Sziasztok!

Bár már viszonylag régóta nem jelentkeztünk, de ismét hoztunk egy újabb fejezetet. 

Reméljünk, hogy legalább úgy fog tetszeni nektek, mint a többi.

Szép hetet, és jó olvasást kívánunk mindenkinek! :)

19.fejezet

Sean Snyder

Addig nem hagyom békén Rubent, míg el nem mond mindent, amire kíváncsi vagyok. Persze, így is teljesen biztos, hogy elhallgat előlem dolgokat, de legalább már nagyjából tudom, hogy mit csinált, az ezelőtti hónapokban. Főképp a munkájáról kérdezem, arról, hogy miért rúgták ki, meg hasonlók. Azt is megtudtam, hogy van egy barátnője.

Nem újdonság.

Ennek ellenére nem nagyon érdeklődtem a téma iránt, hiszen Ruben tudja jól, hogy hogyan viszonyulok a lányokhoz. Ezen a téren túlságosan is ismer. Legalábbis egyszer azt mondta, hogy nagyon kiszámítható vagyok.

Ez a nap is a szokásos módon indult, mindaddig, míg a délelőtt közepén nem lett áramszünet, ami önmagában nem is baj, csak éppen semmi elektronikai eszközt nem tudtam használni. Az első reakcióm természetesen az lett volna, hogy a földhöz vágom a tévét, úgy, ahogy van, de Rubennek sikerült megnyugtatnia valamelyest. „Ugyan, öcsi! Ettől, még nem dől össze a világ!” –mondta, mire én csak vállat vontam, és ez a dolog annyiban is maradt.

Bemegyek a fürdőbe, felöltözöm, valamint felzselézem a hajam. Az a szándékom, hogy elmegyek a városba, és beszerzek egy új monitort, esetleg keresek egy szerelőt.

-Hány éves is vagy már? –kérdezi Ruben a konyhából.

-Majdnem tizenkilenc. Miért?

-Látom, még mindig nem tudod kinőni a gyerekes szokásaidat –feleli, a hűtőben kutakodva.

-Mire, gondolsz? –érdeklődöm, mire ő felvilágosít, hogy nem tudok létezni a virtuális világ nélkül.

-Ez nem igaz! –vitatkozom, aztán rájövök, hogy a mindennapos veszekedéseink is nagyon dedóssá váltak. Most, konkrétan úgy viselkedtem, mint egy óvodás.

Elhallgatok.

-Na, erről beszélek –bök felém Ruben egy pohárral a kezében –Tenned kéne már valami hasznosat is!

-Tudod, hogy otthagytam az egyetemet! –emelem fel a hangom –Megvolt rá az okom, hidd el.

Belekortyol az italába, és elkezdi csóválni a fejét.

Utálom, amikor így viselkedik. Minta, az apám lenne!  

-Elhiszem, Sean, de akkor is tedd magad hasznossá! Találd meg a módját, hogy csinálj valami normális dolgot is. A tudósok szerint a sok tévétől elbutul az ember –mondja.

-A Cola-t meg vécétisztítónak használják! –vágok vissza, mire kiköpi a mosogatóba a folyadékot.

Elégedett vagyok magammal, de tudom, hogy a csetepaténak még nincsen vége.

-Szívok egy kis friss levegőt –jelentem ki, azzal kimasírozok az ajtón, otthagyva az okostojást, majd leroskadok a lépcsőre.

***

Miért nincsen egy normális testvérem? Miért pont egy báttyal „áldott” meg a sors? Lehetne ő az öcsém, és akkor én rendezném le őt.

De ez így nem fair! Nem igazságos, hogy ő a nagyobb, és bármit megtehet!

Már egy nővérrel is beérném, mert az is jobb lenne egy fokkal. Ruben egész nap csak cseszeget, és arra hivatkozik, hogy aggódik értem. Na, persze! Kamu az egész.

Bezzeg, amikor én kérek valamit, azt meg sem hallja. El van a magam ki álomvilágában, és nem szereti, ha megzavarják.

De én megmutatom neki! Bizonyítani fogok, hogy igenis, legalább olyan jó vagyok, mint ő. Sőt, sokkal jobb!

Felemelkedem, és elhatározom, hogy cselekedni fogok. Bármi legyen is az, de visszakapja tőlem.

***

A következő harminc percben csak azon agyalok, hogy mit csináljak, hogy a bátyám, végre elismerjen. Még akkor sem mondott semmit, amikor a "Hullámok Királyának" kineveztek. Csak megveregette a hátamat, és elsétált szótlanul mellettem. Csalódott volt, ez látszott az arcán, de akkor is szólhatott volna néhány jó szót. Például, hogy „Klassz voltál, Sean!”, vagy esetleg csak annyi, hogy: „Jó voltál, tesó.”.

***

Meglátok egy alakot a távolban, aki felém közeledik. Biciklivel van, és nagy, és súlyosnak tűnő táskát cipel a hátán. Röhejes, de pont úgy néz ki, mint a Télapó. Csak éppen nincsen szakálla, és a puttonya sem piros, hanem zöld…

-Levelet hoztam –mondja a postás, majd átnyújt nekem egy gondosan lezárt borítékot.

-Kösz –válaszolok a fiatal „Mikulásnak”, az illető megnézi a következő boríték címzettjét, azzal már el is tűnik.

Üzenet jött nekem? Végre történik valami jó is! –gondolom, ám tippen sincsen, hogy vajon ki akart levelet küldeni nekem.

