Sziasztok! :)
Meghoztuk a következő fejezetet, és most ez egy kicsit hosszabb lett.
Jó olvasást! Köszönünk mindent!
És további szép hetet kívánunk mindenkinek! (Már amennyi maradt még belőle.)

15.fejezet

Milla Mackay

 Már a nagybácsim, és a nagynéném is tud a balesetről. Sőt, még a szüleimet is értesítették a dologról, amit igazán nem kellett volna, mert anya, akkora cirkuszt rendezett, hogy egy órán keresztül kellett nyugtatgatnom, és magyarázkodnom neki. Ennek csak azt lett az eredménye, hogy a most már tengernyi szabadidőmet korlátozni fogják, és szobafogságot kapok, húsz éves létemre!

Azt hittem, azzal már mindenki tisztában van, hogy nem vagyok gyerek. De nagyon úgy néz ki: tévedtem.
Ettől az egésztől teljesen kiborulok, és nem tudom eldönteni mit csináljak. Duzzogjak? Kezdjek el kiabálni? Sírjak? Rohanjak vissza a bárba, és könyörögjek Jennifer apjának, hogy vegyen vissza? Esetleg keressem meg Rubent, hogy ott mellette feloldódjon a bánatom? Mit kéne tennem?
Az első, és legépszerűbb megoldást választom, mint ahogyan szoktam. Bemegyek a szobámba, ahol nem tartózkodik rajtam kívül senki, és jó erősen bevágom magam mögött az ajtót. Aztán második lépésként leülök az ágyamra, és rácsapok a takaróra, mintha ő lenne a hibás.
Miután elszállt a mérgem nagy része, üreges szemekkel elhúzom a függönyt, és kikémlelek a távolba.
Igazából, nem is tudom, hogy mit nézek. Várok valakit? Azt képzelem, hogy Ruben itt fog állni, az ablakom alatt? Ez nevetséges. 
Határozottan összeszorítom a számat, mert megígértem magamnak, hogy nem fogok bőgni, bármennyire is szeretnék.
Az üveghez nyomom a homlokom, és rájövök, hogy egy választ keresek. Egy választ, a már régen megfogalmazódott kérdésemre. Érzem, hogy jó úton haladok, de még nem találtam meg. És nincs senki, aki erre a témára határozatot tudna hozni, mert ez nem olyan, mint egy iskolai tantárgy. Egyáltalán nem kézzel fogható dolog. Még csak, nem is lehet látni. És a választ, érezni kell.

***

Valaki kopogtat az ajtón.

-Menj el! –vágom hozzá, de a nagybácsim belép a szobába, és szó nélkül leül mellém az ágyamra. Számítok rá, hogy nem fogja beváltani a büntetéseket, melyeket a szüleim zúdítottak rám.
-Úgy hiszem, már túl koros vagyok a szobafogsághoz –sóhajtok nagyokat –De ha ez az ára annak, hogy elégedett legyél velem … akkor, a kedvedért megteszem.
Azért, mert ő sokkal közelebb áll hozzám, mint anya vagy apa. A kettőjük közül mindig ő volt az, aki a legjobban megértett. Tisztelem őt ezért.
-Ez felesleges Milla –mondja –Mi sosem szabtunk neked korlátokat azért, mert valami nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna, és ezért elvesztetted az állásodat.
-Sajnálom –mentegetőzöm.
A nagybácsim felemeli a kezét –Ne. Ne sajnáld.
Felhúzom a szemöldököm, mert nem értem, hogy tulajdonképpen mit is akar ez jelenteni. Ezért aztán nem is agyalok rajta, hanem ismét a távolba nézek.
Újra és újra leforog a szemem előtt a baleset előtti néhány másodperc. Még egyszer látom a széttörött üvegpoharat a padlón. Érzem a szúró szilánkokat… és végül észreveszem Jennifer dühtől eltorzult arcát.
Igaza van. Nem érdemes sajnálni. Túl kell tennem magam ezen, és kész. Már megtörtént, és megkaptam a következményét.
Úgy telnek a percek, hogy alig veszem észre. Aztán mikor véget ért ez az egész jelenet, kezdődik előröl. És újra…. És újra…
A nagybácsimról teljesen meg is feledkeztem, és csak akkor tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül, mikor bíztatóan megveregeti a vállamat, és a fülembe motyogja.
-Ne aggódj, szerzek neked munkát.

