2013. augusztus 29., csütörtök

Sziasztok!
Köszönjük Wendy-nek a hozzászólását, örülünk, hogy tetszenek a képek, és persze a történet is! :) 
Jó olvasást mindenkinek!

11.fejezet


Milla Mackay
 
A part menti légkör szokatlanul csöndes. Már megszoktam, hogy a hullámok folyton a sziklákhoz csapónak hangos ütközéssel. Tudom, hogy milyen, mikor az óceánon vihar készülődik, és láttam már nyugodtabb állapotban is. De ehhez foghatót, még sohasem tapasztaltam.
A tenger felszíne szó szerint tükörsima. Mintha lecsiszolták volna, és a felkelő nap arany színben tündököl felette az égbolton. Egyetlen hullám sem korbácsolja fel a vizet.
A párás levegő összeragasztja a hajamat, és egy lágy szellő az arcomba fújja.
A tegnapi napon gondolkozom, és rájövök, hogy milyen jól sikerült, a veszekedésünket leszámítva. Ruben tényleg nagyszerű fiú, és már egyáltalán nem tartom ellenszenvesnek. Nem azért, mert megbocsátott, hanem azért, mert már ismerem az igazi oldalát.
Bemegyek a bárba, és mikor kinyitom az ajtót, egy csengő jelzi az érkezésem. Elvonulok az öltözőbe, átveszem a ruhámat, és automatikusan a mosogató pult felé veszem az irányt, de aztán rájövök, hogy műszakot cseréltem Kellyvel.
Lehet, hogy nem kellet volna? Lehet, hogy mégsem volt, olyan jó ötlet?
Átmegyek a turmixos részre, és a poharakat kezdek kipakolni az asztalra. Igazából semmi értelme sincs, míg nem nagyon vannak látogatók, de valamivel lekötöm a figyelmemet. Aztán néhány perc múlva már nagyobb számban rámolom ki a többit is, mert percek múlva rájövök, hogy nem én vagyok itt az első ember a bárban.
Annak ellenére, hogy a part csöndes, itt zsivaj uralkodik. Néhány vendég most érkezik meg, helyet foglal, és izgatottan beszélni kezdenek valamiről, de olyan hangosan, hogy anélkül, hogy érdekelne, megtudom, hogy mikor kaptak a legtöbb fizetést a halászok, meg hasonlók.
A diskurálásukból ítélve ők is hajón dolgozhatnak, mert ahogy elnézem igazi pletykafészkek. Rengeteg idejük lehet a csevegésre, míg várják, hogy a halak beússzanak a hálójukba.
Kisvártatva Kelly is felbukkan, sugárzó arccal lép hozzám, és átölel.
-Köszönöm –csak ennyit mond, majd eltűnik a szemem elől.
Zavartan bámulok utána, nem tudom eldönteni, hogy jól tettem-e, amikor szerepet cseréltünk. De végtére, ez a turmixkészítés sem lehet, olyan rossz! Sőt! Egészen élvezetes munkának néz ki…
A következő percben, Kelly eszeveszetten rohan a vendégekhez, hogy teljesítse feladatát, ezután serényen irogatni kezd, és már adja is le a papírokat… nekem. Mert most már én vagyok a soros.
-Mindenki csak turmixot kér? – nézem elkerekedett szemmel a lapokat.
-Nyuszkó, biztos vagyok benne, hogy menni fog –kacsint rám a barátnőm, és már megint eltűnik a látómezőmből.
Meg kell hagyni, ügyesen csinálja a dolgát. Még nálam is jobban teljesít.
Sopánkodva nézem végig a rendelések hosszú sorát, persze ez koránt sem a teljes lista, mindenki csak a maga részét kapja meg.
Lássuk csak… áfonyás turmix, datolyás turmix, banános és mangós turmixkeverék, kókuszos turmix…
Hirtelen megint megszólalnak a csengők. Amikor meglátom, hogy Ruben lép be az ajtón, gyorsan levetem magam a pult mögé.
A szívem gyorsan kezd verni, és reménykedem, hogy nem vett észre. Nem akarok vele beszélni. Mégis mit mondhatnék? Nem jut eszembe egy nyomorult mondat sem!
