2014. december 26., péntek

29. Fejezet


Sziasztok!
Először is, Boldog Karácsonyt mindenkinek! Egy kis késéssel meghoztuk a 29. fejezetet. De ez nem akármilyen fejezet, hiszen (olyan furcsa és egyben szomorú is kimondanunk), hogy ez az utolsó előtti fejezet. Az utolsó előtti! Vagyis utána jön a 30., ami egyben az epilógus is, és utána kész, vége nincs tovább... Na jó, azért még ne szaladjunk el annyira előre, csak szép sorjában!
 
Élvezzétek a szünetet és jó olvasást!

Emma W. és Helena R.
 

Ruben Snyder

29. Fejezet

 
Másnap reggel a part mentén várom a napfelkeltét. A fagyos, hideg levegő lassan felmelegedik, ahogy a szél meghozza a hajnalt. Az első fények először pirosak, aztán fokozatosan kifakul az ég, s azúrszínbe öltözik a felhők felett.
Néhány ember halad el mellettem, egy hatalmas szőnyeget cipelve, amit többször is majdnem leejtenek. Nyilvánvalóan kora reggel akarnak sátrat verni a homokban, hogy később ne legyen gond, amikor a többi lustálkodó is idetolja a képét.
Már órák óta figyelem ezt a tájat. Ezt a tájat, ahol felnőttem, s ahol annyi boldog pillanatot, időnként pedig szomorúságot éltem át. De persze testvérként sosem lehetek egyedül semmiben, hiszen ott van Sean…
Megpillantok két kínai származású turistát, akik ott pózolnak az egyik pálmafa árnyékában, és mindenféle pofát vágnak a kamerába. Pár perc elteltével be is igazolódik a gyanúm, ki is szúrnak menten, mint valami tapasztalt helybélit, s azt kérik, hogy én is csináljak róluk egy képet.
Természetesen egy kukkot sem értek abból, amit mondanak, ők pedig nem beszélik a nyelvemet, de a mama hevesen gesztikulál, a papa meg csak vigyorog és a fényképezőre mutogat, így más világos minden, mint a Nap.
Odaállnak a kamera elé, és átkarolják egymást. Vagy húsz fotót kell készítenem, mire mindketten megfelelőnek találják az önarcképüket. Elkezdenek ott hajolgatni nekem, mint a japánok, meg kínaiul motyognak valami köszönetfélét, és tovább állnak felfedezni a partszakaszt.
Mosolyogva és fejcsóválva nézek utánuk. Mindketten papucsot és fehér kalapot viselnek, amit könnyen észreveszek a tömegben, valahányszor abba az irányba pillantok, ahol felszívódtak.
Tipikus turisták, akik szeretnének mindent megismerni, nyitottak a helyi legőrültebb sportokra és szokásokra, s mikor majd hazamennek, mutogatják nagy büszkeséggel a képeiket, miközben gőzük sincs valójában az egészről. De honnan is lenne? Elvégre egy teljesen már országból érkeztek.
 ***
 „Egy tisztességes ember nem szemetel, a többi bunkónak meg tilos!” felirat melletti oszlopnál hirtelen megtorpanok, mert észreveszek valamit.
A hullámokat, pálmafákat és a szörföst ábrázoló plakáton már messziről azonnal megakad a szemem.
Így szól: 
Megmutatnád páratlan tehetséged?
Íme, most itt a jó alkalom, mi valóra váltjuk az álmaidat!
Gyere el az idei II. Szörfbajnokságra, vegyél részt rajta, és találkozz a többi győztessel!
 
Minek is kéne elmennem, hogy Sean-nal találkozzak, amikor azt otthon is megtehetem…?
Lovagold meg a hullámokat, és nyerd el az aranykupát!
Ugye, ott leszel?
 
A verseny ideje: augusztus 8.
Kezdés: 10:30 –perckor veszi kezdetét.
SZÁMÍTUNK RÁD!
 
 Csak egyetlen gondolatom maradt.
Újra bizonyíthatunk. Én, Sean és Milla… de ezúttal nem ismeretlenként indulunk, akik ellenfeleknek tekintik egymást. Együtt, közösen.
A menet újra kezdetét veszi.  
***
 
