Sziasztok!
Remélem kellemesen teli az új évetek! És ami a legjobb; már túl vagyunk a
féléven. Kitartást mindenkinek! :)
Most ehhez a fejezethez nincsen hozzáfűznivalóm, olvassátok szeretettel!
23.fejezet
Sean Snyder
-Mond
Kelly szemébe, hogy szeretsz!
Ezt
nem akarta kimondani. Látom a szemein. De mégis megtette.
Semmi
mást nem hallani, csak a bárból kiszűrődő hangokat, és a saját szívverésemet,
ami egyre gyorsabban ver.
Megbántott
ezzel? Magam sem tudom. Csak nem éppen erre számítottam. Valami kézzel fogható
dologra gondoltam először, bár biztos voltam benne, hogy ezt az ügyet nem lehet
elsimítani, holmi értelmetlen ajándékkal.
A
tekintetünk összefonódik egy röpke másodpercig, és azok a nagy macskaszemei
fogva tartanak. Még nem éreztem Millát ilyen távolinak, és elérhetetlennek,
mint most. Mit érzek iránta? Barátságot, vagy többet? Nem tudom eldönteni!
Hiszen nekem a nagy hősszerelmest, Rubent kéne játszanom! Erre ki vagyon én?
Egy szánalmas alak, aki bosszúvágytól hajtva bevetette magát a másik életébe,
és valójában át sem gondolta, hogy ez milyen következményekkel fog járni!
Örökkévalóságig
tartó csend következik. Meg akarom törni ezt a halálos némaságot, de hiába.
Tanácstalanul álldogálok, majd nekidőlök a korlátnak, ami a lépcső mellett
húzódik a bejáratnál.
Mégis
mit kéne csinálnom? Tényleg menjek vissza Kellyhez, és mondjam meg neki, hogy
Millát szeretem? Mi a fenének? Mi közöm van nekem a barátnőjéhez, azon kívül,
hogy mindössze egyszer beszéltem vele?
A
távolban elterülő óceánt figyelem. A sirályok a világítótorony felett köröznek,
és ezt követően zuhanórepüléseket hajtanak végre. Zsákmányt szereznek. Csak úgy
ragyog a napsütésben a fehér tolluk. Elképesztők tudnak lenni ezek a
teremtmények.
Az
most már világos, hogy a két lány veszekedett. Min kaptak össze? Csak nem
valami apróságon? De a lányok már csak ilyenek. A bajt keresik, és állandóan
veszekednek, amiből a körülötte lévők semmit sem értenek. Pont, mint a fiúk.
Na, persze, az is tény, hogy Rubenen és rajtam senki sem tesz túl...
Úgy
döntök megkérdezem, mi bántja valójában, hogy végre ez a helyzet is
tisztázódjon. De mire észbe kapok, már eltűnt. Lelépett. Kihasználta az
alkalmat, míg elméláztam, és elment. Hagynom kéne, hogy kiduzzogja magát, de a
kíváncsiságom erősebb a büszkeségemnél. Meg kell tudnom a kérdéseimre a
választ.
***
-Haragszol
még? -kérdezi a lány.
Egy
pálmafának dőlve figyelem Millát, akit a parkban találtam meg.
Öregem,
fél órán át kerestem, hogy hova mehetett, és erre itt van, pont azon a helyen,
ami meg sem fordult a fejemben!
A
fűben ül, és természetesen hátat fordít nekem. A fák sűrű lombja árnyékot vet
rá. A park szélén apró cserjék napoznak, ahova még odasüt az aranyló fénysugár.
Az
apró kavicsok megcsikordulnak a cipőm alatt.
-A
pofonra gondolsz? Nem, nem haragszom.
Vagy
talán, azt kellett volna mondanom, hogy:
Ugyan már, Milla! Rád senki sem
tudna haragudni! Nem, azért ez egy kicsit túlzás lett volna.
-Ó,
dehogynem! -fordul hátra.
-Nem
haragszom -ismétlem automatikusan.
Tehetetlenül
állok egy helyben. Sosem voltam jó a bocsánatkérésben. Nem mintha azt akarnám
csinálni, hiszen ő ütött meg! A bátyám mellett, pedig ez nem nagyon lehetett
megtanulni.
Van
valami Milla tekintetében, ahogy végigmér. Nem tudom megmondani, hogy micsoda,
de ettől meghűl az ereimben a vér.