***

Az első reakcióm ismét az lenne, hogy megkérdőjelezném az illető megbízhatóságát, de valahogy mégsem teszem.
A férfi még mindig az ajtóban terpeszkedik.
-Akkor jössz? –kérdezi felém nyújtva a kezét, és idegesen dobolni kezd a lábával, amiből arra engedek következtetni, hogy már hosszabb ideje vár a válaszomra.
-Ööö… persze –tápászkodom fel. De hova? Hova megyünk?
A nagybácsim levezet az emeletről.
Kilépek a verandára, és egyből megcsap a tenger sós illata, amitől egyből elpárolog minden mérgem.
-Csak egy kis friss levegő kellett –nyugtázom magamban.
 Átmegyünk a teraszon, ügyelve, hogy ne verjük le a nagynéném szépen gondozott virágait, melyek színe, úgy virít a napfényben, mintha műből lenne az egész növény. És lent a nagyméretű pincében megérkezünk úti célunkhoz. Felkapcsolja az ököl nagyságú lámpasorokat, és elégedetten körbemutat.
 

***

A hosszú falhoz színes deszkák vannak állítva, és bármerre is fordulok, csak azokat látom magam előtt. Szörfdeszkák.

Egyetlen név jelenik meg előttem: Ruben.
Talán mégsem tűnt el bennem egészen a lelkiismeret, mert bűntudat fog el, és ez nagyrészt abban nyilvánul meg, hogy megtorpanok egyhelyben, és visszafojtom a lélegzetem.
-Mi az? – ám előle nem tudom elrejteni a gondolataimat, és az érzéseimet. –A versenyre gondolsz igaz? -kérdezi.
Némán bólintok.
Ő odalép a közeli falhoz, és végigsimítja az egyik zöld szörfdeszka oldalát -Hogy imádtam régebben szörfözni… -suttogja inkább csak magának.
-Tessék? Te is tudtál szörfözni? –lepődöm meg.
A férfi kihúzza magát –Még szép! Ráadásul nem is csináltam olyan rosszul…
Még anyuék sem említették, hogy valaha deszkára állt volna az öreg.
-És mióta csináltad?
-Öt vagy hat éve fejeztem be.
-Ó –csak ennyit tudok mondani.
-Elvesztettem egy meccset… -húzza el a száját –A akárcsak te Milla –int felém kedvesen, de a szemében szomorúság ül –Te nem szálltál ki, pedig még össze is ütköztetek egy másik versenyzővel. Megtehetted volna, hiszen módodban állt. Én viszont hamar feladtam, mert nagyon megviselt.
Továbbsétál a deszkák között, mintha nem tudná eldönteni, hogy melyiket próbálja ki először.
-Miért nem mondtál le? Miért nem hagytad abba? –fordul felém.
Ez az, amit még magam sem értek igazán. Megtehettem ha akartam volna, és ezért senki sem hibáztatott volna.
-Had találjam ki –csettint egyet –Mert ez az álmod?
Lesütöm a szemem.
-Hát, nem is tudom…
A hullámok között érzem jól magam. Szabad vagyok olyankor. De mi is volt az az ok, amiért jelentkeztem? Gyerünk, Milla! Gondolkodj!
-Meg akarod nyerni a kupát? –próbálkozik tovább.
Nem.
-Híres szeretnél lenni?
Nem.
-Bizonyítani akarok magamnak –nézek komolyan a szemébe.

***

Hosszú hallgatás következik. Egyikünk sem tudja, hogy mit mondjon. Nagybácsim zavarban van, mert ő ennyi idősen elbukott, és nem küzdött tovább, én pedig azért nem szólalok meg, mert kissé kimerítő volt a kihallgatás.

