaz? Nem is tudtam! –megpróbálom eléterelni a témát –Hogyan történt?
Előhúz egy levelet a zsebéből, és meglengeti a szemem előtt. –Így.
Elvigyorodom, és utána nyúlok. De elrántja előlem.
-Nem, ez az enyém! –ismét összegyűri a kéziratot, és elteszi.
Sokat sejtő pillantással méregetem. Piszkosul kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon mi állhat benne. Vagyis, inkább az, ahogyan meg van fogalmazva. A főnök tőle is elnézést kért? Vajon, tud róla, hogy visszajött? Neki is lesznek beosztottjai?
-Mondj már valamit! –kérem, amikor továbbra is szótlanul támasztja mellettem a falat.
-Mit mondjak? –kérdez vissza.
Összefonom a kezem.
-Hát, mesélj!
Ruben kifújja a levegőit, és vet egy pillantást rám.
-Abba kéne hagynod.
Mi?
-Mégis mit? –éretlenül mereszgetem a szemem.
-Hogy folyton követsz –vakkantja –Mindenhol csak beléd botlok. Gondolom az sem volt véretlen, hogy kiabáltál velem a parton, és leszólítottál, hogy vegyek egy deszkát.
A veszekedésünkre még mindig emlékszik? Ezt nem hiszem el! Világosan megbeszéltük, hogy szemet hunyunk fölötte.
-Pedig ajándék volt –érzem, hogy kezdek ideges lenni.
Ruben nem tehet róla, de mindig is megvolt az érzéke ahhoz, hogy egyetlen jól meggondolt mondatával kiakasszon. Ma már ő a második ember, aki ezzel próbálkozik.
-Kiknek dolgozol? A CIA-nak. FBI-es vagy? Ki vele!
- A bárnak dolgozom –motyogom.
Nem tudom hova tenni azt, hogy ilyen hirtelen nekem támad. Talán mégsem örül annak, hogy ismét vele vagyok? Azt hittem ezt akarja.
A fiú csak a fejét csóválja.
-Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy felbéreltek téged.
-Mégis mire? –csattanok fel ingerülten.
-Hogy engem zaklass!
Ne légy nevetséges! –gondolom.
Az ajtó irányába nézek, de szerencsére még senki sem figyelt fel ránk. Ha beszélgetni akarunk akkor addig kell megtennünk, míg egyedül vagyunk.
-Ruben, hagyd abba! –a keze után nyúlok, de ő elrántja előlem.
Nem hiszem, hogy tudja, mennyire fájó volt nekem ez a gesztus.
Az előbb Kellyvel veszekedtem, most meg vele…
-Kérlek…
Elsétál mellettem minden szó nélkül.
Összeszorul a torkom.
Itt fog hagyni –gondolom.
-Én nem ismerlek. Jobb lenne, ha elfelejtenél –suttogja, azzal kisétál az ajtón.
 


 

2013. november 25., hétfő

Sziasztok!
Bár már viszonylag régóta nem jelentkeztünk, de ismét hoztunk egy újabb fejezetet. 
Reméljünk, hogy legalább úgy fog tetszeni nektek, mint a többi.
Szép hetet, és jó olvasást kívánunk mindenkinek! :)