-Sajnálom,
amit a fejedhez "vágtam".
-Már
megszoktam -felelem, és csak utána ébredek rá, hogy valószínűleg ez volt a
lehető legrosszabb válasz. De egye a fene, bármennyire is rosszul hangzik,
mégis csak igaz!
A
lány elszomorodik. Nyilván megértette a szavaim mögött rejlő igazságot.
Csakhogy én arra a balfék bátyámra gondoltam, és nem rá.
-Csak
vicceltem, nem kell komolyan venni mindent! -legszívesebben elsüllyednék a föld
alá. Ez egyre rosszabb lesz. Az lenne a legjobb, ha inkább a tárgyra térnék.
-Kérdezhetem
valamit?
Milla
nem válaszol.
-Amit
mondtál... Kellyvel kapcsolatban -kezdem -Nem egészen értettem, és szeretném
tudni, hogy minden rendben van-e.
Komor
mosolyra húzza a száját. Mintha, csak ezt mondaná:
Ez az, csak így tovább!
Csak beszélj, és tettesd a tudatlant!
-Hallottam,
hogy vitáztatok.
-Hagyjuk
-mondja szűkszavúan, és legyint egyet a kezével.
A
lábával elkezd dobolni a fűben, és megint hátat fordít nekem.
-Van
valami közöm a vitátokhoz? -más hirtelen nem jut eszembe.
Aztán
váratlanul feláll, és kiabálni kezd.
-Ne
gondold, Ruben, hogy csak neked van életed! Ne hidd, hogy minden rólad szól!
Másnak is vannak problémái!
Ejnye,
ma valakinek nagyon rossz napja van. Ezzel kicsit megsértett, de úgy teszek,
mintha ezt bóknak vettem volna. Elvégre ő is mondta; Rubent szidja, és nem
engem.
-Kelly
megkért valamire, mit nem bírnék megtenni - Milla karba fonja a kezét, és
felkészül arra, hogy elmesélje ezt az egészet. Érzem, hogy ez hosszú sztori
lesz.
Ez
egy fájdalmas emlék, ezért az udvariasság megkövetelnék, hogy milyenkor
megmondjuk az illetőnek, hogy nem muszáj beleavatnia a titkába minket, ha nem
szeretné. De én ehelyett ezt kérdezem:
-De
hiszen Kelly a legjobb barátnőd... Vagy tévedek?
-Igazad
van -a szeme könnyezik.
-Ne
sírj...
-A
sós levegő csípi a szememet -inge ujjával letörli a könnycseppet az arcáról.
-Elég
pocsékul hazudsz -jegyzem meg.
-Tegyük
fel - a lány összecsapja a kezét -Hogy a legjobb barátod beleszeret egy lányba,
és ezt követően arra kér, hogy hozd össze kettőjüket. Ez még rendben van, csak
az az egy a bökkenő, hogy te is szereted azt a lányt. De a haverod ezt nem
tudja, és megsértődik, amikor elutasítod a kérését. Érted?
Ilyen
komoly a problémája? Ez még elmondva is bonyolult! Nem erre számítottam.
-Mit
tennél? -érdeklődik Milla.
Úgy
döntök, hogy nem játszom a szpcihológus szerepét, ám valahogy mégis olyan
költőire sikerül megfogalmaznom a mondatot.
-Hát,
két lehetőség van. Az első: A szívedre hallgatva bevallod Kellynek a helyzetet
és megbántod, vagy pedig továbbra is magadban tartod a titkodat és szenvedsz.
Mindkettő nem megy.
***
A
lány próbálja megemészteni a hallottakat.
Annyira
furcsa volt mindezt megosztani vele. Még sosem kértek tőlem ilyen tanácsot, és
én meg senkitől sem várhattam a segítséget. Bár, néha Ruben igyekezett
motiválni néhány dologban, de általában azt érte el vele, hogy elment a kedvem
az egésztől.
-Hű,
ez úgy hangzott, mintha belőled a tapasztalat beszélne -állapítja meg.
Képtelen
vagyok levenni róla a szememet.
-Milla...
-most vagy soha.
-Hmm?
Pár
másodperc tétovázás bőven elég ahhoz, hogy már ne legyek annyira biztos a
dolgomban.