Talán anyu az, aki azt akarja megkérdezni, hogy megy a sorom? Nem valószínű. Mióta lelépett nyolc éves koromban, nem tudunk róla semmit, és apának kellett felnevelnie egyedül minket. De az sem valószínű, hogy ő küldött képeslapot, hiszen Európában dolgozik, és nem jön ide vissza jó ideig. Meg nem is hiszem, hogy lenne ideje ilyesmire. Mégcsak azt sem tudja, hogy én nyertem meg a bátyámmal „vívott” meccset. Fáj az igazság, de hát ez van.

Megfordítom a borítékot, és elönt a méreg. Legszívesebben szétszabnám az egészet, és belehajítanám az óceánba.

Megpróbálom lenyelni a haragomat, és feltépem a borítékot, majd olvasni kezdem, -amit mellesleg nem nekem, hanem Rubennek szántak-, azzal a szilárd elhatározással, hogy ebből az egészből, oltári nagy balhét rendezek.

***

Tisztelt Ruben Snyder!

Szeretnénk egy bejelentést tenni.

Bocsánatot kérek tiszteletlen viselkedésemért, és,

hogy nem voltam igazságos Önnel szemben.

Nocsak, mi ez? Valóban kirúgták Ruben? Azt hittem, hogy csak kamuzik!

Ezért a továbbiakban…

Blablablablabalbla! Az egész szöveg nagyon hivatalos.

Ezért, ha hajlandó megbocsátani nekem,

Akkor ismét felvenném Önt a munkahelye…

Igen, hajlandó vagyok megbocsátani! –gondolom széles mosollyal a képemen. A levelet a zsebembe gyűröm, és elindulok a bár címére. Délutánra vissza akarok érni. Nem szeretném, ha kiderülne, miben sántikálok.

***

-Ruben? Te vagy az? –kérdezi mögöttem valaki. Csak pár másodperce léptem be az ajtón, és máris megszólítanak.

Megfordulok, és egy ismeretlen, kedves arcú lány mosolyog felém.

-Nem, én a tesója vagyok –motyogom.

A másik egy pillanatra elgondolkodik –Hmm… nem hiszem, hogy említett volna téged…

-Igen, nem nagyon szokott dicsekedni velem –vonok vállat.

Alaposan végigmér. Nyilván ő is azt gondolja, mint bármelyik másik ember, aki nem ismer minket. Annyira hasonlítunk, mint két tojás. Meg se látszik az a háromévnyi különbség közöttünk.

-Nos, örülök, hogy megismerhetlek –nyújt kezet –Kelly vagyok.

Vonakodva megszorítom a kezét.

-Sean. Sean Snyder –suttogom, hogy csak ő hallja.

A lány, erre csak még szélesebben vigyorog –Neked szebb neved van, mint a bátyádnak.

Nocsak! Mik nem derülnek ki?

-Igazán? –kérdezek vissza.

-Aha. De visszatérve a lényegre, mit keresel itt?

Na, pont ez az, amitől a legjobban tartottam.

-Felvettek –mutatom neki Ruben papírját –Még bocsánatot is kértek. Nem semmi, igaz?

Összeszűkült szemmel pásztázza a lapot, de a végén nem bírja ki a kuncogás nélkül.

-Ez esetben azt ajánlom, Sean –nyomatékosan megnyomja a nevemen a hangsúlyt –Hogy viselkedj úgy, ahogyan ő szokott, ha nem akarsz lebukni. Én nem mondom el senkinek, ettől ne fájjon a fejed –hadarja –De most az lesz a neved, hogy Ruben. Legalábbis addig, amíg még itt dolgozol.

Elhúzom a szám. Ne már!

-Mit szólnál, ha egyszerűen csak Snyder-t kiabálnátok, ha kell valami? –vetek fel egy másik lehetőséget.

-Ahogy, akarod- Kelly visszaadja a papírt, és elsomfordál mellettem egy szekrényhez –Öltözz át –mutat az öltözékekre, amik fogason lógnak a gardróbban.

Fehér póló, és piros kötény van hozzá.

-Keresd meg Millát. Biztosan nagyon fogja értékelni, hogy lesz megint kinek magyarázkodnia –rám kacsint, azzal elmegy.

Abban bízok, hogy legalább olyan hitelesen tudom majd eljátszani a bátyám szerepét, mintha én lennék ő. Elvégre, a rokonainkon kívül senki sem tud megkülönböztetni minket. Erről rengeteg történetet tudnék mesélni, főként a gimis éveinkről, amikor –bár nem egy osztályba jártunk- a tanár mégis rossz helyre írta be az év végi jegyeinket. Hát igen, elég kínos helyzet volt, de szerencsére így sem lett annyira szörnyű a bizonyítványom.

Nem lesz könnyű feladat, de nem is lehetetlen.

Máris úgy érzem magam, mint egy titkos ügynök, akinek egy másik személy szerepébe kell belebújnia. Pedig valójában, még el sem kezdődött a „küldetésem”.

Sziasztok!
És akkor itt van a másik fejezet amit ígértünk! Reméljük tetszik majd nektek!
Jó olvasást!