19.fejezet


Sean Snyder

Addig nem hagyom békén Rubent, míg el nem mond mindent, amire kíváncsi vagyok. Persze, így is teljesen biztos, hogy elhallgat előlem dolgokat, de legalább már nagyjából tudom, hogy mit csinált, az ezelőtti hónapokban. Főképp a munkájáról kérdezem, arról, hogy miért rúgták ki, meg hasonlók. Azt is megtudtam, hogy van egy barátnője.
Nem újdonság.
Ennek ellenére nem nagyon érdeklődtem a téma iránt, hiszen Ruben tudja jól, hogy hogyan viszonyulok a lányokhoz. Ezen a téren túlságosan is ismer. Legalábbis egyszer azt mondta, hogy nagyon kiszámítható vagyok.
Ez a nap is a szokásos módon indult, mindaddig, míg a délelőtt közepén nem lett áramszünet, ami önmagában nem is baj, csak éppen semmi elektronikai eszközt nem tudtam használni. Az első reakcióm természetesen az lett volna, hogy a földhöz vágom a tévét, úgy, ahogy van, de Rubennek sikerült megnyugtatnia valamelyest. „Ugyan, öcsi! Ettől, még nem dől össze a világ!” –mondta, mire én csak vállat vontam, és ez a dolog annyiban is maradt.
Bemegyek a fürdőbe, felöltözöm, valamint felzselézem a hajam. Az a szándékom, hogy elmegyek a városba, és beszerzek egy új monitort, esetleg keresek egy szerelőt.
-Hány éves is vagy már? –kérdezi Ruben a konyhából.
-Majdnem tizenkilenc. Miért?
-Látom, még mindig nem tudod kinőni a gyerekes szokásaidat –feleli, a hűtőben kutakodva.
-Mire, gondolsz? –érdeklődöm, mire ő felvilágosít, hogy nem tudok létezni a virtuális világ nélkül.
-Ez nem igaz! –vitatkozom, aztán rájövök, hogy a mindennapos veszekedéseink is nagyon dedóssá váltak. Most, konkrétan úgy viselkedtem, mint egy óvodás.
Elhallgatok.
-Na, erről beszélek –bök felém Ruben egy pohárral a kezében –Tenned kéne már valami hasznosat is!
-Tudod, hogy otthagytam az egyetemet! –emelem fel a hangom –Megvolt rá az okom, hidd el.
Belekortyol az italába, és elkezdi csóválni a fejét.
Utálom, amikor így viselkedik. Minta, az apám lenne!  
-Elhiszem, Sean, de akkor is tedd magad hasznossá! Találd meg a módját, hogy csinálj valami normális dolgot is. A tudósok szerint a sok tévétől elbutul az ember –mondja.
-A Cola-t meg vécétisztítónak használják! –vágok vissza, mire kiköpi a mosogatóba a folyadékot.
Elégedett vagyok magammal, de tudom, hogy a csetepaténak még nincsen vége.
-Szívok egy kis friss levegőt –jelentem ki, azzal kimasírozok az ajtón, otthagyva az okostojást, majd leroskadok a lépcsőre.

***

Miért nincsen egy normális testvérem? Miért pont egy báttyal „áldott” meg a sors? Lehetne ő az öcsém, és akkor én rendezném le őt.
De ez így nem fair! Nem igazságos, hogy ő a nagyobb, és bármit megtehet!
Már egy nővérrel is beérném, mert az is jobb lenne egy fokkal. Ruben egész nap csak cseszeget, és arra hivatkozik, hogy aggódik értem. Na, persze! Kamu az egész.
Bezzeg, amikor én kérek valamit, azt meg sem hallja. El van a magam ki álomvilágában, és nem szereti, ha megzavarják.
De én megmutatom neki! Bizonyítani fogok, hogy igenis, legalább olyan jó vagyok, mint ő. Sőt, sokkal jobb!
Felemelkedem, és elhatározom, hogy cselekedni fogok. Bármi legyen is az, de visszakapja tőlem.

***

A következő harminc percben csak azon agyalok, hogy mit csináljak, hogy a bátyám, végre elismerjen. Még akkor sem mondott semmit, amikor a "Hullámok Királyának" kineveztek. Csak megveregette a hátamat, és elsétált szótlanul mellettem. Csalódott volt, ez látszott az arcán, de akkor is szólhatott volna néhány jó szót. Például, hogy „Klassz voltál, Sean!”, vagy esetleg csak annyi, hogy: „Jó voltál, tesó.”.