-Tudod, hogy van egy kisebb bódém a parttól nem messze, és elég sokan veszik az árut –automatikusan odalép a következő deszkához, és azt is szemügyre veszi. Mindent elkövet, hogy ne kelljen rám néznie -És arra gondoltam… -megköszörüli a torkát –Nos, azt hittem jó ötlet.
-Várjunk csak! –jön meg végre a hangom –Azt akarod, hogy én vezessem ezt a boltot, melletted?
-Nem. Helyettem.
Helyette. Ez világos. Csak éppen nincs semmi értelme.
Én is követem a deszkák példáját, és a falnak támaszkodom. Ez egy kicsit sok. Az előbb kirúgtak, most meg rám akarnak bízni egy egész boltot. És, mi van, ha elrontom? Ha elszúrom ezt is? Nem akarom tönkretenni a nagybácsim vállalatát…
-Nem hiszem, hogy én lennék a megfelelő személy… -kezdem vonakodva.
-Ugyan már! Tudom mire vagy képes, és hiszek benne, hogy meg tudod csinálni –közvetlenül mellém lép –Nagyon büszke vagyok rád Milla!
Csak állást akar ajánlani, és jó szándékból teszi! El kell fogadnom, nem sérthetem meg, még ha ezzel óriási terhet is veszek a vállamra.
-Ha szeretnéd, akkor…
-De ne az én kedvemért csináld! –ráncolja össze a homlokát –Mert ez nem gyerekjáték. Szeretnél dolgozni vagy sem?
Végignézek a szörfdeszkákon, és felsóhajtok.
Nem tudom. Akarok is, meg szeretnék végre néhány hét szünetet, hogy véglegesen túltegyem magam mindenen. Ám, ha a szobámban ülök egész nap, és lesek ki a fejemből, azzal nem megyek sokra. Húsz éves létemre, mégiscsak többet kell tennem ennél!
-Még mindig jobb, mint otthon ülni, és sajnálkozni az elmúlt dolgokon –mosolygok, és elveszem a kulcsot, amit átad felém a férfi.
-Remek –mondja –Akkor holnap kezdjük.

***

Elsőként ő lép ki az ajtón, és letörten követem, mert rendesen lesokkol ez az egész. Útközben sikerül levernem egy deszkát, ami hangos csattanással koppan a padlón, és a hangra mindketten gyorsan hátrafordulunk.

-Bocsánat… -már le is guggolok érte –Nem akartam tönkretenni, mert tudom, hogy nagyon szereted az ilyesmit…
-Ne legyél már ilyen! Nem is okoztál semmi kárt –siet a segítségemre –Újfent már mindenért bocsánatot kérsz? –kérdezi halkan –Mert régebben nem voltál ilyen. Mi történt? Mi a baj?
-Semmi –tudom, hogy nem mondok igazat, de igyekszem, hogy hihetőre sikerüljön –Jól vagyok.
-Aha –bólogat, és átveszi tőlem a deszkát.
Nem hazudok valami ügyesen.
-Akkor mivel magyarázod a hirtelen hangulatváltozásod? Fent még kiabáltál, itt lent már bocsánatot kérsz mindenért.
-Bácsikám, mint tudod… hamar felkapom a vizet –hebegem.
A tekintetem minduntalan visszatéved arra a deszkára, amit a padlóra küldtem. Kecses formája van, melyet eddig még sosem láttam. A színe valamikor zöld lehetett, de a nap és a rendszeres használat miatt teljesen elkopott.
-Milla!
Rémülten felnézek –Igen?
-De most komolyan! Aggódom érted, és csak akkor tudok segíteni, ha elmondod mi az ami bánt!
-Jól vagyok! –ismételgetem nyomatékosan, továbbra is az új szerzeményt bámulva a férfi kezében –Kié ez a deszka?
Elmosolyodik –Hogy ez? Nem csodálom, hogy megakadt rajta a szemed. Ilyen nincs még egy a világon, hiszen ezt jómagam készítettem, még sok évvel ezelőtt.
-És ezen versenyeztél?
-Szerencsére nem! –kapkodja a levegőt –Az enyémnek annyi lett.
-Akkor manapság elég gyakran törnek el deszkák a versenyeken, nem gondolod? –kérdezem epésen.
-De. Az összes deszkakészítőt könyörtelenül kirúgnám. Csapnivalóakat képesek kreálni, nekem aztán elhiheted!
Egy bólintással elintéziem a dolgot, és éppen már ki akarok surranni az ajtón, amikor utánam szól:
-Neked adom. Jó hasznát vennéd.
Megállok, és egy visszautasító mozdulatot teszek. -Nincsen pénzem…
-Milla! –a hangja szigorú- Az unokahúgom vagy, az ég áldjon meg! Nem fogadnék el tőled egy kanyi vasat sem, szóval jobb, ha most el is teszed –beleszúrja a homokba a deszkát.
Egy kicsit még azt játszom, hogy nehezemre esik elfogadni, végül beadom a derekam.
Vigyorogva húzom ki a földből a nagybácsim nagylelkű ajándékát.
-Köszönöm.
Megfordulok, és lassan eloldalgok, hogy kipróbáljam újdonsült szerzeményemet. Sebesen a part felé veszem az irány, miközben a gondolataim versenyt futnak.
Aztán hirtelen megtorpanok egyhelyben.
Ha az öreg nekem adja az üzlet vezetését, többé nem mehetek a bárban. Véglegesen le kell mondanom arról, hogy valaha is együtt fogok dolgozni Kelly-vel, David-del, bár Jennifer apja azért nem hiányozna annyira.
A többieket is alig fogom látni, mert előfordulhat, hogy azt a bárt máshol állítják fel, és akkor nekik el kell menniük innen. Talán még elbúcsúzni sem lesz időm tőlük.
Összeszorítom a szám, mert a ismét sírás fojtogat.
Akkor viszont, ez a deszka nem az én jogos tulajdonom. Nem engem illet.