 

18.fejezet

Milla Mackay

 

Ruben csak este kopogott be hozzánk, de nagy szerencsétlenségemre nem tudtam elég hamar kinyitni az ajtót, így a nagynéném megelőzött.
-Hagyd csak édesem, majd én –int nekem, mikor látta, hogy elkezdek a bejárat felé rohanni.
Eszembe jut, hogy nem szóltam nekik, hogy vendéget várok. Vagyis, hogy valaki jön értem, mert elmegyünk valahova… Nem tudom, mit fognak szólni.
A nagynéném halkan felsikolt, mikor meglátja Rubent az ajtóban.
-Bocsánat, fiatalúr, nagyon megijesztett –szorítja a szívére a kezét –Netán, segítetek valamiben?
Látom, hogy a fiú arcára kiül a döbbenet, ezért, hogy nehogy azt feltételezze, rossz helyre jött, odasietek hozzá.
-Áh, Ruben, jó, hogy megjöttél! –barátságosan megveregetem a hátát. Lehet, hogy ez nem a legjobb üdvözlés, de most csak ez jut eszembe. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, miközben a nagynéném rosszallóan végigmér bennünket.
-Milla! Igazán szólhattál volna, hogy… -nem tudja befejezni, mivel a nagybácsim is megjelenik a színen.
Remek, már csak ez hiányzott!
Nem úgy terveztem, hogy Ruben az öregeim vendégszeretetét fogja élvezni!
Vidáman csörtet le az emeletről, és mikor meglát minket az ajtóban, úgy tesz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az unokahúga, egy ismeretlen fiúval ácsorog az ajtóban, miközben a felesége szigorú pillantásokkal pásztázza őket.
Barátságosan kezet ráz a sráccal –Örülök, hogy megismerhetlek!
-Én is, uram –mondja mellettem –Ruben vagyok.
-Ez nagyon kedves tőled… ,de Milla! Nem mutathattad volna be jóval előbb ezt a fiatalembert? –kérdezi csípőre tett kézzel a nagynéném. Úgy látszik, még mindig meg van lepődve egy kicsit.
-Hmm? -kérdezem
-Úgy értem, hogy mikor először találkoztatok –pontosít.
Összenézünk, és én nem tudom megállni nevetés nélkül. Az egy kissé zűrös lett volna.
-Nos, fiatalok, komolyabbra fordítva a szót… -mondja a nagybácsim, és összecsapj a kezét -Mikor lesz az esküvő?
Ezen a ponton lesz elegem.
-Apa! –ritkán szoktam ezt a becenevet használni, de most nagyon ideges vagyok.
A nagyimat már megint az ájulás kerülgetni, és meg kell támaszkodni az egyik szék karfájában, hogy el ne essen.
-Oh, nem, nem –védekezik Ruben, ám látom rajta, hogy elpirult.
-De hiszen, ezt meg kell ünnepelni! –folytatja tovább a bácsikám –Csodálatos!
Nagyon kezd idegesíteni a keményfejűségük.
-Elnézést –suttogom a fiúnak, majd megragadom az öregem, és behúzom a konyhába.

 

***

 

Tíz perc! Tíz percembe telt, mire sikerült letisztáznunk azt az ügyet, hogy Ruben nem a férjem, nem lesz semmiféle esküvő, és csak sétálni megyünk.
Az egyik dolog, amit megfogtam magamnak, hogy soha, de soha nem fogok ide egyetlen fiút sem hívni, hogy várjon meg a házunk előtt, míg az őseim el nem mentek itthonról!
-Esetleg együtt vacsorázhatnánk –veti fel az ötletet valamelyik.
Látom a srácon, hogy már nagyon mehetnékje van, ezért gyorsan rávágom.
-Nem, köszönjük! Ruben már evett!
Elmosolyodik, mikor leesik, hogy neki is színészkednie kell, ha ma még ki akarunk innen szabadulni.
-Igen. Rettenetesen sokat ettem –szorítja a hasára a kezét, és rosszullétet színlel.
Elkapom róla a tekintetem, ha nem akarom, hogy elnevessem magam. Annyira élethűen csinálja, hogy szerintem bárkit meg tudna győzni vele.
-Szerintem, jobb, ha kiviszem a friss levegőre –támogatom az ajtó felé.
A nagynéném lemondóan sóhajt egyet –Akkor talán majd máskor, kedveskéim…
-Igen, természetesen. Majd bepótoljuk… -ígérem, miközben valójában csak azon jár az eszem, hogy minél előbb leléphessünk innen.

 

***

 

Mikor végre kint vagyunk a szabad ég alatt, megkönnyebbülten felsóhajtok.

-Sajnálom, ők a nagyszüleim. Rájuk nincs mentségem.
-Biztosan nagyon szórakoztató lehet a társaságuk.
Gúnyosan felnevetek.
-De tényleg! –győzköd tovább –Bárcsak nekem is ilyen öregeim lettek volna…
Nem emlékszem, hogy Ruben mesélt volna a szüleiről. Sőt, egyáltalán nem említette őket, bár lehet, hogy tévedek.
Már besötétedett, csak az utcai lámpák és a csillagok világítanak. A kora estéhez képes, elég hűvös van.
Megborzongok.
Visszafordulok a ház felé, és az ablakon át látom, hogy bent elmélyült beszélgetés folyik a vacsoraasztalnál. Kizárt, hogy nem mi vagyunk a téma tárgya!
Mikor befejeztem a nézelődést, észreveszem, hogy Ruben, még mindig a hasát szorongatja.
-Jól vagy?
-Persze –vigyorog, és felegyenesedik -Csak túlságosan beleéltem magam a szerepbe.
Játékosan a vállába bokszolok.
-Mehetünk?

 

***

Kocsival mentünk a helyszínre, és az utat végig beszélgettük, így észre sem vettem, hogy milyen gyorsan elment az idő. Mindketten azt mondtuk, ami éppen az eszünkbe jutott, és nem voltunk zavarban, mikor hosszabb ideig hallgattunk, mielőtt válaszoltunk volna egy-egy kérdésre. Furcsa, hogy ennyire közvetlen velem. Vajon, mivel sikerült kiérdemelnem?