***

Meglátok egy alakot a távolban, aki felém közeledik. Biciklivel van, és nagy, és súlyosnak tűnő táskát cipel a hátán. Röhejes, de pont úgy néz ki, mint a Télapó. Csak éppen nincsen szakálla, és a puttonya sem piros, hanem zöld…
-Levelet hoztam –mondja a postás, majd átnyújt nekem egy gondosan lezárt borítékot.
-Kösz –válaszolok a fiatal „Mikulásnak”, az illető megnézi a következő boríték címzettjét, azzal már el is tűnik.
Üzenet jött nekem? Végre történik valami jó is! –gondolom, ám tippen sincsen, hogy vajon ki akart levelet küldeni nekem.
Talán anyu az, aki azt akarja megkérdezni, hogy megy a sorom? Nem valószínű. Mióta lelépett nyolc éves koromban, nem tudunk róla semmit, és apának kellett felnevelnie egyedül minket. De az sem valószínű, hogy ő küldött képeslapot, hiszen Európában dolgozik, és nem jön ide vissza jó ideig. Meg nem is hiszem, hogy lenne ideje ilyesmire. Mégcsak azt sem tudja, hogy én nyertem meg a bátyámmal „vívott” meccset. Fáj az igazság, de hát ez van.
Megfordítom a borítékot, és elönt a méreg. Legszívesebben szétszabnám az egészet, és belehajítanám az óceánba.
Megpróbálom lenyelni a haragomat, és feltépem a borítékot, majd olvasni kezdem, -amit mellesleg nem nekem, hanem Rubennek szántak-, azzal a szilárd elhatározással, hogy ebből az egészből, oltári nagy balhét rendezek.

***

Tisztelt Ruben Snyder!
Szeretnénk egy bejelentést tenni.
Bocsánatot kérek tiszteletlen viselkedésemért, és,
hogy nem voltam igazságos Önnel szemben.

Nocsak, mi ez? Valóban kirúgták Ruben? Azt hittem, hogy csak kamuzik!

Ezért a továbbiakban…

Blablablablabalbla! Az egész szöveg nagyon hivatalos.

Ezért, ha hajlandó megbocsátani nekem,
Akkor ismét felvenném Önt a munkahelye…

Igen, hajlandó vagyok megbocsátani! –gondolom széles mosollyal a képemen. A levelet a zsebembe gyűröm, és elindulok a bár címére. Délutánra vissza akarok érni. Nem szeretném, ha kiderülne, miben sántikálok.

***
-Ruben? Te vagy az? –kérdezi mögöttem valaki. Csak pár másodperce léptem be az ajtón, és máris megszólítanak.
Megfordulok, és egy ismeretlen, kedves arcú lány mosolyog felém.
-Nem, én a tesója vagyok –motyogom.
A másik egy pillanatra elgondolkodik –Hmm… nem hiszem, hogy említett volna téged…
-Igen, nem nagyon szokott dicsekedni velem –vonok vállat.
Alaposan végigmér. Nyilván ő is azt gondolja, mint bármelyik másik ember, aki nem ismer minket. Annyira hasonlítunk, mint két tojás. Meg se látszik az a háromévnyi különbség közöttünk.
-Nos, örülök, hogy megismerhetlek –nyújt kezet –Kelly vagyok.
Vonakodva megszorítom a kezét.
-Sean. Sean Snyder –suttogom, hogy csak ő hallja.
A lány, erre csak még szélesebben vigyorog –Neked szebb neved van, mint a bátyádnak.
Nocsak! Mik nem derülnek ki?
-Igazán? –kérdezek vissza.
-Aha. De visszatérve a lényegre, mit keresel itt?
Na, pont ez az, amitől a legjobban tartottam.
-Felvettek –mutatom neki Ruben papírját –Még bocsánatot is kértek. Nem semmi, igaz?
Összeszűkült szemmel pásztázza a lapot, de a végén nem bírja ki a kuncogás nélkül.
-Ez esetben azt ajánlom, Sean –nyomatékosan megnyomja a nevemen a hangsúlyt –Hogy viselkedj úgy, ahogyan ő szokott, ha nem akarsz lebukni. Én nem mondom el senkinek, ettől ne fájjon a fejed –hadarja –De most az lesz a neved, hogy Ruben. Legalábbis addig, amíg még itt dolgozol.
Elhúzom a szám. Ne már!
-Mit szólnál, ha egyszerűen csak Snyder-t kiabálnátok, ha kell valami? –vetek fel egy másik lehetőséget.
-Ahogy, akarod- Kelly visszaadja a papírt, és elsomfordál mellettem egy szekrényhez –Öltözz át –mutat az öltözékekre, amik fogason lógnak a gardróbban.
Fehér póló, és piros kötény van hozzá.
-Keresd meg Millát. Biztosan nagyon fogja értékelni, hogy lesz megint kinek magyarázkodnia –rám kacsint, azzal elmegy.
Abban bízok, hogy legalább olyan hitelesen tudom majd eljátszani a bátyám szerepét, mintha én lennék ő. Elvégre, a rokonainkon kívül senki sem tud megkülönböztetni minket. Erről rengeteg történetet tudnék mesélni, főként a gimis éveinkről, amikor –bár nem egy osztályba jártunk- a tanár mégis rossz helyre írta be az év végi jegyeinket. Hát igen, elég kínos helyzet volt, de szerencsére így sem lett annyira szörnyű a bizonyítványom.
Nem lesz könnyű feladat, de nem is lehetetlen.
Máris úgy érzem magam, mint egy titkos ügynök, akinek egy másik személy szerepébe kell belebújnia. Pedig valójában, még el sem kezdődött a „küldetésem”.