A tenger viharos, a hideg északi szelek felkapják a homokot, s a hullámokat a part menti sziklákhoz csapják. A fekete óceán, amit az éjjel láttam, eltűnt, de ez a végtelen kékség is fenyegetőnek látszik ebben a zivatar előtti pillanatokban.
Minden indulásra kész, mindenki felsorakozott a rajtvonalnál, és mégis, a kezdés előtt elbizonytalanodom, mert szürke felhők gyülekeznek az égen, a távolból pedig halk robaj tölti be az öblöt. Egy háborúzni készülő óceán hangjai.
Sean feszengve áll tőlem két emberrel jobbra, de amikor rápillantok, elvigyorodik, és a hüvelykujját feltartva jelzi, hogy minden rendben van.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy féltem, hanem ez az esemény túlságosan is az előző versenyünket juttatja eszembe. Talán a sors iróniája, hogy a történtek mindig önmagukat ismétlik?
Egy forró kéz simul a csuklóra. Milla ott áll mellettem, és aggódóan az óceánt fürkészi.
-Lehet, hogy le kéne fújni az egészet? –suttogja.
Pár pillanatig nem válaszolok, mert meg vagyok arról győződve, hogy amikor kinyitnám a számat, meg fogják fújni a kürtöt, s ezzel elkezdődne a verseny, mi pedig helyzeti hátrányból indulnánk. Mivel azonban nem szólalt meg semmi, gyorsan felelek.
-Ne aggódj, többé nem fogsz leesni a deszkádról –szorítom meg a kezét. –Úgy tudom, Sean-tól tanultál egyet s mást, meg hát… Én is ott leszek a közelben.
Tudom, hogy arra gondol, amikor a hullámok maguk alá temették, és úgy kellett kimentenem a vízből.
Elengedem a kezét, a tekintetemet egyenesen a célpont felé szegezem, tudva, hogy egyszer talán lehetőségem lesz meghódítanom a végtelent. Talán sosem leszek akkora ász, mint Sean, de azért én is érhetek el szép eredményeket.  
***
 Sokkal nehezebb elindulni, és megtenni azt a pár méter az óceánig, mint amire emlékeztem. A víz sokkal hidegebb, és több energiát igényel, ahogy hason fekve a deszkámon egyre messzebb hajtom magam a szikláktól, amik időnként vészesen közel kerülnek hozzánk. Akár egyesek zátonyra is futhatnak, ha nem elég óvatosak, mert a hullámzó víztömeg váratlanul láthatóvá teszi a sziklákat, majd néhány másodperc után újra elnyeli őket. A felkavarodott iszaptól sötétebb a víz színe, és nem lehet lelátni az aljáig.
A többi versenyző ennek ellenére még mindig a hátam mögött evickél, de akad kettő, akinek sikerült megelőznie. Hunyorgom, hogy meglássam, ki is az az illető, akit később meg kell, hogy fürdessek ruhástul az egyik későbbi találkozásunkkor. Sean-t egyből kiszúrom. A másikat nem ismerem.
Gyorsan átnézek a vállam felett, Millát keresem a tekintetemmel, de helyette nagy meglepetésemre Kelly-t veszem észre, ahogy megpróbál megelőzni egy zöld bikinis néger nőt.
Teljes erőbedobással haladok Sean-ék felé, és kiszemelem magamnak a legközelebbi hullámot. A legnagyobb hullámok.
A távolban hallani vélem a hangosbemondó kommentárját, de még neki is kiabálnia kell, hogy érteni lehessen, amit mond, olyan erővel verdesik a hatalmas víztömegek a partokat. Igazából nem is figyelek arra, hogy miről beszél, csakis az egyensúlyra akarok koncentrálni.
Az a pasas ott legelöl egy nehezen végrehajtható mutatványt produkál, vagyis kézen áll a deszkáján, miközben a hullámok folyamatosan dobálják a hátán, miközben a parti rajongótábora visításokkal értékeli a mutatványt. A fickó hatalmas vigyorral a képén lábra áll, azonban mielőtt visszanyerhetné az egyensúlyát, lecsap rá az óriási víztömeg, lesodorja őt a deszkájáról, letaszítva a mélybe. Az én hullámom. Egy pillanatig csak bámulok a fekete vízben eltűnt fickó után, és nem veszem észre, hogy már nagyon közel vagyunk a sziklákhoz.
Bőrig átázva, csurom vizesen lassan én is kiegyenesedtem a deszkámon, és elkanyarodok balra, hogy a hullám hátára kerülhessek.  Fél füllel hallom, hogy Sean ordít nekem valamit, de nem értem, amit mond.
Pár másodperc elteltével fönt lovagolok a hullám tetején, és már valami mutatványon agyalok, amikor szorosan a másik nyomában érkezik a következő hullám, ami akkora lökést ad, hogy három méter magasan a levegőbe repülök.
A világ lelassul egy pillanatra, és nem vesz lélegzetet. A versenyzők megdermednek odalent, eltörpülnek és elnémulnak.
Végre észreveszem Millát, ahogy próbálja becserkészni a következő kedvező pozíciót, amikor irányt válthat, s látom, hogy Sean-nak vágódik valami… vagy valaki. Mindketten eltűnnek a fehér habokban, csak a deszkák maradnak a felszínen.
Még azt sikerül felfognom, hogy Sean összeütközött egy másik versenyzővel, mint én akkor Millával.
Tudom, hogy az földet éréskor nem leszek képes talpon maradni, ezért igyekeztem menteni, ami még menthető. A deszkámat markolva csinálok néhány szaltót, és amikor már vészesen közel vagyok a vízhez, egy tökéletes fejessel landolok benne.