Ajándék!

Ezt a képet, Wendynek küldjük, mert folyamatosan olvassa a blogunkat, és mindig ír megjegyzést.

 

Nagyon köszönjük neked! J

 

 

És ezt a képet, pedig Annie-nek címeztük, aki mindig őszinte véleményt írt a történetünkről.

Nagyon köszönjük mindkettőtöknek! J

 

 

 

Továbbra is számítunk rátok! És mindenkire, aki olvassa ezt a blogot!

 

Sziasztok, kedves Olvasóink!
Ne haragudjatok a késésért, hogy csak most hoztuk a következő fejezetet.
Igyekszünk minnél hamarabb feltölteni. Valószínűleg, heti egy-kettő bejegyzést tudunk megcsinálni, ám ez még változó.
Köszönjük a sok megtekintést, és Wendy-nek valamint Annie-nek a megjegyzéseket! Mindig nagyon örülünk nekik, jó érzés olvasni a soraitokat! :)
Aki szeretne, bárki írhat megjegyzést, minden kritikát szívesen fogadunk :) Számítunk rátok!

Jó olvasást!

14.fejezet

Sean Snyder

A napokban Ruben alig tartózkodik otthon, ezért jogosan úgy gondolhatom, hogy enyém az egész lakás. Már igaz, sokszor előfordult ez az évek során, ám még sosem örültem ennyire, a váratlan szerencsének.

És ez alkalomból, az a zseniális ötletem támadt, hogy áthívom pár haveromat hozzánk bulizni. A bátyám úgy sincsen a közelben, szóval nem lehet gond belőle.

Nyugodt lelkiismerettel ballagok oda a telefonhoz, tárcsázni a spanokat.

Mark a huszadik csengetésre veszi csak fel, és álmosan beleszól.

-Ki az?

-Szevasz, Sean vagyok… -kezdem, majd elmagyarázom neki a többit, és az én bő húsz perc felvilágosításom után, csak egy szűkszavú választ kapok: Majd.

Ezt nem értem. Azt mindig tudtam, hogy Mark csendes gyerek, ám nem bírom felfogni, hogy mi okozhatta ezt a hirtelen hangulatváltozását. Elvégre csak délelőtt van, és ő estefelé megy dolgozni…

-Na, biztos vagy benne? –próbálkozom tovább – Pedig Harry Potter maratont terveztem!

-Nem –mondja határozottan –Tévézni, én is tudok.

Hát, azért, ebbe is van némi igazság…

-De van gameboy-om, meg egy csomó hamburgerem –győzködöm –És rendelhetünk Cola-t is, ha szeretnéd…

-Sean, aludni akarok! –kinyomja a telefont.

Felsóhajtva veszem tudomásul, hogy a parti, amit terveztem, csak egy fős vendégségre számíthat, vagy máris vége, mielőtt elkezdődhetett volna.

Ruben sem támogatná különösebben a dolgot, mert valahányszor csak itt voltak nálunk a többiek, és a tudta nélkül buliztunk, mindig kizavarta őket. És így érthető az, is, hogy valahányszor felhívom a haverokat, az az első kérdésük, mielőtt még belekezdenék a mondandómba: A bátyád otthon van?

Ám, nem adom fel ilyen könnyen, átcsörtetek a szomszédokhoz. Persze, nem szó szerinte, de valahogy úgy. Megígérem nekik, hogy ha átjönnek hozzánk, akkor csinálok nekik koktélokat, a kisgyerekek számítógépezhetnek, meg hasonlók, de mindenki csak elutasít, senki sem ér rá.

Lassan belátom, hogy itt aztán semmiféle mulatság nem lesz.