2013. november 10., vasárnap


Sziasztok!
És akkor itt van a másik fejezet amit ígértünk! Reméljük tetszik majd nektek!
Jó olvasást!


 

18.fejezet


Milla Mackay

 
Ruben csak este kopogott be hozzánk, de nagy szerencsétlenségemre nem tudtam elég hamar kinyitni az ajtót, így a nagynéném megelőzött.
-Hagyd csak édesem, majd én –int nekem, mikor látta, hogy elkezdek a bejárat felé rohanni.
Eszembe jut, hogy nem szóltam nekik, hogy vendéget várok. Vagyis, hogy valaki jön értem, mert elmegyünk valahova… Nem tudom, mit fognak szólni.
A nagynéném halkan felsikolt, mikor meglátja Rubent az ajtóban.
-Bocsánat, fiatalúr, nagyon megijesztett –szorítja a szívére a kezét –Netán, segítetek valamiben?
Látom, hogy a fiú arcára kiül a döbbenet, ezért, hogy nehogy azt feltételezze, rossz helyre jött, odasietek hozzá.
-Áh, Ruben, jó, hogy megjöttél! –barátságosan megveregetem a hátát. Lehet, hogy ez nem a legjobb üdvözlés, de most csak ez jut eszembe. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, miközben a nagynéném rosszallóan végigmér bennünket.
-Milla! Igazán szólhattál volna, hogy… -nem tudja befejezni, mivel a nagybácsim is megjelenik a színen.
Remek, már csak ez hiányzott!
Nem úgy terveztem, hogy Ruben az öregeim vendégszeretetét fogja élvezni!
Vidáman csörtet le az emeletről, és mikor meglát minket az ajtóban, úgy tesz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az unokahúga, egy ismeretlen fiúval ácsorog az ajtóban, miközben a felesége szigorú pillantásokkal pásztázza őket.
Barátságosan kezet ráz a sráccal –Örülök, hogy megismerhetlek!
-Én is, uram –mondja mellettem –Ruben vagyok.
-Ez nagyon kedves tőled… ,de Milla! Nem mutathattad volna be jóval előbb ezt a fiatalembert? –kérdezi csípőre tett kézzel a nagynéném. Úgy látszik, még mindig meg van lepődve egy kicsit.
-Hmm? -kérdezem
-Úgy értem, hogy mikor először találkoztatok –pontosít.
Összenézünk, és én nem tudom megállni nevetés nélkül. Az egy kissé zűrös lett volna.
-Nos, fiatalok, komolyabbra fordítva a szót… -mondja a nagybácsim, és összecsapj a kezét -Mikor lesz az esküvő?
Ezen a ponton lesz elegem.
-Apa! –ritkán szoktam ezt a becenevet használni, de most nagyon ideges vagyok.
A nagyimat már megint az ájulás kerülgetni, és meg kell támaszkodni az egyik szék karfájában, hogy el ne essen.
-Oh, nem, nem –védekezik Ruben, ám látom rajta, hogy elpirult.
-De hiszen, ezt meg kell ünnepelni! –folytatja tovább a bácsikám –Csodálatos!
Nagyon kezd idegesíteni a keményfejűségük.
-Elnézést –suttogom a fiúnak, majd megragadom az öregem, és behúzom a konyhába.