David éppen most jön ki a raktárból, és egyenesen a pultom felé tart. David a főszakácsunk, egy mackós alkatú negyven éves férfi. Tudom, hogy Rubennel összebarátkoztak az utóbbi időben.
Hát ezt az elméletemet azt is igazolja, hogy amikor meglátják egymást összeölelkeznek, megveregetik egymás hátát.
David lerak a pultomra egy nagy tál datolyát, de én nem tudom elég kicsire összehúzni magam, hogy ne vegyen észre. Csodálkozva néz rám, de gyorsan a szám elé rakom a mutatóujjam, jelezve ezzel, hogy maradjon csöndben.
Gyorsan felegyenesedik, és úgy tesz, mintha semmit sem látott volna.
Ezért szeretem ezt a fickót. Kihúz a csávából, ha kell, és képes falazni neked.
-Nos, mi a helyzet Ruben? –érdeklődik.
-Áh, csak a szokásos David –körülnéz, majd ismét a férfihoz fordul –Mond csak, nem láttad Millát?
Feszülten figyelek.
David olyan pózba helyezkedik, hogy takarjon, és a fiú ne vegyen észre.
-Ööö… nem. Nem láttam. –nem hazudik valami ügyesen, de ez is jobb a semminél –Talán Kelly-től kéne megkérdezned.
Ruben némán bólint, és eloldalog. 
Elmosolyodom, és egy „köszönöm”-öt tátogok David-nek.
***
A következő órák viszonylag gyorsan telnek el. Mindig kapom az újabb rendeléseket, és a végén már egész rutinosan belejövök a dologba. David néha -néha benéz hozzám, hogy lássa, boldogulok-e, és mindig hozza a gyümölcsöket nekem. El nem tudom képzelni, hogy hogyan tud rám időt szakítani ebben a temérdek munkában, de úgy döntök, ez maradjon az ő titka.
Ezúttal rózsaszín virágfejekkel lep meg.
-Hát ez meg mi? –bökök a kosárra.
-Hibiszkusz a neve –mondja, és kivesz egyet, azzal a turmixba tűzi az aprócska napernyő mellé. –Na, mit szólsz? –kérdezi reménykedve.
Elgondolkozom. Végül is egész jó ötlet.
-Csak annyit, hogyha legközelebb erre jársz, hozhatnál még egy kosárral –mosolygok, és az áfonyás turmixok mindegyikébe beletűzök egy növényt. Meg kell hagyni, szépen mutat.
A banán turmixokat egy hurkapálcikára feltűzött málnákkal díszítem, a meggyes változatba pedig eperdarabkákat rakok. Később, amikor látom, hogy a kiszolgált vendégek meg vannak elégedve, tovább fejlesztem, és a poharak tetejére kristálycukrot szórok. De természetesen a jégkocka is elengedhetetlen bele.
Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy ennyire fogom élvezni. Főleg, hogy látom, az embereknek tetszik, amit csinálok. Oh, és a legjobbat majdnem kihagytam: amíg nem figyelt oda senki, megettem néhány meggyet. Itt legalább lehet egy kicsit kóstolgatni.
Kelly-t nem látom, pedig már régen adnia kéne a következő listát. Kíváncsi vagyok, hogyan dolgozik együtt Rubennel. Lehet, hogy feladta a magyarázkodás miatt?
A vendégek többsége fizet, majd távozik a bárból. Az én feladatom is egyben leszedni utánuk az asztalt.
Összeszedem a pohármaradékokat, és az asztalokon szétszórt hibiszkuszokat. Már elmúlt dél, legközelebb négykor lehet nagy embertömegekre számítani, mert olyan nagy ilyenkor a hőség, hogy általában mindenki inkább otthon marad.
Tudtommal nekünk is most van ebédszünet, de annyira leköt a munka, hogy nem akarok lazítani. Mellesleg jól bereggeliztem, így nem is vagyok annyira éhes.
Egyre jobban kezd érdekelni, hogy mi miatt nem mutatkozik ennyi ideig Kelly.
Annyi a szennyes pohár, hogy úgy látszik kétszer kell fordulnom, mire mindet odacipelem az asztalomhoz, onnan pedig a hátra, a régi helyemhez, vagyis  a mosogatópulthoz.