-Megérkeztünk –nyitja ki a kocsi ajtaját az én oldalamon.
Az első, amit legelőször megfigyelek, az az, hogy egy dűnén vagyunk. Leveszem a tornacipőmet, és a kocsi kerekének állítom. Homokos talajt érzek a talpam alatt, és a hosszúra nőtt, száraz, fűszálak csiklandozzák a lábam. Tetszik ez a hely.
Még nincsen annyira késő este, de a hold már feljött, és szépen megvilágítja a tengert.
-Erre –int, hogy kövessem.
Felfelé haladunk a dombon, míg egy sziklás öbölhöz nem érünk, ahol viszonylag sekély a víz. Belegázolunk a tengerbe térdig a tengerbe, de itt iszaposabb a föld a szokásosnál, így néhányszor meg kell kapaszkodnom Rubenbe, ha nem akarok elesni. Kisebb halakat vélek felfedezni, akik rémülten úsznak el előlünk, és néhány a nyílt víz felé menekül. A hold fénye segít bepillantást nyernünk az éjszakai világba.
Habár hoztam zseblámpát, nem hiszem, hogy szükségünk lenne rá.
A szél belekap a hajamba, és a zöld blúzom szélébe. Ruben mosolyogva halad előre, majd egy idő után azt mondja:
-Itt jó lesz, csak várni kell egy kicsit.
Egyre jobban furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mert elképzelésem sincs, mi az, amit itt szeretne megmutatni.

-Remélem élvezni fogod –kacsint rám, azután tölcsért formáz a kezéből, és furcsa hangokat kezd kiadni. Mintha értené az állatok nyelvét. Mintha, valakit vagy valakiket hívna. Vicces.

Nem telik bele sok idő, és a víz újra fodrozódni kezd, de ezúttal nem tőlünk. A távolba hunyorgok, látom, hogy felénk közeledik valami.

-Ööö… Ruben –szólogatom bizonytalanul, és a messzeségbe mutatok.

-Tudom, gyere beljebb –feleli, és bátorításul megszorítja a kezem –Nem kell félned, itt vagyok veled.

Nem félek. Mert igen, itt van velem, és fogja a kezemet.
Megeresztek felé egy őszinte, hálás mosolyt.
Kell ennél több?

 

***

 

Nemsokára két delfint látunk feljönni a víz alól, akik vidáman elkezdenek ugrálni, és játszadozni a másikkal.
-Aranyosak, ugye? –kérdezi a fiú.
-Aha –hümmögök fásultan, mert még soha nem láttam ilyen közelről delfineket. Vagyis, csak állatkertben, ahol nem voltak szabadon.
Itt úszik. Mellettem. Két delfin.
És, ha megtámadnak?
-Ugye, nem harapnak? – közben reménykedem, hogy Ruben nem veszi észre az ijedségem.
Válasz helyett csak kinyújtja az ő kezét, mire az egyik állat rögtön odadugja a fejét, a másik pedig barátságosan engem néz, majd hirtelen érdes hangot ad ki, és közelebb jön hozzánk.
Nem akarok gyáva nyúlnak tűnni, ezért szótlanul engedem, hogy Ruben megfogja ismét a hozzá közelebb eső kezemet, és a delfin felé kezdje nyújtani. Közben a szívem majd kiugrik a helyéről. Nem azért, mert félek tőlük, hanem, mert nem gyakran simogatok vadon élő állatokat…
A vízi barátunk bátran odanyomja a fejét, de én gyorsan visszarántom, és a delfin nagy csobbanással hátrál a tenger felé, és mikor kellő távolságba ért tőle, a társát kezdi hívogatni.
-Nem kell félned! –röhög Ruben a reakcióm miatt –A delfinek szelíd, kedves állatok, nem harapnak, meg semmi ilyesmi.
-Elijesztettem? –kérdezem.
-Nem valószínű. Gyorsan kiheverik az ilyesmit. Van kedved megetetni őket?
-Ha már itt vagyunk –egyezek bele.

 

***

 Egy darabig még ott legyeskedünk a delfinek körül, Rubennek sikerül rávennie, hogy még egyszer megsimogassam az egyiket, aztán ismét felmászunk a homokdűnékre, búcsút véve az újdonsült, mókás kis csapatunktól, akik hangosan köszönnek el tőlünk.