 

***

 
Tíz perc! Tíz percembe telt, mire sikerült letisztáznunk azt az ügyet, hogy Ruben nem a férjem, nem lesz semmiféle esküvő, és csak sétálni megyünk.
Az egyik dolog, amit megfogtam magamnak, hogy soha, de soha nem fogok ide egyetlen fiút sem hívni, hogy várjon meg a házunk előtt, míg az őseim el nem mentek itthonról!
-Esetleg együtt vacsorázhatnánk –veti fel az ötletet valamelyik.
Látom a srácon, hogy már nagyon mehetnékje van, ezért gyorsan rávágom.
-Nem, köszönjük! Ruben már evett!
Elmosolyodik, mikor leesik, hogy neki is színészkednie kell, ha ma még ki akarunk innen szabadulni.
-Igen. Rettenetesen sokat ettem –szorítja a hasára a kezét, és rosszullétet színlel.
Elkapom róla a tekintetem, ha nem akarom, hogy elnevessem magam. Annyira élethűen csinálja, hogy szerintem bárkit meg tudna győzni vele.
-Szerintem, jobb, ha kiviszem a friss levegőre –támogatom az ajtó felé.
A nagynéném lemondóan sóhajt egyet –Akkor talán majd máskor, kedveskéim…
-Igen, természetesen. Majd bepótoljuk… -ígérem, miközben valójában csak azon jár az eszem, hogy minél előbb leléphessünk innen.

 

***

 

Mikor végre kint vagyunk a szabad ég alatt, megkönnyebbülten felsóhajtok.
-Sajnálom, ők a nagyszüleim. Rájuk nincs mentségem.
-Biztosan nagyon szórakoztató lehet a társaságuk.
Gúnyosan felnevetek.
-De tényleg! –győzköd tovább –Bárcsak nekem is ilyen öregeim lettek volna…
Nem emlékszem, hogy Ruben mesélt volna a szüleiről. Sőt, egyáltalán nem említette őket, bár lehet, hogy tévedek.
Már besötétedett, csak az utcai lámpák és a csillagok világítanak. A kora estéhez képes, elég hűvös van.
Megborzongok.
Visszafordulok a ház felé, és az ablakon át látom, hogy bent elmélyült beszélgetés folyik a vacsoraasztalnál. Kizárt, hogy nem mi vagyunk a téma tárgya!
Mikor befejeztem a nézelődést, észreveszem, hogy Ruben, még mindig a hasát szorongatja.
-Jól vagy?
-Persze –vigyorog, és felegyenesedik -Csak túlságosan beleéltem magam a szerepbe.
Játékosan a vállába bokszolok.
-Mehetünk?