Óvatosan belépek a kisebb helységbe, de nincs ott senki. Se Ruben, se Kelly. El nem tudom képzelni hol lehetnek…
Belerakom a vízbe az edényeket, és a poharakat, azzal már sarkon is fordulok, és megyek a következő adagért.
Nem tudom miért nem szeretném látni Rubent. Félek, hogy egyetlen mondatommal elronthatom a tegnapi estét? Nem, az kizárt. Nem akarok róla beszélni, és kész.
Mikor a második fordulóval is végeztem, összefutok David-del, aki most hozza nekem a következő kosár virágot. Ezúttal sárgákat kapok.
-Ez gyönyörű! –veszem át tőle.
Majd megköszönöm neki, és megkérdezem, hogy tud-e valamit Kellyről, mire azt feleli, hogy elküldték, hogy szerezzen be egy két dolgot. Kicsit megkönnyebbülök a válaszától. De miért is? Mert azt képzeltem, hogy Rubennel együtt vannak? Ugyan már! Miért zavarna engem? Mi van velem?!
Nedves ronggyal áttörlöm a pultot, de ekkor hirtelen fájni kezd az ujjam. A kötényembe törlöm a kezem, hogy jobban lássam, és észreveszem, hogy elvágtam valamivel. Csakis egy pohár lehetett, ami nyilván akkor repedt meg, mikor beleraktam a vízbe.
Annyira lefoglal a sérült ujjam vizsgálása, és a pult tisztítása, hogy észre sem veszem, hogy valaki mögém lopózik.
-Üdvözlöm hölgyem! –suttogja Ruben a hátam mögött.
Megdermedek. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb meg fog keresni.
-Úgyszintén, uram –próbálok igazodni a köszönésmódjához. Tovább rakosgatom a tiszta poharakat.
-Lenne kedved, ebédelni velem? –kérdezi minden kertelés nélkül.
-Ne haragudj, de én nem vagyok éhes –nem szeretném megbántani –Túl sok reggelit ettem. Majd talán máskor…
-Persze, persze! –hagyja rám.
Pár percig egyikünk sem szólal meg. Fogalmam sincs mi járhat Ruben fejében, de hogy az én agyam most teljesen üres, az száz százalék.
Azt veszem észre, hogy a másik pillanatban már a fiú felé fordulok, és ő éppen egy hibiszkuszt tűz a hajamba.
-Gyönyörű vagy –mondja közelebb lépve.
Ne válts témát! –gondolom, mert tudtommal az előbb még másról beszélgettünk.
-Fogalmad sincs, mennyire elragadó tudsz lenni.
Érzem, hogy forró lesz az arcom.
Ruben, fejezd be! Ne csináld ezt…
Megpróbálok hátrébb lépni, de a pult megakadályoz benne.
-Na, és milyen, a munka? Hogy halad? –ki akarok kerülni ebből a szorult helyzetből.
-Kellyvel is jó dolgozni, de veled sokkal jobb volt –válaszol- Tudod, neki nincs annyi türelme, mint neked, és ő nem tud megsértődni a megjegyzéseimen.
Ezt a bókolást…
-És, hogy boldogulsz a sok mosogatnivalóval? Ennyi vendéget ritkán lát az ember, nem igaz?
Elmosolyodik.
-Igen –mondja, és még közelebb jön –De kiszolgálni még nehezebb őket, ha állandóan te jársz a fejemben.
Visszafojtom a levegőm.
Ruben olyan közel jön, hogy majdnem összeér az arcunk.
Ez egy szerelmi vallomás volt?
Elképzelem milyen lenne, megcsókolni Rubent. Mi lenne, ha nem tudnék ellenállni a kísértésnek?
Az ajtócsapkodás menti meg a helyzetet. Illetve David, és az ajtócsapkodás.
Ijedten rebbenünk szét, és Ruben csalódott arcot vág.
-Gyere már, öregfiú, szükségem van a segítségedre! –néz be az ajtón, és nagy megkönnyebbülésemre nem kér bocsánatot, hogy zavart minket. Látszólag nem is vette észre, hogy milyen helyzetben voltunk.
-Megyek! –kiáltja vissza –Később találkozunk –szorítja meg a kezem, azzal elsiet.
Én meg csak bámulok utána. Még akkor is nézem, mikor már percek teltek el.
 