Az autó motorháztetőjéhez támaszkodom, miközben leverem a homokot és a sarat a lábamról. Felveszem a cipőmet, és jobban összehúzom a blúzom, mert most már tényleg kezd hideg lenni.
-Ennyi kaland elég volt mára, vagy még mehetünk tovább?
-Ne kíméljen uram! –vigyorgok, és a könyökömmel játékosan oldalba lököm.
Kihalássza az autóból a zseblámpáját, megpörgeti, majd bekapcsolja.
-Akkor gyere szépségem –utasít, azzal elindul előre.
Nevetségesen elpirulok erre a mondatra. Szépségem. Vajon tényleg szépnek tart?
Most egy másik helyen állunk meg, ahol egészen puha a talaj, és nagyon közel van a hullámokhoz.
Észre sem vettem, hogy Ruben pokrócokat is hozott. Egyiket a földre teríti, a másikba pedig bebugyolál engem, mert szerinte nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire vacogok.
-Köszönöm –mondom.
-Nincs mit –feleli.
Ő is lehuppan mellém, és a lámpa fényét a kisebb homokbuckákra irányítja. Jobban megnézem, és sok, apró, fehér tojásokat látok.
-Itt teknősök is vannak? –bukik ki a számon.
-Bezony –válaszol.
Pár percig hallgatjuk a víz hullámzó morajlását.
-Nemsokára kikelnek –mondja Ruben –És a mi feladatunk fel felügyelni őket, míg eljutnak a vízhez.
Azt már nem meséli el, hogy mi lesz, hogyha ez nem sikerül nekik. A ragadozó madarak mindenütt figyelhetik őket.
-Nézd! –kúszik közelebb a buckához.
Követem.
-Már repedezik. Ez jó jel.
Hamarosan egy apró kis fejecske kandikál ki a tojásból, majd a két kis lába és a keze is előtűnik.
-Ő az első.
Lassan megmozdítja a végtagjait, és bicegve is, de elindul.
-De aranyos –hajolok közelebb a teknőshöz, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
Később a testvérei is csatlakoznak hozzá, és mind az óceán felé igyekeznek. Körbenézek, de egyetlen madarat sem vélek felfedezni.
-Nem meséltél a nagyszüleidnek rólam? –teszi fel a kérdést váratlanul a fiú.
Összeszorul a torkom.
-De igen. Csak nem tudták, hogy te vagy az, mikor megjelentél az ajtóban –magyarázom.
-Azért mindenképp jól jönne egyszer egy közös vacsi.
Én csak legyintek. –Áh, kétlem, hogy kibírnád velük egy légtérben.
-Majd csak figyelj! –kacsint rám.
A távolban észreveszek egy világítótornyot, de most nincsen fénye. Ettől, kicsit úgy érzem magam, mint egy eltévedt matróz a sötétben, és nincs aki utat mutasson az éjben. Aztán megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe.
Ruben itt van mellettem, egy karnyújtásnyira. Fel sem fogom, hogy az arcába nézek, és ő visszanéz rám. Tengerkék szemei vannak, melyek mélyen a lelkembe néznek.
Közelebb hajol, és egy pillanatig azt hiszem, hogy meg fog csókolni, de végül is nem teszi. 
-Hazaviszlek –suttogja, és átkarol, én pedig a vállára hajtom a fejem.
Ruben. Teknősök, delfinek. Világítótorony. Hold. Víz, és homokdűnék. Ma éjjel ezekkel álmodom, és újra minden tökéletes.

Sziasztok!
Ezúttal két fejezettel lepünk meg titeket, mert valószínű, hogy az elkövetkezendő időben nem leszünk gépközelben. De ennek ellenére mindenképpen írunk, és amint alkalmunk adódik rá, máris feltesszük.
Köszönjük a hozzászólásokat, és a sok-sok megtekintést! Képzeljétek, már az ezer fölött járunk, ezért hálás köszönet mindenkinek!
Kitartást mindenkinek erre a hétre, és jó olvasást! :)

Üdv:                                                   Kis Írók

 

17.fejezet

Ruben Snyder

 

Határtalan jókedvvel indulok ki a házból, és már a verandán vagyok, mikor eszembe jut, hogy az új deszkámat mégiscsak illene magammal vinni. Visszarohanok érte, de kifelé Sean elállja az utamat. Próbálom kikerülni, ám annál jobban elterpeszkedik az ajtóban. Most akarja megbosszulni, amikor annak idején nem engedtem ki a konyhából?

-Mégis, mi a fene bajod van? –szegezi nekem a kérdést. 

Nem nagyon értem mire gondol.

-Miért?

-Napokig hozzám sem szólsz, bezárkózol a szobába. Majd mintha, mi sem történt volna, vigyorogva elmész itthonról, és nekem még mindig halvány lila gőzöm sincs, hogy honnan van ez a hirtelen jókedv, de, hogy nem miattam van, az biztos? Először undok vagy, aztán hirtelen feldobott leszel. Hogy van ez mégis?

Az öcsikém. Ő mindig is ilyen volt. Haragszik rám, de csak azért, mert aggódik. Tudom, hogy érdekli, ami történik velem, és mégsem meri megkérdezni.

-Miért kell megint semmiségeken veszekednünk? –nézek a szemébe.

Sean összevonja a szemöldökét.

 –Mert… -kezdi a szokásos ellenkezését, de ezúttal az az érzésem támad, hogy ezt inkább magának morogja, mint nekem.

-Oké, tudod, mit? Ha, most kiengedsz, mindent megpróbálok elmagyarázni, miután hazajöttem. Feltéve, ha megérted. Áll az alku?

Abban reménykedem, hogy majd nem kell beváltanom az ígértem, mert, ahhoz, hogy mindent elmeséljek neki, hosszú-hosszú órák, esetleg napok szükségesek.

-Felőlem… -mondja fáradtan.

Furcsa, hogy ennyire simán belement. Tényleg ennyire nem érdeklem? Vagy pontosan azt szeretné, hogy elhiggyem ezt?

Játékosan a vállába bokszolok, amint utat enged. Aztán eltűnök.

 

***

Most már kevésbé van jókedvem, hiszen Sean addig nem fog békén hagyni, amíg le nem zártuk ezt az egészet. De titokban remélem, hogy talán nem fog sor kerülni a magyarázkodásomra.

Szinte már látom is magam előtt azt a bizonyos jelenetet, amikor mindent bevallottam az öcsémnek. Elmondtam neki Millát, a meccset, no, meg azt, ami a bárban történt. Talán még azt is elmondom, hogy beleszerettem ebbe a furcsa lányba, és azt, hogy tőle kaptam az új deszkát. Totál ki lesz akadva, szegény gyerek. Nem tudom, miért, de van egy ilyen érzésem.