 

***


Kocsival mentünk a helyszínre, és az utat végig beszélgettük, így észre sem vettem, hogy milyen gyorsan elment az idő. Mindketten azt mondtuk, ami éppen az eszünkbe jutott, és nem voltunk zavarban, mikor hosszabb ideig hallgattunk, mielőtt válaszoltunk volna egy-egy kérdésre. Furcsa, hogy ennyire közvetlen velem. Vajon, mivel sikerült kiérdemelnem?
-Megérkeztünk –nyitja ki a kocsi ajtaját az én oldalamon.
Az első, amit legelőször megfigyelek, az az, hogy egy dűnén vagyunk. Leveszem a tornacipőmet, és a kocsi kerekének állítom. Homokos talajt érzek a talpam alatt, és a hosszúra nőtt, száraz, fűszálak csiklandozzák a lábam. Tetszik ez a hely.
Még nincsen annyira késő este, de a hold már feljött, és szépen megvilágítja a tengert.
-Erre –int, hogy kövessem.
Felfelé haladunk a dombon, míg egy sziklás öbölhöz nem érünk, ahol viszonylag sekély a víz. Belegázolunk a tengerbe térdig a tengerbe, de itt iszaposabb a föld a szokásosnál, így néhányszor meg kell kapaszkodnom Rubenbe, ha nem akarok elesni. Kisebb halakat vélek felfedezni, akik rémülten úsznak el előlünk, és néhány a nyílt víz felé menekül. A hold fénye segít bepillantást nyernünk az éjszakai világba.
Habár hoztam zseblámpát, nem hiszem, hogy szükségünk lenne rá.
A szél belekap a hajamba, és a zöld blúzom szélébe. Ruben mosolyogva halad előre, majd egy idő után azt mondja:
-Itt jó lesz, csak várni kell egy kicsit.
Egyre jobban furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mert elképzelésem sincs, mi az, amit itt szeretne megmutatni.
-Remélem élvezni fogod –kacsint rám, azután tölcsért formáz a kezéből, és furcsa hangokat kezd kiadni. Mintha értené az állatok nyelvét. Mintha, valakit vagy valakiket hívna. Vicces.
Nem telik bele sok idő, és a víz újra fodrozódni kezd, de ezúttal nem tőlünk. A távolba hunyorgok, látom, hogy felénk közeledik valami.
-Ööö… Ruben –szólogatom bizonytalanul, és a messzeségbe mutatok.
-Tudom, gyere beljebb –feleli, és bátorításul megszorítja a kezem –Nem kell félned, itt vagyok veled.
Nem félek. Mert igen, itt van velem, és fogja a kezemet.
Megeresztek felé egy őszinte, hálás mosolyt.
Kell ennél több?

 

***

 
Nemsokára két delfint látunk feljönni a víz alól, akik vidáman elkezdenek ugrálni, és játszadozni a másikkal.
-Aranyosak, ugye? –kérdezi a fiú.
-Aha –hümmögök fásultan, mert még soha nem láttam ilyen közelről delfineket. Vagyis, csak állatkertben, ahol nem voltak szabadon.
Itt úszik. Mellettem. Két delfin.
És, ha megtámadnak?
-Ugye, nem harapnak? – közben reménykedem, hogy Ruben nem veszi észre az ijedségem.
Válasz helyett csak kinyújtja az ő kezét, mire az egyik állat rögtön odadugja a fejét, a másik pedig barátságosan engem néz, majd hirtelen érdes hangot ad ki, és közelebb jön hozzánk.
Nem akarok gyáva nyúlnak tűnni, ezért szótlanul engedem, hogy Ruben megfogja ismét a hozzá közelebb eső kezemet, és a delfin felé kezdje nyújtani. Közben a szívem majd kiugrik a helyéről. Nem azért, mert félek tőlük, hanem, mert nem gyakran simogatok vadon élő állatokat…
A vízi barátunk bátran odanyomja a fejét, de én gyorsan visszarántom, és a delfin nagy csobbanással hátrál a tenger felé, és mikor kellő távolságba ért tőle, a társát kezdi hívogatni.
-Nem kell félned! –röhög Ruben a reakcióm miatt –A delfinek szelíd, kedves állatok, nem harapnak, meg semmi ilyesmi.
-Elijesztettem? –kérdezem.
-Nem valószínű. Gyorsan kiheverik az ilyesmit. Van kedved megetetni őket?
-Ha már itt vagyunk –egyezek bele.