Lehangolva letelepszem a verandára, és nézem a messzi tenger nyugodt felszínét.

Ahogy telik az idő, egyre nyugtalanabb leszek, mert még mindig unatkozom, pedig aztán, egy csomó mindent kipróbáltam már! Lementem a partra, lógattam a lábamat a vízben, kergettem a sirályokat a sziklákon, kagylókat szedtem, és még homokvárat is építettem, majd később apró kavicsokkal kacsáztam.

Egyszóval mindent csináltam, de olyan lassan vánszorognak a percek, hogy szinte, beleőrülök. Nekitámasztom a hátam a pálmafa törzsének, és várom Rubent, hogy megjöjjön. Tényleg ő az utolsó, aki megmenthet engem ebből, az unalmakkal, és ürességekkel teli állapotomból. Ha nem is akar velem társasozni, mert az szerinte dedós dolog, egy vicces beszélgetésre, mindenképp számíthatok. Ám, ha mindezek mellett, még ez sem jönne be, akkor legalább rajta derülök egy jót, ahogyan, szoktam.

Azonban, mióta Mark lerakta a telefont, megtanultam néhány dolgot. Mégpedig azt, hogy gitározni egyáltalán nem tudok, mert a zenei érzékem egyenlő a nullával, viszont a házat romokba tudom dönteni azalatt, mire rájönnék, hogy melyik akkordot is kéne lefogni. A Pepsim elfogyott, és bármennyire is jó játék a póker, egyedül játszani mégsem annyira szórakoztató.

 

 

 

Sziasztok!

Itt van a következő fejezet, elnézést kérünk, hogy ilyen későn raktuk fel.

Köszönjük a kitartásotokat, és azt, hogy mindig megnézitek, van-e új fejezet.

Köszönjük a türelmeteket!

Jó olvasást!

 

13.fejezet

Milla Mackay

Miután belépünk az irodába, pár másodpercig csendben állunk. Talán azért, mert olyan gyorsan történt minden, hogy egyikünk sem tudta igazán felfogni. Az egyik pillanatban a hibiszkuszért futok vissza, ám a következő percben már az üvegszilánkok között térdepelek a földön, miközben minden vendég rosszalló pillantása kettőnkre irányul.

Az ajtó becsukódik mögöttünk, és Jennifer apja rögtön belevág.

-Rólatok nem feltételeztem volna ilyent –mondja szemrehányó hangon. Nyilván nem tudja, hogy csak baleset volt az egész? –Van mentségetek a történtekre? –kérdezi csípőre tett kézzel.

Ruben mereven támasztja a falat mellettem, ám ennek hallatára mégiscsak megszólal:

-Főnök, nem volt szándékos… -de a férfi nem engedi befejezni, mert úgy tesz, mint akit nem is érdekel az igazi ok. Csak a következmény a lényeg. Nem érdekes, mi volt a szándék, és miért történt az, ami.

-Ez a „baleset volt” igen csak, gyenge indok, fiacskám! –tesz egy lépést Ruben felé. –Az üzlet, az üzlet. A vendégekkel nem lehet így bánni. Ha van vendég, van pénz, és akkor virágzik az üzlet. De ha nincs vendég, nincs üzlet, és nincs pénz! És akkor lőttek mindennek! –magyaráz, hadonászva a levegőben.

Ezt a logikát!

-Csalódtam bennetek! –leül az íróasztala mögé, és int, hogy lépjünk közelebb –Nem akarom, hogy ez még egyszer előforduljon –megfog egy ceruzát, és egyenletes tempóban az asztalhoz kezdi koppantani.

Egy… Egy… Egy…kettő.

Elég idegesítő.

-Ígérjük, hogy nem fog előfordulni főnök –hadarjuk egyszerre olyan gyorsan, ahogy tőlünk telik.

Egy… kettő. Egy… kettő.

-Ha holnap be akarnak jönni dolgozni, kedves maguktól, de ne fáradjanak –feláll, és az ajtó felé terel minket –Természetesen ki vannak rúgva. Minden jót! –becsapja az orrunk előtt az ajtót, és egyedül maradunk a váró folyosóján.

A gondolataim vadul cikáznak, és a ventilátor berregése miatt nem tudok összpontosítani. Leroskadok az egyik kanapéra, ami a látogatók számára van fenntartva.