2013. augusztus 25., vasárnap

Szeretett Olvasóink!
Itt hozzuk a 10.fejezetet, és köszönjük a megjegyzéseket!
Jó olvasást, próbáljuk hamar hozni az új részeket!


10.fejezet


Sean Snyder

Elmélyülten pengetem már vagy fél órája ugyanazt a húrt a gitáromon, és közben nézem a csillagokat az esti égbolton. A teraszon ülök, és próbálok játszani, ám ez nem nagyon sikerül, pedig tudtommal két évet jártam zeneiskolába, de valahogy ez visszamaradt az évek során, és az egész dallamból nem lett más, mint egyetlen hang, ami végtelenített változatban megy.
Végül belátom, hogy ez így nem fog menni. Túl sokat felejtettem.
Egy pillanatra átcikázik az agyamon, mikor a parton lekiabálta a fejemet az a lány. Fogalmam sincs ki ő, nem láttam azóta, és pláne nem azt, hogy mi oka volt ordítoznia velem. De mivel, csak egyszer találkoztunk, kezd már a múlté lenni ez a megfejtetlen ügy, és nem is gondolkodom rajta.
Félreteszem a gitárt, becsukom az erkélyajtót, és ledobom magam az egyik kanapéra. Álmos vagyok, fáradt vagyok, és unatkozom. Furcsa, de így van. Kizárt, hogy el tudok aludni, ezért úgy döntök, hogy nézek valamit. Az üvegasztalon DVD halmok hevernek, és találomra kikapok egyet, illetve a legközelebbit viszem el, mert lusta vagyok keresgélni. Ugyan már, hajnali 2-kor?
Ruben még nem jött haza, ezért addig nem alszom, míg meg nem érkezik. Kíváncsi vagyok hol flangált…
A filmet berakom, ami kisvártatva elkezdődik.
Ha az Egri csillagokat húztam ki, akkor meghalok…
De szerencsére a Star Wars főcímdala veszi kezdetét a Tinódi Lantos Sebestyén helyet…
Nézem Anakin Skywalkert, aki bátran küzd a Szeparatisták és a droidhadseregek ellen… Aztán valahogyan Yoda, is bejön a képbe, de annyira fáradt vagyok, hogy a szemeim lecsukódnak. Még hallom, ahogy Kenobi mond valamit, ám már nem fogom fel az értelmét… Mély álomba merülök.
Csak órák múlva ébreszt fel a lábdobogás. Ruben!
Gyorsan felülök, megdörzsölöm a szemem, és próbálok olyan pózba helyezkedni, mint aki eddig feszülten nézte a filmet, és nem aludt el.
Kinyílik az ajtó.
-Hát ez nem igaz! Pont a legizgalmasabb résznél?! –talán nem kéne, ennyire felháborodottra vennem a figurát.
Ruben cseppet sem tűnik fáradtak, annak ellenére, hogy már régen az éjfél után vagyunk. A ruhájából víz csöpög.
-Hol voltál? –kérdezem, de a jedik és a droidok küzdelmének zaja elnyomja a hangom. Kicsit lehalkítom. –Miért vagy vizes?
A bátyám hirtelen leül velem szemben, az egyik fotelba, nem zavarja, hogy a kanapé is el fog ázni tőle.
-Kérdeznem kell tőled valamit!