-Mondhatok
egy őrültséget?
Elvigyorodik.
-Mi lenne az? Szeretem az őrültségeket.
A
torkom kiszárad, a szívem egyre gyorsabban lüktet. Mi a fenének csinálom ezt a
cirkuszt?
-Én...
-közelebb hajolok hozzá, az orrunk már majdnem összeér.
Szemei
meglepetést tükröznek. Mostanáig még én sem tudtam, mire készülök. Most végre
tudom, hogy szeretem. Érzem, hogy most már lenne bátorságom
megcsókolni. Akkora idióta vagyok!
-Ezt
nem szabad -valami visszatartja, és hátrébb húzódik tőlem, hogy a szemembe
tudjon nézni.
-Miért?
–semmit sem értek.
A
papucsát tanulmányozza, és nem mer rám nézni zavarában. Pipacsvörös lett az arca.
-Miattam.
Vagyis… öhm… Kelly miatt…
Végül
összeáll a kép, és teljesen ledöbbenek. Szinte szóhoz sem jutok.
-Kelly
szerelmes belém? –kiver a hideg verejték.
-Ezt
nem lett volna szabad elmondanom.
Én
hülye, hogy eddig nem vettem észre! Remek, most már tudom mi volt a vitájuk
tárgya. Én.
Nekem
Milla tetszik, és nem Kelly.
Kénytelen
vagyok belátni, hogy tévedtem. Nem rajtam veszekedtek, hanem a bátyámon. Már
megint elfelejtem, hogy most én vagyok ő!
Egyszer
meg fogja tudni Milla mindazt a hazugságot, amibe belekevertem. Csak
füllentettem arról, hogy ki is vagyok és mindenkit becsaptam. Akkor jó bulinak
tűnt, és tökéletes volt ahhoz, hogy bosszút álljak a testvéremen.
Elképzelem,
ahogy a lány elé állok, és bevallom a hazugságaimat. Borzalmas kép. De addig,
amíg mindez be nem következik, vagy nem történik valami váratlan esemény,
melynek folytán mindannyiunkról lehull a lepel, nem fogok tudni
lelkiismeret-furdalás nélkül beszélgetni Millával. Talán újra megpofozna,
amikor megtudja az igazságot. Megérdemelném. Kiabálna, és soha többé nem
látnám, nem is beszélve arról, hogy Rubentől mit fogok kapni. Mert, hogy egy
nagy nyaklevest, az tényleg a minimum.
Elhatározom,
hogy meggyőzöm, jöjjön el velem egy rövidke sétára. Legalább addig sem jár
ilyeneken az eszem.
***
A
parton a napozók között haladunk a strandok és a bódék felé. Hirtelen eszembe
jut, amikor a lány szörföket árusított az egyikben. Már akkor is összekevert
minket. De úgy döntök nem hozom ezt szóba.
Megfogom
Milla kezét, és magam után húzom. Némelyik heverésző turista felénk fordul, és
én csak reménykedni tudok abban, hogy nem ismer fel. Az már csak hab lenne a
tortán.
Nézzék csak ott van Sean Snyder a Hullámok Királya! Kaphatok egy
autogramot? Ezt szeretném most a legkevésbé.
Ezért
eloldalgunk és előfordul, hogy kerülőket teszünk, de én nem akarok kockáztatni.
Nincs semmi amivel takarhatnám az arcomat, és a napszemüvegem egy régi rossz
szokásként megint nincsen kéznél.
Látom
Millán, hogy nagyon megéhezett, ezért megkérdezem.
-Mit
kérsz? Én fizetek.
Talán
nem kéne ennyire segítőkésznek lennem! A végén még ez okozza a vesztemet!
De
már nem tudom befogni a számat.
A
legközelebbi bódéhoz megyünk, és megkérem a lányt, hogy várjon meg engem az
egyik napernyő alatt.
Feszülten
ballagok oda a pulthoz, ahol egy kövér, hawaii inges pasas számolja a pénz.
-Szeretnék
egy Sajtburgert és egy nagy adag limonádét –szólalok meg minden kertelés
nélkül.
Látom
a fickó szemén, hogy felismert, ám valószínűleg ő sem akar jelenetet rendezni,
ezért beéri egy biccentéssel. Hangosan kifújom a levegőt, hogy megúsztam
ennyivel. Szinte hihetetlen.