Remélem, hogy rosszul hallottam az előbbieket, és nem azt mondta, amit. De, ha igaz, fogalmam sincs mi tévő legyek.

Elvesztettem az állásomat.

Szinte még mindig ott cseng a fülemben a ceruza dobolása, csak most gyorsabb verzióban.

Egy, kettő. Egy, kettő.

A kezembe temetem az arcom, a hajam teljesen eltakarja a szemem.

Egy, kettő. Egy, kettő.

Rubenről teljesen elfeledkeztem, aki időközben leül mellém. Mozdulatlanul gubbaszt, de amit tudatosul bennem, hogy ő is itt van, felkapom a fejemet.

-Sajnálom –keresi a tekintetemet.

Itt már a megnyugtató szó nem sokat segít.

-Ugyan, mit? Azt, az időt sajnálod, amit veled tölthettem? –kérdezem, a sírás határán.

Erőlködnöm kell, hogy visszafojtsam a könnyeimet.

-Azt sajnálom, hogy ilyen hamar rúgtak ki, hiszen most jöttem –a tekintetéből sugárzik az őszinteség –És ez az idő nagyon, hamar elrepült a te társaságodban.

Ezen elmosolyodom, és én átkarolom a vállát, majd játékosan a fülébe suttogom:

-Örülök neki, hogy veled együtt tették ki a szűrömet! Mellesleg így már nem ugráltathat minket Jennifer.

Erre csak egy csibészes vigyor a válasz, de egyben egy sóhaj is felszakad a tüdejéből.

Kis habozás után a vállára hajtom a fejem, és várom, hogy a jövő döntsön a sorsunkról.

 

***

Egyedül ülök az egyik sziklán, a lábaimat átkulcsolva, és a hullámzó vizet figyelem. Ruben is velem akart jönni, de elutasítottam, azt mondva, hogy szükségem van egy kis magányra.

Át kell gondolnom a dolgokat.

Lássuk csak! Mi minden is történt az elmúlt pár héten? Természetesen nem emlékszem minden egyes mozzanatra, ám a nagyobb eseményeket általában megjegyzi az ember.

Nevezni akartam a versenyre, mert Jennifer megsértett. És meg is nyertem volna, ha nem jön közbe Ruben. Egy kis csetepaté árán sikerült elérnem, hogy végleg megutáljuk egymást. Aztán, mégis ő nyerte meg a versenyt, amit még most sem értek, hogy hogyan lehetséges. Majd napokkal később fölvették a bárba, ahol közösen együtt dolgoztunk, és rájöttem, hogy milyen igazából. Elhívott egy esti sétára, ahol egyszer s mindenkorra kibékültünk. És végül kirúgnak minket, egy papaya turmix miatt, ami véletlenül rossz helyre burult!

Remélem, hogy ez a munkanélküliség nem megy a barátságunk rovására.

Nem hibáztatom Rubent, mert tudom, hogy nem tehet róla. Egyikünk sem tehet róla.

Lábdobogást hallok, ahogy valaki fut felém. És, sajnálattal látom be, hogy a nyugalmamnak lőttek.

Sejtem, hogy ki az, ezért nem fárasztom magam azzal, hogy hátrafelé forduljak. Továbbra is könnyes szemmel nézem a távoli eget, és figyelem a sirályok kisebb csoportját, akik most indulnak halászni.

Az illető leül mellém, de valaki egészen másra számítottam.

Kelly arca kipirosodott a rohanástól, a tornacipőjéből most rázza ki a homokot, majd mikor eltávolította a nagy részét, mérgesen a sziklához kezdi csapkodni. Közben morog valamit az orra alatt, de nem nagyon értem.

-Te sírsz!

-A sós levegő csípi a szemem –hazudom szipogva.

Kelly pontosan tudja, hogy mit érzek, ezért ahelyett, hogy valami bölcs, és vidám gondolaton törné a fejét, minden szó nélkül átölel.

Nem hallunk mást, csak a tenger moraját.

-Ne haragudj, az egész az én hibám –szólal meg hosszú hallgatás után –Nem kellett volna műszakot cserélnem veled.

-Nem, Kelly. Miattam történt az egész –kinyújtom a térdem –Csak magamnak köszönhetem. De egyébként, milyen volt? –húzom fel a szemöldököm –Mármint… Rubennel dolgozni.

Sikerült valamelyest felvidítanom, azzal, hogy egy kicsit eltereltem a témát.