Felhúzom a szemöldököm. –Muszáj?
-Igen, nagyon fontos! –hadarja.
Csak bambulok tovább a tévére, jó ideig így maradok, nem mozdulok, nem pislantok. Ruben elégeli meg hamarabb, mert kikapja a kezemből a távirányítót, és kinyomja a tévét.
-Na, má’! Meg vagy veszve? A legjobb résznél?!
-Szükségem van a tanácsodra! –mondja –A Csillagok Háborúját, máskor is nézheted!
Ez egyre érdekesebb.
-Tanácsot? –kérdezem.
Bólint.
-Én adjak neked tanácsot? A nagy Ő-nek, aki szinte minden héten más lánnyal van? –el nem tudom képzelni, hogy milyen helyzetbe került.
-Ne túlozd el, Sean! –ráncolja össze a homlokát, de nem látszik dühösnek. –Amúgy honnan tudtad, hogy ilyesmiről van szó? –érdeklődik.
Savanyú mosolyt eresztek feléje. –Ismerlek ennyire –a távirányító után nyúlok, de elrántja előlem, majd izgatottan leguggol elém.
-Hé, mi van? –kómásan nézek a tévé felé, és azon agyalok, hogy hogyan tudnám tőle megszerezni…
-Ha lenne egy lány, akit nagyon kedvelsz, és kijavítottatok közösen egy nagy hibát… -magyaráz –És tiszta lappal indultok, akkor elé mernél állni, és elmondanád neki, hogy mit érzel iránta?
-Tessék? –értetlenkedek.
-Elmondanád neki, hogy szereted? –sürget, közelebb hajolva –Sean, elmondanád?
Fújok egyet. Honnan a fenéből szed ilyen agyszüleményeket?
-Én? Sean Snyder? –magasztalom magam –Soha!
Jóízűen nevet, de nem találom olyan viccesnek a dolgot.
-Mi van veled? Miért vagy így „feldobva”? –tapogatom a homlokom, mert a fáradságtól, már kezd fájni a fejem. Átkozom magam, amiért nem mentem aludni, mert akkor talán megúszhattam volna ezt a tanácsadósdit.
-De, ha te lennél a helyemben –ragadja meg a kezem –Akkor mit tennél? –úgy látom, hogy nagyon számít neki az, hogy milyen választ fogok adni.
Kifújom a levegőm, már nem bírom tovább, és a lehető legépszerűbb választ próbálom neki adni, vagyis az első megoldást, ami eszembe jut.
-Ha tényleg szereted, akkor állj el, és mond ki nyíltan. Értékelni fogja, de ne egy nagy tömeg előtt tedd meg a vallomásod, ha ez lehetséges –rákacsintok, és ő elengedi a csuklóm.
Odadobja nekem a távirányítót, és én úgy fogom, mintha attól tartanék, hogy a következő pillanatban újra megfosztanak tőle.
Meglököm Rubent, és nagyon remélem, hogy mára már végeztünk a kérdésekkel.
-Az erő legyen veled, bátyó… és most menj, hagyj nézni Star Wars-ot, ha nem szeretnél egy csillagközi párnacsatát…
-Jut eszembe, még nem is meséltem el neked, hogy hol dolgozom. Ezzel kapcsolatban kérném a … -kezdi.
-Tanácsomat? –fintorgok.
-Ó, segíts rajtam, hullámok királya! –vigyorog.
Repül a párna. –Tűnés!