 

***

 Egy darabig még ott legyeskedünk a delfinek körül, Rubennek sikerül rávennie, hogy még egyszer megsimogassam az egyiket, aztán ismét felmászunk a homokdűnékre, búcsút véve az újdonsült, mókás kis csapatunktól, akik hangosan köszönnek el tőlünk.
Az autó motorháztetőjéhez támaszkodom, miközben leverem a homokot és a sarat a lábamról. Felveszem a cipőmet, és jobban összehúzom a blúzom, mert most már tényleg kezd hideg lenni.
-Ennyi kaland elég volt mára, vagy még mehetünk tovább?
-Ne kíméljen uram! –vigyorgok, és a könyökömmel játékosan oldalba lököm.
Kihalássza az autóból a zseblámpáját, megpörgeti, majd bekapcsolja.
-Akkor gyere szépségem –utasít, azzal elindul előre.
Nevetségesen elpirulok erre a mondatra. Szépségem. Vajon tényleg szépnek tart?
Most egy másik helyen állunk meg, ahol egészen puha a talaj, és nagyon közel van a hullámokhoz.
Észre sem vettem, hogy Ruben pokrócokat is hozott. Egyiket a földre teríti, a másikba pedig bebugyolál engem, mert szerinte nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire vacogok.
-Köszönöm –mondom.
-Nincs mit –feleli.
Ő is lehuppan mellém, és a lámpa fényét a kisebb homokbuckákra irányítja. Jobban megnézem, és sok, apró, fehér tojásokat látok.
-Itt teknősök is vannak? –bukik ki a számon.
-Bezony –válaszol.
Pár percig hallgatjuk a víz hullámzó morajlását.
-Nemsokára kikelnek –mondja Ruben –És a mi feladatunk fel felügyelni őket, míg eljutnak a vízhez.
Azt már nem meséli el, hogy mi lesz, hogyha ez nem sikerül nekik. A ragadozó madarak mindenütt figyelhetik őket.
-Nézd! –kúszik közelebb a buckához.
Követem.
-Már repedezik. Ez jó jel.
Hamarosan egy apró kis fejecske kandikál ki a tojásból, majd a két kis lába és a keze is előtűnik.
-Ő az első.
Lassan megmozdítja a végtagjait, és bicegve is, de elindul.
-De aranyos –hajolok közelebb a teknőshöz, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
Később a testvérei is csatlakoznak hozzá, és mind az óceán felé igyekeznek. Körbenézek, de egyetlen madarat sem vélek felfedezni.
-Nem meséltél a nagyszüleidnek rólam? –teszi fel a kérdést váratlanul a fiú.
Összeszorul a torkom.
-De igen. Csak nem tudták, hogy te vagy az, mikor megjelentél az ajtóban –magyarázom.
-Azért mindenképp jól jönne egyszer egy közös vacsi.
Én csak legyintek. –Áh, kétlem, hogy kibírnád velük egy légtérben.
-Majd csak figyelj! –kacsint rám.
A távolban észreveszek egy világítótornyot, de most nincsen fénye. Ettől, kicsit úgy érzem magam, mint egy eltévedt matróz a sötétben, és nincs aki utat mutasson az éjben. Aztán megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe.
Ruben itt van mellettem, egy karnyújtásnyira. Fel sem fogom, hogy az arcába nézek, és ő visszanéz rám. Tengerkék szemei vannak, melyek mélyen a lelkembe néznek.
Közelebb hajol, és egy pillanatig azt hiszem, hogy meg fog csókolni, de végül is nem teszi. 
-Hazaviszlek –suttogja, és átkarol, én pedig a vállára hajtom a fejem.
Ruben. Teknősök, delfinek. Világítótorony. Hold. Víz, és homokdűnék. Ma éjjel ezekkel álmodom, és újra minden tökéletes.