Elképzelem, hogy mikor már túl vagyunk ezen, én a kanapén ülök, a fejemet lehajtva, az arcomat a kezeimbe temetve, és már halálosan unom, amit Sean mond nekem, ki tudja, már hányadszor. „Még túl fiatal hozzád!” vagy „Neked, elment az eszed!” Az öcsém fel alá járkál a szobában, és nincs semmi, ami kielégítő válaszul szolgálna neki. De nem fogom hagyni, hogy a többi lányhoz hasonlítgassa Millát.

 

***

 

Megrázom a fejem, és elhessegetem ezt az eléggé morbid gondolatot. Biztosan van ennek más módja is.

Felkapom a deszkám, majd a délután fullasztóan meleg levegőjében lefutok a partra, és gyorsan keresek magamnak egy árnyékos helyet. Beállom a tőlem legközelebb eső pálmafa alá.

Már jó ideje pásztázom a tömeget, amikor egy ismerős alak bontakozik ki a szemem előtt. A homokban ül, nekidőlve egy pálmafa törzsének, és a vizet nézi.

Párat hunyorgok, mire hozzászokik a szemem a nap vakító fényéhez. Tényleg ő az. Úgy döntök, beleállítom a deszkát a homokba, de olyan helyen, hogy ne vegye észre. Az egyik vastagtörzsű pálma mögött sikerül elrejtenem.

Mögé osonok, azzal a szándékkal, hogy megviccelem. De akkor egy percig habozok, mert felkapja a kezét. Jobban összehúzom magam, hogy ne fedezzen fel. Az egyik kislány strandlabdája a lábához gurul. Mit sem sejtve visszadobja, és nekitámaszkodik a pálmafának.

Lassú léptekkel jobban megközelítem, majd egy hirtelen mozdulattal mindkét kezemmel oldalba bököm.

Akkorát ugrik, hogy elveszti az egyensúlyát, és négykézlábra esik a homokba.

-Ruben, a frászt hoztad rám! –tér magához az ijedségtől, de látom az arcán, hogy örül nekem, hogy végre én is felbukkantam a színen.

-Hát, azt látom – engedélyezek magamnak egy féloldalas mosolyt.

Most tudatosul bennem, hogy már elég régen nem láttam. És nem telt el úgy egy nap, hogy nem gondoltam volna rá. Piszkosul hiányzott. Vajon, vele is így van…?

-Had segítsek –nyújtom felé a kezem.

Gúnyos fény csillan meg a szemében, de már túl késő, hogy visszarántsam a karom. Belekapaszkodik, majd maga mellé leránt a homokba. Aztán ő is nevetésben tör ki.

-Most már legalább azt is tudom, hogy veled nem érdemes viccelődni –jegyzem meg.

-Úgy, ahogy mondod -vigyorog rám.

Ez a lány aztán nem semmi.

Felülünk, majd felém fordul. Összefogott, mogyoróbarna hajából egy kincs kilóg. Szinte késztetést érzem, hogy odanyúlja, és a füle mögé tűrjem. Meg akarom ölelni, el akarom mondani neki, az igazságot. El akarom mondani neki, hogy mennyire szeretem…

Milla zökkent ki a habozásomból.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? –sandít rám.

-Először is. Nem vagyok Sherlock Holmes, még mielőtt azt hinnéd, hogy követtelek. Nem vagyok nyomozó.

Újra látom azt a gyönyörű mosolyát, amit annyira szeretek.

-Ez még eszembe se jutott, Sherlock –kuncog.

-Tudtommal ma egészen nagy hullámok vannak, és kizártnak tartottam, hogy kihagynál egy ilyen alkalmat. Ha te magad nem is szörfözöl, akkor bizonyos, hogy a part közelében leszel –folytatom, a kezemet a szemem elé emelve napellenzőnek.

-Ami azt illeti, jó a meglátásod.

A még jó egy órás beszélgetésünkből kiderült, hogy Milla már születése óta itt él a szigeten. Azon is gondolkodott, hogy egyszer elmegy innen, de nem volt olyan alkalom, mikor erre lehetősége adódott volna. Csodálkozva veszem tudomásul, hogy nem azért állt be a versenybe, mert ez a nagy álma, hanem azért, mert bizonyítani akar magának. De azt nem mondta el, hogy miért.

Amikor megkérdezem, hogy a fiúknál is jobb szörfös szeretne-e lenni, grimaszt vág az arckifejezésem láttán.

-Félsz, hogy egy lány jobb lehet nálad? –kérdezi pimaszul.

-Ami azt illeti…

-Hidd el nekem, a lányok bármire képesek.

-Biztos vagy benne? –érdeklődöm.

-Teljesen –vágja rá habozás nélkül.

 

***

Milla szeme elkerekedik. Valamit észrevesz a távolban. Gyorsan talpra áll, kihúzza a saját deszkáját a homokból, azzal megindul.

Egy pillanatig tétovázom. Hová szalad?

Majd én is meglátom az a hatalmas hullámot a messzeségben. Óriási.

Milla integet, hogy kövessem.

Nem is habozom tovább, én is fogom a deszkámat, és szemügyre veszem a vizet. A forró homok égeti a talpam, ezért inkább kocogok.

A lány oldalpillantást vet rám, amikor megbizonyosodott arról, hogy felé veszem az irányt. Valami megfog a nézésében, és olyan érzésem támad, mintha a gondolataival üzenni tudna nekem. De én nem értem, bármennyire is szeretném.

Aztán a tekintete visszasiklik az óceán világoskék habjaira. Csak most értem meg igazán, hogy mire készül.

-Jaj ne! –gondolom.