2013. augusztus 23., péntek

Kedves Olvasóink!
Mivel a hetedik fejezet késve érkezett meg, ezért előbb rakjuk fel nektek a kilencedik fejezetet.
Nyugodtan írhat bárki megjegyzést, a szereplőkről is szívesen várunk véleményt! Jó olvasást! :)

9.fejezet

Ruben Snyder
Még sosem láttam egyetlen lányt sem sírni. Még akkor sem, amikor megmondtam neki, hogy hosszú hónapok után elhagyom. Akkor sem könnyezett egyik sem, inkább dühösnek látszottak.
Millának az utolsó előtti másodpercben sikerül elmaszatolni a könnyeit, de így is látom, hogy sírt. És még rosszabb az, hogy miattam.
Elkapom a karját, és szinte látom magam előtt, ahogy visszarántja, de ehelyett elfordítja a fejét, és nem akar tudomást sem venni rólam.
-Ezt nekem kellett volna mondani először! – emelem fel a hangom. –Komolyan mondom, abban a pillanatban akartam, amikor te, de te megelőztél!
Milla felemeli a szemöldökét. –Komolyan? Már ebből is gondot csinálsz? –kiabálni kezd, és egy erőteljes mozdulattal kitépi a csuklóját –Engedj el!
Érzem, hogy igaza van.
-Milla…
-Nem mindegy az, hogy ki mondja ki először, hogy sajnálom?! –kapja fel a táskáját a földről –Mert nagyon jól tudom, hogy arra vártál, hogy én kérjek először bocsánatot, hogy ne kelljen neked!
-Én, nem… -el sem tudom képzelni, hogy gondolhatta ezt. –Azt hittem el akartad felejteni, ezért nem beszéltem róla… -tárom szét a karom, és teszek egy lépést felé.
-Ismerlek Ruben! –el akar menni, de elzárom az útját –Ne tarts fel, elég bajom van így is, ne állj be te is a gondok sorába!
Úgy érzem, ha most nem vagyunk képesek elrendezni ezt az egészet, akkor egyre rosszabb lesz… Talán sohasem fogunk kibékülni.
-Most, komolyan, egy törött deszka miatt megy a ramazuli? –kérdezem, és próbálok a lány szemébe nézni. –Milla, komolyan! Ezért…?
Felnéz, az ajka remeg, de nem válaszol.   
-Ha igen, akkor had mondjak neked valamit: egészen eddig azért éreztem rosszul magam, mert nem volt bátorságom ahhoz, hogy… -de Milla belevág.
-Hát persze! Gyáva vagy!
-Ne szakíts félbe, az ég szerelmére! –kezdek mérges lenni.
Elhallgat.
-Nem tudtam bocsánatot kérni tőled! Egyszerűen nem volt merszem hozzá, pedig vagy ezerszer megbántam. És tudd meg, hogy nem érdekel a deszkám, hagyjuk a fenébe! És ezt az egészet is…!
-De attól még nem tudod elfelejteni –mondja csendesen –Hagyjál elmenni.
Kikerül, és futni kezd, de utána megyek.
-Milla, ne haragudj! –kiabálom.
A homok porzik a lába alatt, ahogyan rohan. Megállok, és nézem, ahogyan egyre távolabb kerül tőlem.
-Ezt akartad hallani? Sajnálom!
Amikor az utolsó szóhoz érek, hirtelen megtorpan, és visszanéz. Az arca dühöt tükröz.
-Sajnálom! –ismétlem.
Látom a szemében, hogy most rendesen meglepődött. Nem ilyennek ismert meg, aki az embereknek olyan rendszeresen osztogatja a bocsánatkérését.
-Sajnálom, és ha kell még elmondom egymilliószor, csak ne ellenségeskedjünk! Ne veszekedjünk egymással, mert az az igazság, hogy… hogy kedvellek. És elfogadom a bocsánatkérésed, ha te is az enyémet.
Egészen közel jön hozzám, hogy mélyen a szemembe tudjon nézni. A pillantása mélyen átjárj a lelkemet.
-Akkor ezt az egészet így lezártuk? –kérdezi komolyan.
Ha hazudok, akkor örökké ellenségek leszünk. Az igazat kell neki mondanom.
-Igen. És ezentúl, ne ellenségeskedjünk, oké?
Végre megszabadultam attól a fránya lelkiismerettől.
Milla még jó néhány percig pásztáz, majd válasz helyett, egy csibészes mosoly kíséretében, az óceán habjai felé kezd rohanni.
Én is eleresztek egy vigyort, és követem a vízbe. Amikor elég közel érek hozzá, elkezd fröcskölni. Már nem mérges, nem dühös, nem ellenséges a pillantása. Sikerült ismét felvidítanom. Rájövök, hogy Milla az a lány, aki nem tud haragtartó lenni, és ezt tisztelem benne.
-Ezt igennek veszem hölgyem! – vigyorgok, viszonozva a fröcskölést.
Abban a pillanatban nem gondolok semmire. Sem a deszkámra, sem a munkára, sem az öcsémre. Csak az a lényeg, hogy kijavítottam a régi hibámat, és, hogy Milla itt van velem. Ennyit kell tudnom.
 