A zuhanás lendülete nagyon mélyre levisz a víz alá. Semmit sem látok, s egy pillanatra elfelejtem, hogyan kell levegőt venni. Apró buborékok és sötét iszap örvénylik körülöttem, ami kegyetlenül csípi a szememet. A talpam kavicsot érint, és ahogy kapálózom, beverem a kezemet. A szikla éles pereme felvágja a húsomat, és érzem a csípős fájdalmat, ami azonnal úrrá lesz a testemen. Nem tudom, hogy mennyire súlyos, de egy apró vörös csíkot veszek észre a vízben, ami lassan összekeveredik a többi törmelékkel.
Azonnal fel kell úsznom a felszínre!
Odafent árnyékok mozognak, lábak kapálóznak –ezek szerint nem csak én kerültem a vízbe. Talán senkinek nem sikerült.
Amikor felélek, hatalmas levegőt veszek, és köhögve próbálok megszabadulni a tüdőmbe került víztől.
Már csak néhányan maradtak a vízben, akik megpróbálják összehalászni az elsodródott deszkákat és bójákat. A többiek már a parton várakoznak a pálmafák árnyékában, és időnként aggódó szemekkel nézik a vizet.
Égő végtagokkal kivonszolom magam a partra, de alig teszek meg pár lépést, összerogyok a homokon.
Hangos beszélgetések kiabálásba torkolnak, de csak mondatfoszlányokat sikerül elkapnom.
-Négy perc! Négy percig voltál a víz alatt fiacskám! Néhányan már kezdték azt hinni, hogy fel sem jössz!
Lábdobogások.
-Ki volt ez a hülye, aki engedte ilyen időben megrendezni ezt a versenyt?
-Gyorsan hívjanak egy orvos!
-Nem, jól vagyok –tiltakozom.
Senkinek sem esett baja, rajtam kívül. Vajon miért vagyok én ennyire szerencsétlen? És tényleg… már megint hol a bánatban van a deszkám?
-Ruben! –kiablája Sean. –Hallasz engem?
-Ja, még a Földön vagyok –felelem. –Szállj le rólam!
-A redves bökőjét, csórikám! Tiszta vér a karod! –csak nem akarja abbahagyni.
-Hol van Milla? –kérdezem.
-Előbb szedd össze magad, jó? Gyere, állj fel, kerítek neked egy törölközőt!
Odakísér az egyik padhoz, és leültet rá. Az alkarom a vállam és a lábszáram teljesen össze van vagdosva. Csúnyán megsérültem.
-Mi történt? –azt hiszem a fejemet is beverhettem, mert csak nem akar összeállni a kép teljes egészében.
-Ezt nevezem! – tapsol elismerően Sean. -Meglovagoltad a legnagyobb hullámot, méghozzá sokkal több ideig, mint én, és még arra is volt időd, hogy egy sérülést szerezzél! Igazán gratulálok.
-Igazán köszönöm –felelem gúnyosan. –Nem is láttalak titeket a hullám közelében.
-Oké, bevallom, te voltál az egyedüli, aki meg merte csinálni a mutatványt.
-És… szabad tudnom, hogy miért is?
-Öregem, te vagy vak, vagy mi? Láttad azokat a hatalmas sziklákat?
Értetlenül nézek rá.
-Ezek szerint nem, mert azt tudom, hogy annyira még nem alacsony az IQ-d, hogy ilyen életveszélyes helyzetben is kipróbáld!
Savanyú képet vágok, úgy válaszolok.
-És mi a helyzet veled, Ó hatalmas Hullámok Királya!
-Te csak ne játszd az eszedet, jó? Különben nem állok jót magamért.
-Szeretném én azt látni! Már te is kijöttél a béketűrésből? –vágok vissza.
-Nem, csak az a lány…
-Miféle lány? –kérdezem.
–Belém jött, és ennek hála mindketten kiestünk a versenyből!
-Jó duma.
-Ez nem duma! –csattan fel az öcsém.
-Akkor úgy mondom, hogy nagyon ismerős az helyzet. Én és Milla, te és…
-Kelly –segített a névben.
-Ja, igen –tettem a vállára a kezemet. –Szóval már mindkettőnknek volt egy balesete, nem kell ezért annyira felháborodni. Túl fogod élni.
Most, hogy jobban megnézem a testvérem arcát, a homlokán van egy hatalmas búb.
-Igen, de a deszkámnak annyi! –fakad ki újra.
Ezt már nem bírom ki, hangosan felröhögök.
-Most min vihogsz? –förmed rám megütközve.
-Semmi…
-Sosem értelek meg igazán –csóválta a fejét Sean.  
 
