Drága Olvasóink!
Nem szeretjük húzni az emberek idegeit azzal kapcsolatban, hogy milyen lassan haladunk a részek írásával, miközben Ti halálra izguljátok magatokat, hogy mi lesz... Megígérjük, hogy nem lesz többet ilyen.
Megérkezett a 27. Fejezet, mint is is láthatjátok. Próbáltuk hosszúra írni. Kötelességünk közölni veletek, hogy ezen kívül még három fejezet lesz, és sajnos vége a történetnek.
Nem szeretnénk sokat beszélni, de szeretném, ha véleményeznétek ezt a részt is, vagy ha nincs kedvetek megjegyzést írni, akkor kérlek, hogy pipáljátok ki azt a rublikát aszerint, amilyen érzéseitek vannak erről a részről. Remélem azért sikerül megnevettetnünk benneteket! :)
Nagyon szép utolsó két hetet kívánunk mindenkinek! Élvézzétek ki, amíg még lehet!
Ölel titeket: Emma W.
Milla
Mackay
27.fejezet
Minden olyan gyorsan történt. Igazából nem
fogtam fel, hogy miről volt szó, de előbb cselekedtem, mint gondolkoztam.
Hirtelen
nem is tűnt fontosnak a munka, és cseppet sem érdekeltek a vendégek. Csak azt akartam,
hogy békén hagyjanak. Csendre volt szükségem. Magányra. Az egyik pillanatban
még boldog voltam Ruben mellett, aztán percek alatt minden megváltozott.
Miközben rohantam
folyton csak az járt a fejemben, hogy kijátszottak, átvertek és csúnyán
becsaptak.
Feltétel nélkül bíztam Rubenben, de ennek most
vége. Nem tudnék úgy tekinteni rá, mintha semmi sem történt volna. Bábu voltam
egy olyan játékban, amelynek nem ismertem a szabályait.
A nagy
rohanásban majdnem feldöntöttem egy nénit, aki az aznapi zsibvásárból
igyekezett haza, mögötte, pedig unokája szorongatott egy babát.
-Bocsánat!
-szabadkoztam, de nem álltam meg.
Ez a világ
mát túl zavaros, hogy egy épszerű ember megérthesse.
Nem tudom,
hogy milyen gyorsan értem haza és azzal sem voltam tisztában, miért kiabál
velem a nénikém. Furcsa dolgokat vágtunk egymás fejéhez, de engem a düh
motivált, mert igazából nem akartam fájdalmat okozni neki.
Most meg
itt vagyok a szobámban és szomorkodom egy fiú miatt, akit igazából nem kis ismertem.
Egy olyan jövőt "siratok", ami nem lehetett az enyém. Az élet néha
kegyetlen is tud lenni. Jobb ha tudomásul veszem.
Úgy szeretnék bőgni! De nem tudok. Lehet, hogy
jobb így, hogy most tudtam meg és nem évekkel később. Az igazság szörnyű, de a
hazugság újra és újra fáj.
Ha az
életem egy tündérmese lenne, megkérném az írót, hogy így kezdje: Volt egyszer
egy lány, és egy fiú... De mivel az életem nem az, valahogy úgy szólna a
bevezető: Minden egy versennyel kezdődött...
Bárcsak ne
találkoztam volna vele. De a másik felem nem ezt akarja.
Kétféle
ember létezik a világon. Az egyik, aki szembe úszik az árral, a másik, pedig
az, aki megtanulja elfogadni a rossz dolgokat. Én a hármas kategóriába
tartozom: nem tudom eldönteni, hogy hogyan reagáljak a dolgokra.
A gondolataim zavarosak, homályos emlékképek a
múltból. Ez túl sok.
„Összecsapnak"
a hullámok felettem, bánat és az elkeseredettség kerít hatalmába, ami
beszippant, akár egy feketelyuk.