Aztán
megismétlem a férfinak, hogy mit rendeltem, mert a nagy csodálkozástól teljesen
megfeledkezett magáról. Végül Milla menüjét is felveszem a rendelésre.
Megragadom
a kezembe kerülő első papírfecnit, és ráfirkantom a nevemet. Persze még nem
kért tőlem aláírást, de nem akarom, hogy ez nagy feltűnést keltsen, ezért jobb
ha már előre megteszem ezt. Odanyújtom a férfinak a lapot, és az hálásan,
csillogó szemekkel a zsebébe gyömöszöli.
***
Az
egyik pálmafa árnyékában ebédelünk csendesen. Az idő elteltével megnőtt a
strandolók száma, ezért az én kérésemre távolabb menünk a tengerpart azon
részétől. De az óceán így is tíz méterre van tőlünk, szóval azért még nem
kerültünk tőle olyan messzire.
Hűs
szellő fújdogál, ám rettentő hőség uralkodik még itt az árnyékban is.
-Na,
és mióta szereted a limonádét? –kérdezi a lány, miközben jó nagyot harap a
gyrosába, amit kért.
-Jó
hatással vagy rám –felelem teli szájjal.
Ezen
persze mind a ketten nevetünk, bár azt nem tudom eldönteni, hogy Milla rajtam
röhög-e, mert minden bizonnyal tiszta maszat a képem, vagy csak elfogta a
jókedv. Én az elsőre tippelnék.
Miután
megeszünk mindent, még messzebb megyünk a turistáktól, egy nyugis szakaszra. A
hátunk mögött hatalmas sziklaszirtek védenek minket. Így még Ruben sem láthatna
meg minket, ha valahogyan mégis felbukkanna a színen.
-Látod
ott azt a sziklát? –kérdezi a lány mellettem. Odanézek, és alaposan szemügyre
veszem a célpontot. Jó ötven méterre lehet tőlünk.
-Igen,
és?
-Fogadjunk,
hogy én érek oda előbb –veti fel Milla. Lerúgja a lábáról a papucsát, és
leveszi az ingét. Látszólag már régen felkészült az úszásra, mert fürdőruha van
alatta.
-És
ha nyerek, megtanítasz szörfözni –folytatja.
Én
is követem a példáját. Lehámozom magamról a pólómat, és ledobom a homokba.
-De
ha én győzök, akkor kérek két puszit –vigyorgok rá.
-Okos
zsarolja a zsarolót –jegyzi meg –Áll az alku.
Kezet
szorítunk, és háromra bevetjük magunkat a habok közé.
***
Egyből alámerülök. A víz jéghideg, bár hamar
megszokom. Erős karcsapásokkal hajtom magam, és néha felbukkanok, hogy
megnézzem hol is van az a bizonyos szikla. Millát egyetlenegyszer sem látom a
felszínen. Nyilván nagyon lemaradt, ami érthető is, hiszen én mindig kitűnő
úszó voltam.
A
cél egyre közelebb kerül, ám amikor már csak két méterre vagyok tőle, a
felismerés villámcsapásként ér: vesztettem.
A
lány már a sziklán ül. A hajából csöpög a víz és fázik, ám fülig ér a szája.
Milyen
igaz az a régi mondás, hogy soha, de SOHA ne becsüld le az ellenfeledet!
-Azt
hittem, már sosem érsz ide! –kiált le pimaszul.
-Vicces
vagy! –ordítok vissza.
A
hullámok a sziklának csapódnak, így túl kell kiabálnunk a zajt, ha kommunikálni
akarunk egymással.
Hátrapillantok.
A part egyáltalán nincs messze tőlünk, viszont errefelé nagyon hamar mélyül a
víz, és jóval hidegebb is, mint ahol a turisták pancsikolnak egész nap.
Odaúszok
a sziklához, és felhúzom magam a peremén. Még a szél is feltámadt, ezért amit
kiérek a vízből, máris vacogni kezdek. Csekély vigasz, hogy ugyanúgy reszketek,
mint ő csak az a különbség, hogy Milla a nyertes.
-Győztem,
szóval meg kell tanítanod szörfözni –csap a csupasz hátamra. Nagyot csattan a
tenyere, mert síkos vagyok.
-Au!
-Mikor
érsz rá? Mikor kezdhetjük?