***
 
-Akkor végül is most mi van a versennyel? –kérdezem aggódóan.
-Mindenkit lesodort a lábáról a hullám… kivéve téged.
-De, én is a vízben kötöttem ki.
-Nem, te önszántadból ugrottál bele, egy mutatvány keretében –helyesbít Sean.
-Őszinte leszek, nem volt sok választásom –morgom.
-Sejtettem… A zsűrik összeszámolták a pontjainkat.
-És?
Érzem, hogy egyre feszültebb vagyok, de ami a legmegdöbbentőbb, már marhára nem érdekel annyira ez az egész.
-Mi és? Az a szaltó valami hihetetlen volt, öreg! –mondta Sean nem sok elragadtatással a hangjában.
-Na jó, azért annyira mégsem vagyok vén trottyos! –próbáltam kiengesztelni. –Mellesleg, te sem voltál annyira rossz…
-Na, ja –értett egyet. –De másodiknak lenni mégsem annyira király dolog.
Egy pillanatra megdermedtem.
-Komolyan második lettél?
-Igen -motyogta.
-Csak az a baj, hogy nem tudsz veszíteni, mert már megszoktad, hogy mindig te vagy a nyertes!
-Nem… ezt azért sosem lehet megszokni.
-És ki lett a harmadik helyezett?
-Szívem szerint azt mondanám, hogy Milla, de nem mondhatom, mert ez hazugság lenne. Holtversenyben volt valami ismeretlen fazonnal, aki mindössze egyetlen ponttal volt jobb.
-Értem…
Sean felkel mellőlem a padról, és elindul a parton, feltehetőleg az ígért törölközőért.
Azonban pár méter után visszafordul.
-Ja igen, és még valami!
-Hmm?
-Tesó, azért csak vigyázz, nehogy a fejedbe szálljon a dicsőség, oké? –tanácsolja vigyorogva.
-Miért is?
-Mert te, Ruben, te lettél az első helyezett!
 
 
 
 


2014. december 11., csütörtök

Hírek!


Sziasztok!
   Nálatok is zajik az élet, ugye? A boltokban már mozdulni sem lehet, mert már a csapból is ez a nagy vásárlás folyik, a buszokon lévő nyomor negyedekről pedig inkább nem is beszélek.
   Szeretnénk tájékoztatni titeket, hogy a következő rész már írás alatt áll, s mikor az időnk engedi, ezerrel dolgozunk, és készülünk nektek valami meglepivel, amit nem mondhatok el, mert akkor már nem lenne izgalmas. Kérlek, legyetek türelemmel, nemsokára itt az új rész, és addig is kitartást, már nincsen sok hátra a téli szünetig -és a Karácsonyig!
   Addig is nézzetek be a másik blogomra (Emma W.), ahol szintén lesz egy kis apróság a számotokra, valamint cikkeket olvashattok. Kattintsatok ide.
 
Ölel titeket:


Emma W. és Helena R.
 
 

2014. december 1., hétfő

28. Fejezet

 
 
Sziasztok Drágáink!
Igen, ami három hónap, az három hónap, de mi betartjuk a szavunkat, és végig csináljuk!
Ami késik, az nem múlik.
 
Jó olvasást!
 