Ez a hullám túl nagy, hogy azt meg lehessen lovagolni.

De már késő. Milla combig belegázol a vízbe, és a feltett szándéka immár teljesen egyértelmű.

-Milla! –próbálom túlkiabálni az óceán moraját, és a parton fekvő emberek beszélgetését. Némelyik felfigyel a rendkívüli eseményre, de legtöbben tudomást sem vesznek rólam.

A lány meg sem áll addig, míg a víz a derekáig nem ér. A szemében látom az elszántságot, és látom, hogy hiába üvöltözök neki, nem hallja.

Pánik lesz úrrá rajtam.

Minél gyorsabban futok, és minél közelebb érek hozzá, ő egyre jobban távolodik.

Összegyűjtöm minden erőmet, hogy utolérjem a lányt. De nem sikerül.

Az idő, mintha megfagyna arra a pár másodpercre, annyira lassan történik. Akárcsak a moziban egy akciófilmet néznék, ahol a szereplők ütik-verik egymást, és a rendezők szándékosan lelassították a felvételt, hogy fokozzák az izgalmat.

Millának sikerül felkerülnie a hullám hátára, de csak egy rövid időre. Azonnal jön a következő, ami elől nem tud kitérni. Hatalmas erővel mossa le a deszkájáról.

Egy utolsó, elkeseredett kiáltás hagyja el a tüdőmet. Zihálok.

Milla. Milla. Milla. Semmi más nem tölti a be a gondolataimat rajta kívül.

Összeszorítom a számat, és egyre beljebb gázolok a vízben. Elkapom a deszkáját, és körülnézek. A víz teljesen elcsendesedett, a parton lévők meg nem is zavartatják magukat.

Millának csak az arca látszik ki a habok közül. A szeme csukva van. Mozdulatlanul lebeg, és olyan, akár egy vizitündér. Nem is tudnám mihez hasonlítani. Olyan, mint egy mesevilágból előbukkant lény. Mint egy földöntúli szépséggel rendelkező lány, akit elnyomott az álom, és nem tudni, hogy vajon mikor ébred fel.

 

***

 

Nem sokkal azután tér magához, miután ölbe kaptam, és kivittem a partra. Váratlanul felül, és rémülten körülnéz. Aztán köhögni kezd, és rajtam a sor, hogy mondjak valamit, mert tudtommal az embereknek ilyenkor kiesik az a pár perc az emlékezetükből, és az első kérdésük az: Mi történt?

-Most már nincs semmi baj –felelem erre az elméleti kérdésre, olyan könnyedén és lágyan, ahogy csak tőlem telik.

Milla hajából még mindig folyik a víz, a ruhája homokos, és nedves.

Leülök mellé a földre, és átkarolom a reszkető lányt.

-Azt hittem meg fogsz halni –suttogom.

Nagyot nyel, és megpróbál laza maradni. –Hát, nem haltam meg. Látod? Maradok itt, hogy tovább idegesíthesselek téged –a könyökével oldalba lök –Na, bánod már, hogy nem másképp történt?

A karjaim megmerevednek.

Ez tényleg nem fogta fel min ment keresztül! Ez egy elég durva vicc.

-Ne is mondj ilyet, hallod?

Rövid hezitálás után, végül elkomorodik, és így szól, hozzám fordulva: -Hát, köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél.

Közelebb húz magához, én pedig próbálok csakis erre összpontosítani, és élvezni az ölelését.

Tényleg majdnem meghalt. És én TÉNYLEG megmentettem. Ennyit csak megérdemlek, nemde?

Kiszabadítom magam a karjai közül. Kelletlenül elenged.

Amikor abban a tudatban voltam, hogy soha többé nem látom életben Millát, nem látom a mosolyát, és nem hallom a hangját, el akartam neki mondani, hogy mennyire szeretem. Az egyik részem persze, örökösen ellent mond a másiknak, és most azt az érvet hozza fel, hogy Milla már így is tudja, és nem kell hősszerelmest játszanom. Nem hallgatok ezekre a rossz gondolatokra. Mert Milla életben van. Most már csak ez az egyetlen dolog, amit akarok.

Az égbolt kezd sötétedni, ahogy közeledik az este. A napozó turisták is szedik a sátorfáikat, és eltűnnek a helyszínről. Majdhogynem kihalt a part.

Feltápászkodom, és a lányt a felhúzom a homokból. Olyan közel áll hozzám, hogy elakad a lélegzete. Azon kapom magam, hogy szorosan fogom a kezét, és nem akarom elengedni. Érzem, hogy enyhe remegés fut végig rajta, az ujjai hegyétől. A szemei csillognak, akár a csillagok.

Nem akarom, hogy elmúljon ez a pillanat, azt akarom, hogy örökké tartson.

Eszembe jut egy régi bűvész trükk, amit Sean-tól tanultam. Milla füle mögé nyúlva előhúzok egy hibiszkusz virágot.

-Na, de… mégis…, ezt, hogy… -vicces nézni, ahogy magyarázatot keres.

A füle mögé kap, pontosan oda, ahonnan elővarázsoltam a növényt.

-Ezt meg kell tanítanod! Áruld el, hogy csináltad! –akárcsak egy nyafogó kisgyerek, aki új játékért könyörög. Kíváncsi lennék, hogy vajon milyen lehetett egészen kicsi korában. Vagy már akkor sem a játékok érdekelték, hanem a szörfdeszkák?

Ezen a gondolaton nevetnem kell.

-Mi az? –kérdezi.

-Csak próbálok rájönni, hogy amikor kislány voltál, akkor is így nyafogtál-e?