Hát
a szabály, az szabály, ezen nem lehet változtatni. Sajnos. De sokkal jobban
örültem volna neki, ha a szerencse az én pártomra áll.
-Azt
hittem te is tudsz szörfözni –mondom –Elvégre dedósok nem indulhatnak a
versenyen. Nincsen igazam?
Bólint.
-Hát
akkor meg miért kérnéd az én segítségemet?
-Megtaníthatnál
egy-két dologra.
-Például?
-Hogyan
kell a deszkán maradni.
A
nap fénye megvilágítja Milla haját, ami szőkének tűnik. Annyira szép, mintha
egy mesebeli lény mellett ülnék. És erről eszembe jutnak azok a történetek,
melyeket még gyerekként hallottam. A kentaurok. A tündérek. A koboldok. A
sellők. Újra tíz évesnek érzem magam.
***
-Köszönöm
a mai napot, igazán jól éreztem magam –vallom be neki hazafelé.
-Ha
velem vagy, mindig jól érzed magad –emlékeztet.
-Ez
igaz –válaszolom.
Bár
mikor először kiabált velem, akkor azért más véleményen voltam.
-Sajnálom,
hogy nem ismertelem meg jobban korábban –mondom egy kis idő múlva.
Fázósan
összehúzom magamon az inget, pedig egyáltalán nincsen hideg. Nem tudom mi van
velem.
A
sápítozás távoli hangjaira leszünk figyelmesek. Az éjszaka nyugalma máris
szeret foszlott.
-A
nagynéném, jellemző –forgatja a szemeit Milla –Inkább menjünk a hátsó
bejárathoz, nem akarom, hogy nagy ügyet csináljon abból, hogy hazakísértél.
Csak,
mosolygok, de azért megkérdezem:
-Miért,
mit szokott olyankor csinálni?
-Hát…
tudod, például a múltkor azt hitte, hogy össze akarunk házasodni. Vannak ilyen
agyrémei, és nem kell komolyan venni ezeket…
Hangos
nevetésben török ki. Szóval a bátyám már meg is akar házasodni a tudtomon
kívül?
De
ez valahol belül mégiscsak fáj. Hogy azokat amiket mond, igazából nem nekem
szánja. Nem engem szeret!
Egyre
nehezebb elviselnem, hogy Rubennek szólít. Olyan jó lenne, ha nem kellene
titkolóznom, mert tudná, hogy ki vagyok valójában, és el is fogadna. Többet nem
is kérnék.
Olyan
könnyű lenne akkor „igen”-t mondani, amikor megkérdezné, hogy „akarsz-e velem
lemenni a partra”? De most…
Mindig
át kell értékelnem mindent, mielőtt megszólalnék. Végig kell gondolnom, hogy
ezt a drágalátos testvérem vajon nem tenné-e. Persze, én sem tudhatok mindent
róla, mert annyira azért nem ismerem. Ruben kiszámíthatatlan természetet
örökölt. Én pedig ennek az ellenkezője vagyok. Simán átlátna rajtam. De azért
jobban hazudok, mint Milla, és ezért ez mégiscsak nagy szó.
Miért
nem engedte, hogy megcsókoljam? Annyira egyszerű lett volna. Csupán nem kellett
volna kinyögnie, hogy ezt nem szabad. Ha szeret engem (mármint Rubent) akkor ez
igazán…
-Gyere
már, ne álldogálj ott! –ragadja meg a lány a vállamat –A nagynéném nem láthat
meg téged! Ugye, nem szeretnél itt vacsorázni?
-Ööö…
nem.
-Helyes!
Akkor gyere!
A
hátsó bejárat felé taszigál.
Nem
tudok mit mondani. Kifogytam a szavakból. Már csak abban reménykedem, hogy
mikor ott fog állni ez a szegény teremtés a nagy döntés előtt, hogy kinek az
oldalára áll, engem fog választani.
Ám
ez mindössze nem több mint, álomkép. Elérhetetlen álom, mely kicsúszik a kezeim
közül.
Mi
ketten sosem voltunk egyformák, még ha az arcunk annyira is hasonlít.
Ellentétek vagyunk.
Fekete
–fehér. Éjjel-nappal. Fent-lent.
Már
csak azt nem tudom megítélni, hogy melyikünk a jó, és melyikünk a rosszfiú.