A bánatra
szoktak tanácsolni valamiféle ellenszert, de amilyen memóriával rendelkezek,
azt még egy aranyhal is megirigyelné. Aztán hirtelen beugrik valami. A zene jó
a bánat ellen. Bekapcsolom a rádiót, amit még a nagybácsim szerzett nekem, elég
régi, de nekem ez egy kincs.
Feljebb
tekerem a hangerőt, majd lendületből az ágyra huppanok, elkapom az egyik zöld
párnát és megölelem. Nem rossz érzés, de nem is a legjobb.
Mégis mire
számítottam egy párnától? Hiszen nem fogja viszonozni az ölelésemet. Talán már
nem vagyok épelméjű, hogy ilyeneken gondolkozom.
De muszáj,
hogy valamit szorítsak vagy ölelgessek, mert nem tudok mit kezdeni magammal.
Pörgős dallam szól a rádióból, de a refrén közepén kirepül kezemből a párna,
egyenesen a lejátszónak. Az meginog, majd elhallgat.
Csend
telepszik a szobára.
Rubent,
mikor felvették a bárba, és utáltam a gondolatot, hogy vele dolgozzak, akkor is
éppen ez a zene szólt.
Lefekszek.
Az éjjeli lámpára fókuszálok, de teljesen mást „látok". A szörf versenyt.
Milyen ostoba voltam, hogy akkor nem vettem őket észre! Már egyértelmű miért
volt az egyikük olyan a verseny után, mint aki semmiről se tud. Attól a naptól
fogva lett bonyolult minden. De az egész miattam történt.
Behunyom a
szemem, mintha így nem látnám a múlt emlékeit. De nincs menekvés, az emlékek
lecsapnak rám. Az esti séta, a turmixozás. A rengeteg vita ellenére mindig
kibékültünk, miközben nekem fogalmam sem volt az igazi gondról.
A
legnagyobb hullámlovaglás után kimentett valamelyikük és meg csókolt. És a
vacsora, ami utána következett… A legszebb estém volt. De vajon melyikük volt?
Kopogás
töri meg a félhomály csendjét.
- Milla,
bemehetek? - a nagynénim érdeklődve áll az ajtó előtt.
Mielőtt
kinyitnám a szemem, könnycsepp folyik végig az arcomon, az érzéseimmel együtt.
- Igen -
nem akarom, hogy lássa a könnyes szemem, ezért gyorsan megdörzsölöm a szemem. A
nagynéném belép, arcán együttérzés suhan át, és odamegy hozzám. Megsimogatja az arcomat,
azután úgy dönt, hogy leül mellém.
- Hogy
vagy? –kérdezi.
- Voltam
már jobban is –sóhajtok fáradtan.
Be kell vallani, ez egy elég nyilvánvaló
hazugság volt a részemről.
- Azt
látom – feleli, majd körbenéz a szobában, megállapodik a tekintete a földön
heverő párnán.
- Mit tett
veled az a szegény párna, hogy a földre száműzted?
-Tudod,
nem volt elég hosszú a kezem, hogy innen elérjem a zenelejátszót.
-Látom,
azért a humorérzéked a régi.
Felülök az
ágyon, és kérdőn nézek az idős nőre, egészen addig, amíg meg nem szólal.
-Csinálok
neked egy tükörtojást, rendben?
-Nem
kérek, köszönöm.
-Akkor
vajas pirítóst?
-Nem.
-Esetleg
egy narancslevet?
-Nem,
köszönöm. Nem vagyok éhes.
-Sápadtnak
látszol. Azért felhozok valami innivalót. Nem ám beteg leszel itt nekem!
Halványan
elmosolyodom.
Igen, ez a
tipikus nagynéném. Szereti gondját viselni az embereknek.
***
-Fiú van a
szomorkodásod hátterében?- ezt olyan természetességgel kérdezi, mintha nem ez
lenne az első alkalom. Akár egy gondolatolvasó, aki előtt nincs titok.