Sean Syder

28. Fejezet

 
 Sóst ízt érzek a számban, kavargó por örvénylik a levegőben. Ruben mellettem sétál, kihúzott háttal, mint akit éppen most fog lovaggá ütni az angol királynő, de én azonban nem vagyok ilyen felhőtlenül boldog.
 Milla már biztosan észrevett minket, én viszont nem merek felnézni, ezért végig csak a homokot bámulom. Hallom, ahogy a hullámok elemi erővel nekicsapódnak a part menti szikláknak, majd semmivé lesznek.
 Tudom, hogy most már tisztáznunk kell ezt a helyzetet, egyszer s mindenkorra. Ez az a nap, amikor mindenki vallani fog, amikor mindenki beismeri azt, amit elkövetett; ki fog derülni az igazság.
   A parton minden más volt. Csupán órákkal ezelőtt-még izgalmasnak tűnt volna szörfözni egyet a türkizkék hullámokon, vagy sütkérezni a homokon egy napernyő alatt. Mire a Nap rohanva lebukott a horizonton, mindent magába szippantott a szürkés köd.
      Csak itt-ott töri meg a laza talajzatba tűzdelt fáklyák sora, ami nem csak hatásos ebben a komor időben, hanem hangulatos is. Kezd feltámadni a szél is. 
    Milyen jó lenne, ha most messzire repítene! Nem arról van szó, hogy nem akarok találkozni a lánnyal, hanem arról, mi lesz akkor, ha nem tudom elfelejteni. Eljátszottam a bizalmát, de ennek ellenére valószínű, hogy Rubennek van még esélye nála. Amikor velem volt, látszott rajta, hogy mennyire szereti a bátyámat. Most már mindegy, döntöttünk, beszélni fogunk vele, még akkor is, ha nem akarja hallani vagy megrovó pillantások kereszttüzébe kerülünk.
 Milla üveges tekintettel pásztázza a vele szemben húzódó óceánt, még csak nem is pislog, tanácstalanság ül ki az arcára. Nem ismerek rá, mint aki... Elveszett.
Pechemre az odaút nem tartott tíz percnél tovább, pedig megállhatott volna az idő, mint a filmekben, vagy legalább lelassulhatott volna. Kényelmetlenül érzem magam, ilyen se sokszor szokott előfordulni velem, de most idegesen a karkötőimet babrálom, amiket még aputól kaptam az első szörf leckém után... Ha most itt lenne, biztos tudná, mit kell mondani az ilyen helyzetekben a fiának. Az apák valahogy mindig tudnak valami lelkesítőt mondani a kellemetlen szituációkban. Most lenne rá a legnagyobb szükségem, mégis… ezek csak kósza ábrándok. Nem fog itt teremni mellettem és vállveregetés kíséretébe azt mondani: „Helyesen fogsz cselekedni, csak hallgass a szívedre."
A hideg levegő elűzi a kábulatomat, és vele együtt az álomképek is tovatűnnek.
 Ruben aztán nem szívbajos, velem ellentétben letelepedik Milla jobb oldalára. Ő legalább nem áll egyik lábáról a másikra, mint egy hülye.
Az ilyen pillanatokban irigylem, amiért olyan higgadt, hogy még egy árvíz vagy hurrikán se tudná felidegesíteni. Persze, csak én. Csak engem áldott meg az ég azzal a tulajdonsággal, hogy egy perc elteltével már kiabálni tudjon.
A tanácstalanságom kiül az arcomra. És hirtelen Milla megszólal, letámad minket egyetlen egy mondattal, de gyorsan hadarja el, és a hangjában annyi érzelem kavarog. Szomorúság, megbántottság, csalódottság és valami még szörnyűbb rejlik benne, amit nem tudok felismerni.
-Magyarázzátok el.
-Azt hittük... - jobb is, hogy Ruben belém folytja a szót, mert megint nem bírnám befogni azt a lepcses számat. Jobb lesz, ha ráharapok a nyelvemre, mielőtt valami ostobaságot találok mondani.
Mindketten szikrákat szóró tekintetükkel méregetnek, ami annyira zavarba hoz, hogy nem bírom állni a pillantásukat, és sokkal érdemesebbnek tartom a cipőmet bámulni.
-Még mindig várom a magyarázatot –emlékeztet bennünket a lány.
Ez egyre kínosabb…
-Nagyon sajnáljuk mind a ketten -a bátyám nagyon bölcsnek képzeli magát.
-Igazán?- néz fel rám Milla, és az arckifejezése gúnyos. –Te is így gondolod?
-I-i-igen- ó, én nem normális, most komolyan dadogtam?
Ruben elkezdi mesélni a legelejétől az egész történetünket, hogy mindenki számára világos legyen. Kénytelen vagyok beletörődni, hogy az én magánéletem is közkinccsé válik. A versennyel kezdi az elbeszélést.
-Most biztosan azon gondolkozol, hogy melyik kreténnel ütköztél össze a versenyen, kettőnk közül...
-Pontosan, a több száz kérdés közül ez az egyik, amit fel akartam tenni –ért egyet a lány is. A dolog nagyon úgy fest, hogy itt ülhetünk akár holnap reggelig is.
-Én voltam az.  Mármint… velem ütköztél össze -Ruben olyan gyakorlatiasan mondja, mintha erre készült volna egész életében.
-Ez akkor megmagyarázza, hogy te, miért hitted azt, hogy nem vagyok normális, amikor a verseny után letámadtalak a parton - a „te" -t kihangsúlyozza azzal, hogy rám mutat.
-De én nem is hittem azt, hogy nem vagy normális! -itt az ideje, hogy tiltakozzak a meglátásai ellen.
 Úgy döntök nem reagálok túl semmit, hanem sodródom az árral. Kérdésekre válaszolunk, aztán vagy nem történik semmi, vagy valami meg fog változni. Én az utóbbira fogadnék.