 

Sziasztok!
Valamikor nem sok minden jut eszünkbe az írás terén, de este különösen jönnek az újabb ihletek.
Jó olvasást! :)


8.fejezet

 
Milla Mackay


Amikor elindultunk a parton, és Ruben próbált valami beszélgetésfélét kezdeményezni, láttam rajta, hogy mennyire feszült, és, hogy mennyire nehezére esik kinyögni pár mondatot.
Igazából nem tudom, mire számítsak, mert nem láttam hosszan diskurálni senkivel.
Úgy gondolom, megpróbálom átvenni a szót, ezért, hogy enyhítsem a stresszt, mondok néhány story-t magamról. Elmesélem, hogy amikor kicsi voltam, tartottunk két macskát a lakásunkban, és elmondom, hogy mennyire megszelídültek, majd addig nyomorgattam őket, míg hozzá nem szoktak a babusgatáshoz. Akkoriban nagyon egyedül éreztem magam, a szüleim állandóan dolgoztak, vagy meghallgatásokra jártak, így csak a cicákhoz fordulhattam. Életem elég nehéz időszaka volt.
A történeteim felvidítják, de helyenként el is szomorodik. Próbálok róla kérdezni, hogy jobban megismerjem, és meggyőződjek róla, hogy félreismertem, és ő nem az a „tuskó, faragatlan, szörfözős srác”, akivel összeütköztem a meccsen.
Ami azt illeti, nem tudtam elfelejteni, de jobbnak látom pihentetni a dolgot. Nem szeretném, ha megint a szörfje miatt bánkódna. Nem akarom elszúrni az estét.
Na, és mit szeretsz, csinálni? –töröm a következő kérdésen a fejem. Aztán rájövök, hogy mekkora illetlenség lenne a részemről, ezért inkább egy nagyon alap, és bugyuta kérdéssel kezdem.
-Mi a kedvenc színed? –tudakolózom.
Egy pillanatra elgondolkodik.
-Szeretem a kéket –feleli –Nem a világosat, hanem inkább azt az azúr árnyalatút -majd hirtelen témát vált –És, hogy mentek a sulis éveid?
-Elvégeztem a középiskolát, majd főiskolára mentem, ahol szakács, cukrász és pincér tanfolyamot végeztem.
Kuncogni kezd.
-Mi az? –kérdezem, kicsit sértődötten –Mi ilyen vicces?
Próbál megkomolyodni.
-Semmi, csak valahogyan nem tudnálak elképzelni olyan szakács szerkóban. Valahogy nem illik hozzád… Ööö… nem mintha nem lenné rá alkalmas, mert iskolát végeztél… és biztosan… -egyre jobban zavarban van, de folytatja –És biztosan jól teljesítettél… szerintem remekül…
Érzem, ki kell segítenem, mielőtt tényleg zavarba hoz, még engem is.
Bepróbálkozom, hátha kimászik ebből a helyzetből.
-Az igazat megvallva, nekem se igazán tetszik az a szakács kalap… De a suliban, igen, elég jól teljesítettem, de mint látod, csak pincérnek vettek fel…
-Miért nem közölted a bár tulajdonosával, hogy más pozíciót szeretnél?
-Áh, Jennifer apja sosem ér rá ilyenekkel foglalkozni –mondom –Ő elég elfoglalt ember. És sokat… utazik -sóhajtok.
-Ki az a Jennifer? –kérdezi, és én látom már, hogy nem lett volna szabad erről beszélnem. Vagy is szabad, csak semmi kedvem sincs elmagyarázni neki, hogy mi hadilábon állunk egymással… Nem akarom, hogy sajnáljon.
-Ja, hogy ő? Hát, ő csak egy lány… a szigetről… -kezdem, de közbevág. Kicsit elmosolyodom, hogy sikerült szóra bírnom, de úgy látszik, nem veszi észre a jókedvem.
-A barátnőd?
Nem tudom, miért érdekli ennyire.
-Hát, igazából… nem. Nem vagyunk jóban.
-De az apja…
-Igen, az apja bárjában gürizek, de a faterja más, mint a lánya. Ő nem olyan, mint Jennifer. Én szeretek ott dolgozni, Ruben, és bármennyire is ellenségesek vagyunk egymással, tisztelem az apját.
-Ellenségesek? –horkan fel.
Úgy teszek, mintha nem is hallottam volna meg.
-Ugrathatnád szőke nős viccekkel! –ötletel - Például: Hogy nevezi azt, amikor egy szőke nő, barnára festi a haját?
Ezen csak mosolyogni tudok.
-Mesterséges Intelligencia –böki ki.
A hatás nem marad el, én is kacagni kezdek. Majd még megoszt velem néhány ilyesfajta poént.
A végtelen óceánra nézek, és beszívom a sós illatát, élvezem a hűs szellőt. Amikor a ezt a tájat nézem, folyton ellazulok. Anélkül, hogy a tudatában lennék, hogy miket mondok, egyszerűen elmesélem, hogy mire gondolok most.  Rubennek beszélek, de a szavak a szívemből jönnek. Imádom a tengert, a szabadságot jelképezi számomra. A hullámok között érzem jól magam. Amikor száguldhatok a széllel, és eggyé válok a vízzel…
Ahogy visszanézek rá, találkozik a tekintetünk.
Egyetlen egy másodpercre megbánom, hogy Kellyvel cseréltem műszakot, de amilyen gyorsan jött ez az érzés, olyan gyorsan el is párolog. Miért sajnálnám? Legalább megszabadulok tőle… Nem szabadna így gondolkodom, mert nem kell majd neki magyaráznom, hogy mit csináljon, és nem lesznek megjegyzései. Egyszerűen csak nem kéne ennyire kedvelnem, mert mi elméletben „ellenségek” vagyunk még.
-Esetleg, innál velem egy turmixot…? -kérdezi
Elmosolyodom, de aztán megemberelem magam, amikor rájövök, hogy mennyire félre lehetett értelmezni. Ruben nyilván abban a hiszemben van, hogy nem tudok neki ellent mondani, mert elvette az eszem. Téved. Igenis tudok nem-mel válaszolni, de… Nem az ajánlatra mosolyogtam, csak eszembe jutott, hogy holnaptól turmixokat fogok készíteni, és valahogyan viccesnek találom a dolgot.
-Rendben –mondom, és próbálom elfojtani az idétlen vigyorom –Menjünk.
 