Sosem hallottam még tőle ilyen költőien megfogalmazott kérdést.
-Az attól
függ –jobb válaszra nincs erőm.
-Így
minden világos, mint a nap, de, ha kíváncsi vagy, akkor elmeséllek neked
valamit, ami elég régen történt.
Eddig csak
a kedvemre akart tenni a finomságaiva, mert főzni azt mindig is jól tudott... De mióta is hivatásos mesélő?
Lefogadom, mindjárt
így fogja kezdeni: Egyszer volt, hol nem volt...
Az idős nő
még egyszer rám néz, de amikor látja, hogy az arcomon érdeklődés suhan át,
mégis belekezd.
-Tudod, a
nagybácsiddal én sem voltam mindig jóban. Még egészen kicsi koromban költöztünk
ide, és ő volt az a híres szomszédunk, aki minden áldott nap úgy feltekerte a
hangerőt azon az átkozott televízión, hogy lefogadom, az egész város hallotta.
Na, szóval, elég sokat veszekedtünk mi is… De aztán valahogyan megkedveltem,
mert láttam szörfözni egyik alkalommal, meg persze a maga módján ő is egy
ezermester volt. Később megtanítottam néhány dologra, tőle pedig kaptam egy
saját készítésű szörfdeszkát. Amire bevallom, nagyon vigyázok a mai napig.
Teltek a hónapok, és rájöttem, hogy a nagybácsid, tényleg egy jó srác. Pár
nappal később összevesztünk egy aprócska dolgon, amiből „elefántot” csináltunk.
De én már abban a pillanatban tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Most mégis,
látod, házasok vagyunk, ami egy barátság eredménye. Ezzel csak annyit szeretnék
mondani, hogy a veszekedések és mindennek ellenére, mi mindig itt vagyunk
egymásnak. Tudod, ha összeveszel valakivel, vagy megbántjátok egymást, mindig
az kér előbb bocsánatot, aki nem tud a másikra haragudni. A mi esetünkben a
nagybácsid volt, aki megkeresett engem, és megbánt mindent. Nem számít, hogy mi
történt, már nincs mit tenni, vége, de az élet megy tovább, és egyszer csak azt
veszed majd észre, hogy már nem számítanak a hibák.
Ez
tanulságosabb mese volt, mint a Hamupipőke, ahol nagyjából annyi a lényeg, hogy
hiába van két idegesítő nővéred, az még nem a világ vége, és fordulhatnak még
jóra a dolgok. Pláne akkor, ha egy jó tündér teljesíti azokat a francos
kívánságokat!
-Föld hívja Millát–hallok egy hangot, ami
éppen egy űrhajót próbál utánozni. –Min mosolyogsz?
Felnézek.
-Ja, semmi…
Biztosan te is ismered a hercegnők meséit, nem?
-Az attól
függ. Csirkerózsikát, vagy a Hótehénkét?
Esetleg az Aladin és a Skodalámpára gondoltál?
-Nem. A
Hamupopócskára.
A
nagynéném egy pillanatra elgondolkodik.
-Érdekes…
Valahogy az én koromban más címet viseltek ezek a mesék…
-Nem
haladsz a korral, ez a gond!
-Ugyan
már! A múlt héten vettem egy Nike csukát magamnak! Fehér volt, és rózsaszín
csíkok voltak rajta.
-Üdv a
huszonegyedik században –tárom szét a karomat.
Felállok
az ágyamról, és az ajtó felé veszem az irányt, amikor váratlanul megszólal:
-Keresd
meg.
-Kicsodát?
De mintha
meg sem hallotta volna a kérdésemet.
-Ha nem
beszélsz vele, és itt most nem az SMS-ezésre gondolok, hanem személyesen, mint
még az én gyerekkoromban, akkor ez a kapcsolat nem végződhet valami rózsásan.
-Ah, végre
egy tapasztalt ember, mi? –gúnyolódom.