-Öcskös, miért nem ülsz le, reggelig ott akarsz ácsorogni, mint egy nagy rakás szerencsétlenség? -Ruben most sem tudja mellőzni a költői énjét, így erőt veszek magamon, és Milla bal oldalán foglalok helyet.
-Folytassátok!
Nem, ez nem kérés volt. Ez úgy hangzott, mint egy parancs.
-Oké, oké. Emlékszel, amikor a bárban dolgoztunk, és megtudtad, hogy velem leszel egy műszakban?
-Hogy is felejthetném el?- ezt olyan ironikusan mondta, hogy belesajdult a szívem.
-Majd később sikeresen leburítottuk azt a szőkét, ami nem mondom, de Oscar-díjat érdemelne.
A lány felnéz, majd olyan megadóan mosolyog, mintha felolvasztottuk volna a jeges szívét…  én is kezdek költői lenni….
-Várjunk csak... –emeli fel a kezét Milla. - De akkor, jómadarak, melykőtöknél van a deszka…
Deszka, deszka..... Milyen deszka? Ááá, megvan....
-Nálam- viszont nem csak az én számból hangzik el.
-Várjunk, ezt nem értem...
Már én is összezavarodtam.
-Kinek adtam oda a parton? –Milla tekintetébe tanácstalanság költözik, és felváltva fürkész minket.
-Én tudom a választ –ezúttal én válaszolok. -A bódénál nekem adtad… de mivel nekem amúgy is volt deszkám, és nem szerettem volna tapintatlan lenni veled, ezért elfogadtam. Utána pedig otthon odaajándékoztam Rubennek -az igazságot néha nem könnyű kimondani, de aztán sokkal könnyebb minden, mert jön a várva várt megkönnyebbülés.
- Tudod, hogy nem a legjobb alkalom ezt firtatni, de mégis kinek szeretted volna adni?- Ruben, aki olyan okos, mint a tavalyi kos, de nem látja fától az erdőt- nah, egyre költőibb vagyok!
- Rubennek – a lány nagy sóhajtás kíséretében felel. - Neked.
Ők ketten nem is zavartatják magukat, Ruben megfogja Milla kezét, és így ülnek csendben. Csak a pálmalevelek susogása a szélben, és a távoli sirályok vijjogása hat át a csend sűrű szürke ködén.
Itt muszáj egy köhögést produkálnom- ami nem sikerül valami fényesen, inkább olyan, mint aki félrenyelt- bár ne tettem volna, mert ami ezután következik, az kínosabb, mint eddig.
-És melykőtök csókolt meg?
-Hogy mi?
-Ne nézzetek így rám, mert ha nem álmodtam, akkor igenis megtörtént, mégpedig azután, hogy az eszelős mutatványomkor majdnem megfulladtam...
Újabb idegtépő csend, ami szinte már szétfeszíti az agyamat. Egyre nehezebben bírom.
-Én voltam.
Felháborodásomat nem bírom magamban tartani, ezért megszólalok, Rubenre meredve.
-Hogy mi?
-Ne néz már így rám, ha nem te voltál, akkor gondolom én! –vonja le a következtetést. -De szerintem erre előbb is rájöttél Sherlock. Ha sokkot kaptál, nagyon sajnálom- majd kidugja rám a nyelvét. 
 Erről a gyerekkorunk jut eszembe, azokból az időkből, amikor még önfeledten fogócskáztunk, vagy éppen a szomszéd elől bujkáltunk a padláson, mert az amerikai focilabdánk persze, hogy nem máshol landolt, mint az öreg mosogatójában, a nyitott ablakon keresztül.
De el kell ismerni, kivételes dobást produkáltunk aznap, ugyanis nemcsak telibe találtuk a mosogatót, és illetve nem is nagyon volt nyitva az az ablak… még a konyhaablakát is kitörtük.
 Rakoncátlanok voltunk. Ahol mi voltunk, ott a baj nem maradhatott el. Így volt ez az egyik Szent estén is valahol a rokonoknál. Talán két évesek lehettünk, amikor gondoltunk egyet, kimentünk a szépen megterítet, feldíszítet étkezőasztalhoz, és mivel nem értük fel, ezért rácsimpaszkodtunk a terítőre. A másik percben már visítva találtak minket a kupi közepén.
Mondhatni nagyon rossz gyerekek voltunk. A régi szomszéd, nem bírt minket túlságosan. Nem is csodálom már, így visszagondolva, mert szegény macskáját mindig kínoztuk. Vagy ráültettük a nagy távirányítós kocsinkra, és a medencében kötött ki, vagy pedig a farkánál fogva cipeltük magunkkal.
 Mostanra viszont a két kis virgonc ikerpárból, egy kevésbé idegesítő, tapasztalt nagykorú lett, akik fel akarják fedezni, hogy mit is tartogat nekik az élet. Eddig mindig számíthattak egymásra.
Az a gondolat suhan át az agyamon, hogy Ruben a testvérem, vagyis az ikrem, és nem tehet ellene semmit. Ilyen az élet, nincs mit tenni.
A meglátásom hatására mosolygok, mint a tejbetök- mintha tudnám, az milyen.
- Na, mi ilyen vicces? – kérdezik.
-Semmi- remélem nem vették észre, hogy füllentettem.
-Így már értem, de akkor is, hogy kerültettek mind a ketten a bárba, ha csak az egyikőtök dolgozott ott? Vagy tévedek, és felváltva jöttetek? És tényleg ikrek vagytok, vagy klónozták valamelyikkőtöket? –Millán kívül már sokan megkérdezték.
-Az engem is érdekelne, hogy mi a csuda történt akkor ott –helyesbít Ruben is.
-Gondolom rosszkor voltunk rossz helyen –mondom.
Milla erre felhúzza a szemöldökét, mert e kijelentésem hagyott némi kívánnivalót maga után.
-Jó, bocs, akkor fogalmazok úgy, hogy ez a sor iróniája. Másrészt, ne nézz annyi filmet, mert tényleg és bizonyíthatóan ikrek vagyunk vagy mi a szösz -igen, ezt valóban én fűztem hozzá, bármilyen hihetetlen is.