-Nem, mondom, nagyon ért a mosogatáshoz –kuncog –És egész álló nap, sztorikat mesélt nekem. Nagyon aranyos fiú –teszi hozzá mosolyogva.

Kényelmesebb pózba helyezkedi, és leszab egy maréknyi fűszálat, a szikla szélén nőtt nagy csokor közül. Úgy tépkedi, mintha az lenne a legádázabb ellensége.

Jót derülök ezen, magamban, de nem kommentálom.

-És, miről mesélt? –érdeklődöm.

-Óh, hát mindenféléről! –legyint egyet, egy újabb adagért nyúlva. Letép arról egy darabot, és sodorni kezdi.

-Én még nem nagyon láttam beszédes kedvében –jegyzem meg epésen.

Tépés, sodrás. Tépés, sodrás.

-Ne légy már ilyen, nyuszifül! –fenyeget meg játékosan –Biztosan neked is sokat csacsogott. Én mondom neked, az a srác, egy igazi szövegláda!

Ráhagyom, pedig szerintem nincsen igaza.

Tépés, tépés, tépés, sodrás. És kezdődik előröl.

-Amikor megvolt a baleset, egyből hazasüvítettem –suttogja csendesen, és hátrasimítja a haját –Mármint hozzátok. Nagybácsid látni akar.

Tépés, sodrás.

A végén, már azt a szegény füvet kezdem sajnálni…

-Elmondtad neki? –kérdezem.

Bólint.

Fáradtan sóhajtok.

-Ne haragudj –fogja meg a kezem. Leszórja magáról a maradék fűszáldarabkákat, és valamiért úgy dönt, hogy a többinek megkíméli az életét.

-Nem baj –felállok, és leugrok a szikláról –Előbb utóbb úgy is megtudja.

Már éppen elindulnék, amikor megállít.

-Hé, Milla! –ő is feltápászkodik a szikla tetején.

Megfordulok.

-Igen?

-Ha, már úgyis lett vagy, akkor légyszi dobd vissza a tornacsukámat, mert a nagy homokmentesítéses akciómban, leesett a párja –mutat a csupasz lábfejére.

Ezen csak vigyorogni tudok.

-És, hol van? –kiabálok fel.

-Rajta taposol –hangzik a válasz.

 

 

 

 

 

 

 

Sziasztok!
Már igazán tartozunk egy bejegyzéssel, és az elnézéseteket kérjük ez ügyben.
Hát mit is írhatnánk, újra itt van az ősz, és elkezdődött az iskola. És mivel sajnos igen rázós lesz nekünk ez az év, kérjük a türelmeteket, ha egy -egy részt később fogunk felrakni. De fel fogjuk tenni őket, amint tudjuk! Mert még nincsen vége Milla és Ruben történetének! :)
Akkor jó olvasást kívánunk mindenkinek a 12. fejezethez! :)

12.fejezet

Ruben Snyder

Milyen peches, amiért Jennifer kénye kedve szerint ugráltat, bármiért! Visszaküld szívószálért,  vagy éppen esernyőért a turmixhoz. Nincs egy szabad percem tőle. Tudom, hogy direkt csinálja,  látszik a szemében.

Hallom, hogy már megint ugráltat valakit. De ezúttal nem én vagyok, akinek kiabál. Millát hívja.

Már kezdek torkig lenni a csajjal, és Milla teljesen olyannak írta le amilyen valójában. Ebben nem csalódtam. Csak azt nem értem, hogy hogyan volt képes elviselni őt? 

-Ruben, ne állj ott tétlenül, nem látod, hogy most érkeznek újabb vendégek? –dirigál Jennifer, majd nagy megkönnyebbülésemre eltűnik pár percre az apja irodájában. Valami beszélgetést hallok, de csak néhány szót tudok belőle elcsípni, ám annak sem sok értelmét látom. Szó sincs róla, nem hallgatózom, de Jennifer olyan hangosan kornyikál, hogy szerintem az egész bár hallja, nem csak én. Veszekednek. Mi lehet a vita tárgya?

Mielőtt még rájönnék, az ajtó kicsapódik. Visszajön Jennifer.

Hajaj…

-Milla, mit művelsz? Az ananászos turmixba nem rakunk kék napernyőt! Az a kókuszosba való! És a hibiszkusz is kimaradt belőle! –mutat a poharába, majd se szó se beszéd, megfordul és elmasírozik az egyik asztalhoz, hogy onnan szemlélje a további történteket. Úgy látom, hogy senkinek sem tetszik a dirigálása, mert rosszalló pillantásokat küldenek feléje. Sőt, még David is igen mogorva lett, pedig azt hittem, hogy nem tudok olyan emberről, akivel ne lenne kedves. Hát, most tévedtem.