-Lehet,
hogy már nem vagyok mai csirke, de azért konyítok még a mai fiatalsághoz.
Csirke?
Csirke? Miért nem inkább kakas vagy tyúk?
Észre sem
veszem, hogy a szemközti falat bámulom, tátott szájjal.
-Hé, Milla…
Tudom, hogy nagyon pazar a te kecód, de most már indíts le a lépcsőn, és keresd
meg a szőke hercegedet! A szobádat utána is ráérsz majd bámulni.
-Kecó? –kérdezem
csodálkozva. Honnan szed ilyen szavakat ez a nőszemély? –Pazar? Szőke herceg? –hangosabban
csattanok fel a kelleténél.
A
nagynéném az ágyamon ül, és mosolyog.
-Te még
mindig itt vagy, hercegnő?
-Milla
hableány –javítom ki.
-Ó, és
akkor ki vár majd odalent? A Hullámok királya?
Elmosolyodom.
Nem. A
hullámok királyának a bátya.
***
Olyan sok
mindent nem akartam megtenni a mai napon, hogy talán jobb nem is számolni. Nem szándékoztam
még egyszer lejönni ide a partra, nem akartam dolgozni sem menni, sőt felkelni
is nehezen tudtam.
De azt
javasolják azok a „nagyon okos” emberek, akiket kiskoromban a tévében szoktam
látni, és akiknek az arcával mostanság is tele van a reklám, hogy próbáljunk
meg mindennek felfedezni a jó és a szép oldalát. Néha ez nagyon nehéz. Néha
annyira irtó nehéz, hogy lehetetlen elképzelni, mi a pozitívuma annak, ha téged
balszerencse ér.
Általában
a düh nem engedi, hogy gondolkodjak. A veszekedésekben gyakran felkapom a vizet,
de mindig abban reménykedtem, hogy egy idő után megtalálom azt a módot, ami
ilyen helyzetekben elterelheti a figyelmemet attól, hogy valami olyasmit vágjak
a vitatkozó partnerem fejéhez, amit később megbánok.
A
szavaknak hatalmas ereje van, de persze az is rátesz egy lapáttal, hogy kitől
kell hallanod. Egyetlen szó néha és sokszor élesebb bármelyik tőrnél. És ugyanakkor
egyetlen „szeretlek”, vagy „kérlek, bocsáss meg” kifejezés olyan melegséggel
töltheti el az ember lelkét, amit más nem tud megadni.
Fogalmam
sincs minek jöttem el otthonról, mert bármennyire is igaza van a nagynénémnek,
azért mégsem dönthet helyettem…
Sok
hazugságot és becsapást szenvedtem már el, de akkor mindig az segített, ha
valami vidám dologra gondoltam, vagy viccet csináltam az egészből, még akkor
is, amikor nagyon fájt.
De nem
értem, ebben vajon mi lehet a mulatságos.
Nem
gondolni rá! Nem gondolni rá! Nem gondolni semmire! Élvezd a tengert! –ismételgetem
magamban.
Hát,
persze. Élvezzem azokat a hullámokat, amik összecsaptak fölöttem, amikor az egyik Snyder srác
megmentett. Most is két „hullám” között vagyok, vagyis két fiú között… A sors iróniája,
vagy csak a nagynéném poénjai hatására gondolom ezt?
Bárhogy is
van, nem bírom tovább. Kiszakad belőlem a nevetés, és még jobban meglepődöm,
amikor meghallom a saját hangomat. Képtelen vagyok abbahagyni, mert olyan jól
esik újra röhögni, valamin, hogy nem tagadhatom meg ezt magamtól.
És aztán
megpillantom a part másik végében, azt a két árnyat, ami lassan két emberi
alakká formálódik miközben egymás mellett sétálnak, és minden lépéssel közelebb
kerülnek ahhoz a helyhez, ahol éppen én ácsorgok.
Kétség sem férhet ahhoz, hogy ez a két ember hozzám jött.