 -Szóval… amikor azzal a személlyel találkoztam, aki nem értette, hogy miről beszélek, akkor igazából mindig mindent a rossz embernek mondtam?
-Gyakorlatilag igen... -ez tényleg nagyon abszurd.
Ugyanis, ha valami olyasmit mondott Milla nekem, amit tulajdonképpen nem is nekem szánt, hanem Rubennek, akkor nagy gáz van. Illetve eddig is az volt, nem most kezdődött, hanem még a legelején...
-Tényleg nagyon sajnálom, ha előbb tudtam volna azt, hogy Sean mire játszik... Elvette a munkámat, elrontott mindent, és... –kezdi Ruben.
-Hogy én mire játszok? –háborodok fel.
Szóval mindennek a fő okozója én vagyok? Hát így áll a dolog?
-Azt hiszi bármit megtehet, és játszadozhat mások érzéseivel, miközben kívülről egyformák vagyunk, de belül nem... -ez a pár mondat annyira szíven talál, hogy fel sem tudom fogni mit érzek.
Azt képzeli, hogy én másképp érzek?
-Mondhatom nem a legjobb dolog, ha folyton hozzád hasonlítgatnak, mert te vagy a jó fiú..
-Ez nem igaz…! -még befejezni sem hagyja kirobbanásomat.
-Azt hiszed, olyan jó az árnyékodban élni, és mindig mindenben a másodiknak lenni? Amikor mész az utcán és nincs olyan nap, hogy ne szólítana valaki a te neveden? Mindig is kisebbnek kezeltél!
-Most hirtelen én vagyok a rossz fiú, és tegyek úgy, mintha misem történt volna ebben a pár hónapban, és felejtsünk el mindent?! -ezt már olyan dühösen mondom, hogy csak úgy köpöm a szavakat.
    -Ne veszekedjetek! –avatkozik közbe Milla.
 De nekem muszáj kimondanom, amit gondolok, különben belefogok örülni, és ez ellen a lány sem tehet semmit.
-Miért hiszed azt, hogy olyan könnyű az ikertesódnak lenni? Ez nemcsak előny, hanem hátrány is! Mindig arra gondolok, mikor szörfözni látlak, hogy annyira szeretnék így szörfözni én is, ilyen határozottan, ügyesen és bátran. Tehetséges vagy, okos, beképzelt, önfejű, a lányok bolondulnak érted, de az én tesóm vagy, és ez ellen nem tehetsz semmit, mert szeretlek, úgy ahogy vagy. Talán néha kicsit sok belőled, de ilyen az én bátyám...
Ruben egy pillanatig tétovázik, nem tudja eldönteni, hogy most gúnyolódtam-e vele, de aztán felcsillan a szeme. Tudom, hogy igyekszik kőkeménynek mutatni magát, de valójában most meghatódott. Miután nagy nehezen meg bír szólalni, ezt mondja:
-Tehát mindvégig azt hitted, hogy az árnyékomban élsz, de miért nem mondtad eddig, hogy így érzel? Az a helyzet, hogy én meg... felnézek rád. Na persze ne szó szerint értsd, mert én vagyok a magasabb...
-Ruben! -Milla úgy oldalba könyököli, hogy lenyeli a mondat végén. De szerintem meg is érdemelte, mert elrontotta a végét.
-Szóval hol is tartottam? –kérdezi kimérten a bátyám, mert ez az ütés megtörte a pillanat varázsát.
-Ott, hogy egymásra felnéztek, mégis mindkettőtök a másikat irigyli…
- Igen –tér vissza Ruben az eredeti témához, és újra rám néz. -Olyan merész vagy, hogy téged aztán nem kell félteni. A fejed lágya még nem fog benőni egy ideig. Néha aztán nagyon a fejedbe szokott szállni a dicsőség...
-Ebben hasonlítunk egymásra! -vágom rá.
-Fiúk!!- gondolom, Millának már az agyára megyünk, mert most nem kettőnkért vagyunk itt, ezt otthon is meg tudjuk diskurálni.
-Mi van?? -olyan egyszerre vágjuk rá, hogy az még egy jól megírt forgatókönyv lenne.
-Ne veszekedjetek!
-Mi nem veszekedünk, hanem csak testvériesen beszélgetünk -ezzel a mondattal némiképp sikerül kibékítenie.
Amikor a kisgyerekek elesnek és fáj valamilyük, sírnak, de felállnak. Ez olyan, mint mikor nekünk van valamilyen problémánk, nem beszéljük ki, hanem azon tépelődünk. S amint kibeszéljük magunkból, begyógyulnak a „sebek".
Időközben teljes sötétség ereszkedett a partra, olyan későre jár már, hogy nem sokára éjfél. Jól elbeszélgettük az időt.
-Mondj valamit, Milla – kérlelem.
-Nem ússzátok meg ilyen könnyen, pár bocsánatkéréssel, mert egyszerű dologról van szó… Viszont még valamit tudnotok kell, még ha ez eléggé kínos is... –hirtelen elvörösödik, és zavarba jön. -Nem tudom miért, vagy hogyan, de nagyon fontosak vagytok nekem. És tudnom kell, hogy ti hogy éreztek...
-Nem tudom… mert zavarosak a gondolataim - ennyire futja tőlem.
-Értem. Ruben?
-Tudod, ennyire jó dolog velem még eddig nem történt, hogy megismertelek, és van valami ami nem hagy nyugodni....
Feszültség. Várakozás. Döbbenet. Szeretet. Ezek az érzések kavarognak a levegőben körülöttünk, ugyanis Ruben odahajol Millához és megcsókolja, akár egy filmben. De ez annyira valóságos, hogy ezt semmi nem szárnyalhatja túl. Mert míg a filmbeli szereplők nem éreznek semmit egymás iránt, addig itt olyan valóságos érzelmek bontakoznak ki, hogy nem bírom róluk lekapni a tekintetemet.
Nem azért, mert irigylem tőle ezt a pillanatot, hanem mert örülök, hogy boldogok, és végre tudom, hogy Millát nem én tehetem boldoggá. Boldog vagyok, mert ők is azok.
Még a végén én leszek a tanú az esküvőjükön...!
 