Elvörösödik. Megint nevetek, és beleszagolok a hibiszkuszba, aztán Milla hajába tűzöm.

-Ez a virág épp olyan szép, amilyen te vagy. Illetve, csak a második a sorban… -kezdem.

Látom rajta, hogy fogalma sincs, mit válaszoljon erre.

-Nem is tudom, hogy így tudsz bókolni –mosolyog.

-Hát akkor még nem ismersz eléggé!

-Na, csak figyelj, mert nemsokára mindent tudni fogok rólad! –kuncog.

Hátrahajolok.

-Akkor mielőtt belekezdenél, életed legbonyolultabb nyomozásába, Sherlock, had áruljak el valamit…

Érzem, ahogy hideg verejték csorog végig a hátamon.

Az utolsó dolog, amit látok, az a hold krémszínű korongja az égbolton, mielőtt végleg levenném a szemem a tájról.

Milla csókja igazán kellemes. Gyengéden kellemes, mint a függőágyban heverészni egy nyári délutánon egy könyv és egy pohár limonádé társaságában. Meg kell hagyni, piszok jó érzés. Az ember ellenne az idők végezetéig kivéve, hanem zavarná meg semmi.

 

***

 

Hatalmas mennydörgés ránt vissza a jelenbe, és ijedten rebbenünk szét. Kövér cseppekbe hullik az eső. A partot kezdi beburkolni a köd. Nyilván be akarja lakmározni.

-Hol is tartottunk? –kérdezem, de a választ pontosan tudom.

-Hát, az én arcom nagyjából ott volt, ahol most, viszont a tied lényegesen közelebb volt az enyémhez. Legalábbis így emlékszem.

-Milyen romantikus –jegyzem meg.

Milla a homokot pásztázza, majd felnéz az égre. Szempilláin vízcseppek tükröződnek, és lassan lefolynak.

Ismét megcsókolom, de ezúttal nem vagyok olyan óvatos. Milla hevesen viszonozza a csókom, beletúrok barna hajába, a tincsei az ujjaim között kergetőznek. Nyakam köré fonja a kezeit.

-Alkut ajánlok –suttogom, amikor végre elenged –Abban az esetben, ha eljössz velem vacsorázni, és én cserébe hazaviszlek.

-És, ha nem megyek? –pimaszkodik.

-Akkor felkaplak és többé el sem engedlek. Megfelel?

-Legyen az első variáció.

 

***

 

Az este további részét az én kedvenc helyemen töltjük. Egy pizzázóban. Rendeltem egy extra nagy adag Hawaii pizzát, amit elfeleztünk, de még így is alig bírtuk megenni. A sok ananész már szinte szétnyomta a hasamat, ám azért ezt egy szóval sem mondtam.

Nem akartam elrontani a mi első „randinkat”.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy megcsókolt. Illetve én csókoltam meg őt. Tényleg megtörtént, és ez nem csak álom? Félek a pillanattól, amikor felébredek, és egyedül találom magam a házban. Na, jó, nem olyan egyedül, mert Sean minden bizonnyal már órák óta tévézik, de Milla nem lesz ott.

Elhessegetem magamtól az ilyent, és hazaviszem Millát, ahogy ígértem. Még egy „Jóéjt” puszit is kaptam.

Ennél tökéletesebb már aligha lehet egy nap az életemben.

 

***

 

Forgolódok az ágyamban. Nem tudok elaludni. Az óra szerint már elmúlt éjfél. Csak bámulok magam elé, és számolom a perceket.

Egy. Kettő. Három. Tíz?

Aztán pityegni kezd az éjjeliszekrényre rakott telefonom. Ha egy hívás lenne az, akkor felkapnám, és beleordítanám a készülékbe, hogy: „Ember! Hajnali három óra van!”

De csak egy SMS-t kaptam.

„Szia! Remélem nem ébresztettelek fel!”

Millától jött.

Hirtelen minden fáradságom szertefoszlik, és máris elkezdem küldeni a válaszomat.

„Ami azt illeti, fent vagyok”

„Csak azt szeretném elújságolni, hogy a nagybácsim este azzal fogadott, hogy el tudta intézni, hogy visszavegyenek a bárba.”

Nem is tudom, hogyan vélekedjek erről a dologról.

„Végre egy jó hír!”

„Nagyon sajnálom, hogy te nem leszel ott. Hiányolni foglak J”

Az biztos –gondolom széles vigyorral a képemen.

„Majd meglátogatlak.” –ígérem neki.

„De sűrűn ám!” –érkezik a válasz.

Erre kacagnom kell.

„Ígérem!” –pötyögöm be neki.

Egy kis várakozás után érkezik az újabb üzenet.

„Nagyon jó volt ma veled. J”

Értem, hogy mire céloz.

„Kölcsönös érzés” –válaszolom szűkszavúan.

„Holnap, ha van kedved, és persze időd, akkor gyere át… Csinálhatnánk együtt valamit…” –küldi Milla.

Habozás nélkül, gyorsan felelek.

„Ott leszek!”

„Mondjuk, este hatkor?”

„Tökéletes.”

Képtelen vagyok kivárni még azt a pár másodpercet is, amíg válaszol. De hát ez van. Ilyen, ha szerelmes az ember.

„Akkor várni foglak!”

„Jóéjt! ” –üzenem neki.

„Jóéjszakát neked is!” –amint Milla átküldte az utolsó sort, a telefonom a takarómra csúsztatom, a szemhéjaim pedig elnehezülnek, mintha ólomból lennének.

Megállíthatatlanul, és egyben hangtalanul zuhanok az álmok világába.