Odamegyek Millához és megkérdezem, hogy nem kell-e segíteni valamit. Teljesen megértem a helyzetét, és elmondom neki, hogy én sem szimpatizálok túlzottan Jenniferrel. Erre csak halványan elmosolyodik.

-Ha felidegesít számolj el ötig- tanácsolom -Ez nekem mindig beválik.

-Oké, köszi- süti le a tekintetét.

Úgy gondolom, Kellyre nyugodtan rábízhatom a mosogatást, így visszamegyek, és inkább segítek Millának. Elveszek egy újabb tálca turmixot, és odaviszem a vendégeknek.

Sietek a következő adagért, és már majdnem mindet kiszolgáltam, mikor Jennifer közli velünk, hogy ő is rendelne egyet.

Elindulok az asztala felé, amikor még rákontráz, és szól Millának, hogy rakjon bele kettő virágot, mert ez így nem valami igényes. Már majdnem odaérek, amikor észreveszem, hogy bejön további hat vendég a bárba, és ez annyira elvonja a figyelmemet, hogy nem nézek a lábam elé, és belelépek egy nagy tócsába, és megcsúszom. Ekkor valami az oldalamnak ütközik, elvesztem az egyensúlyomat, minden kiesik a kezemből.

A pohár széttörik, a szilánkok szétszóródnak a padlón, én az asztalba kapaszkodva próbálok felállni, és sikerül megúsznom ennyivel, viszont a turmix tartalma a legrosszabb helyre burul. Jennifer nyakába. A hajáról folyik a papaya turmix, olyan képet vág, mint aki mindjárt felrobban dühében. Akár egy ketyegő bomba.

Meg kell hagyni, ezt megérdemelte. Bár nem volt szándékos.

Milla tátott szájjal tenyerel az üvegszilánkok között. Felé nyújtom a kezem. Nem tudom eldönteni, hogy pontosan milyen arcot vág. Majd megpukkan a nevetéstől, vagy mindjárt sírva fakad?  Összenézünk, de egyikünk sem akar veszekedni.

Minden szem ránk szegeződik a bárban. Fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálnunk. Lehet, hogy tönkretettük a bár hírnevét? Ha igen, akkor annak, csak egy következménye lehet. Mert ebből nagy botrány lesz.

Jennifer felénk fordul, és biztosra veszem, hogy le akar járatni minket a tömeg előtt. Sértődötten felpattan, és kihúzza magát. Letörli a képéről a turmixot.

-Ezt még Párizsból kaptam! –sipítozik –Ajánlom, hogy vigyétek el a tisztítóba! –hangja egyre magasabb lesz, és gondosan ügyel rá, hogy mindenki hallja, amit mond.

-Khm… -köszörüli meg a torkát valaki a hátunk mögött. Nem más, mint a főnök. A karjait szorosan összefonja a mellkasa előtt, látszik rajta, hogy nincsen túl jó kedve.

Vajon a bárér, vagy a lányáért aggódik jobban? Ugyan már! Ahhoz nem volt elég hideg az üdítő, hogy tüdőgyulladást kapjon! 

Érzem, hogy semmi jóra nem számíthatok. Most mi lesz? A vendégek előtt fog velünk kiabálni, mert a lányáról folyik a turmix? A fenébe is, baleset volt!

Rossz érzés kerít hatalmába, és tudom, hogy Milla is így érez. A kezünk összeér egy pillanatba, és az ujjaink összefonódnak, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Az érintése megnyugtat.

Arra gondolok, hogy most elösszőr érezzük ugyanazt: Bízunk egymásban. Nem fogjuk a másikat hibáztatni.

Együtt visszük el a balhét.

***

Jennifer apja külön –külön ránk mutat, és végül az irodája felé. A kérése teljesen egyértelmű.

A levegőben szinte markolni lehet a feszültséget.

Valahol a nagy tömegben észre veszem Kellyt, aki falfehér arccal, és szívére szorított kézzel nézi a jelenetet.

Mielőtt belépnénk a szobába, Jennifer önelégült arccal elsétál mellettünk a mosdóba.

Megkapta amit akart. Apuci megmentette a helyzetet.