                                                    ­           ***
 
Milla nem engedi, hogy egészen hazáig elkísérjük, így egy utcával arrébb válunk el tőle, de mielőtt elmenne, még megölel mindkettőnket egyszerre, és a fülünkbe suttogja.
-Köszönöm -hogy vajon ezzel mire célzott, azt csak ez a űrlény tudhatja... -Hogy foglak titeket ezek után megkülönböztetni? -jót mosolygok ezen a problémáján.
-Majd felírom a homlokomra a nevemet... –hahotázok.
-Sean szeme kék, az enyém pedig zöld –mondja Ruben. -Aki igazán ismer minket, az meg tud különböztetni.
A lány ezen a kijelentésen meglepődik, és ellenőrizni akarja, hogy a bátyám még véletlenül sem csapja-e be. Közel hajol hozzánk, a szemünket fürkészi.
Legalább ebben az egyben különbözünk külsőre, ha már egyszer el kell viselnem, hogy ha ránézek, akkor magamat lássam. Ha ikertestvér vagy, annak megvannak a hátrányai.
Ismét túl sokat nosztalgiázhattam, amiből az előttem lejátszódó cselekmények zökkentenek ki. Ruben kéri Millát, hogy beszéljenek, nyilvánvalóan kettesben akarnak lenni.
Megegyeznek, hogy Milla holnapra eldönti, hogy szeretné-e folytatni, vagy ne is erőltessék a kapcsolatukat. Mindenesetre remélem jól fog dönteni, nem szeretném, ha nekem kéne a bátyám lelkét ápolgatnom, mert az már túl sok lenne. Még akkor is, ha régen nem voltunk már ilyen jóban.
Milla még ehhez összetévesztős dologhoz hozzáfűz valamit.
-Szerencsések vagytok, hogy van egy olyan ember, akire számíthattok. Szerintem elég jól megismertelek titeket, hogy tudjam, ha rosszul szólítalak a neveteken, akkor elsüttök valami béna viccet a hátam mögött.
-Béna viccet? Ugyan kérlek, Madame, hiszen mi vagyunk maga a vidámság és a jókedv, sértő, hogy ezt gondolod... -hihetetlen Ruben milyen iróniával tudta áthatni a szavait.
-Szóval a Hullámok Bohóca, és a Hullámok Királya, ezt még meg kell szoknom. Jó éjszakát srácok -azzal elsétál.
Még látjuk, amikor áthalad a lámpák fénye alatt, és az megvilágítja őt. Olyan, akár egy földöntúli jelenés, de a köd erősebnek bizonyul, és elnyeli.
-Jó éjt -de ezt már nem hallhatja.