***

Minek csinálom még ezt a színjátékot? Minek?
Ruben velem szemben ül, és a tumixát tanulmányozza, úgy már két és fél perce.
Elegem van az álmosolyokból, és ebből a feszült hallgatásból. Jobb lenne minél előbb túlesni rajta, és elérkezettnek látom az időt ahhoz, hogy szóljak.
Csak éppenséggel fogalmam sincs, hogyan kezdnek hozzá.
A bárt tanulmányozom, ami nagyon hasonló a miénkhez. Talán a helységek berendezése, a kerek, piros terítővel lefedett asztalok, és a kagylóból készült szélcsengők, no meg a narancssárga hangulatú fények különböztetik meg. Tetszik ez a hely.
Egy ideig én is nézem a poharamat, amiben rózsaszínű sűrítmény lötyög, kis napernyővel díszítve, majd rászánom magam, hogy megkóstoljam. Nagyon finom, így felhajtom az egészet.
A poharat hangos csattanással csapom az asztalhoz, hogy Ruben felnézzen. Mióta itt vagyunk, szinte nem is beszélt.
A hasamban lévő turmix segít legyőzni a feszültséget.
-Nem is tudom, hogy mondjam el… -próbálok racionálisan gondolkodni.
A fiú felnéz az italából.
-Nem muszáj most… -kezdi, ám nem hagyom annyiban a dolgot.
-De igen! Én akarom…
Kifújom a levegőm, és egyből feltűnik, hogy Ruben milyen kíváncsian méreget.
-Szóval tudd meg, hogy én…  -erősen markolom a székem karfáját. Belefehéredik az ujjam.
Áthajol az asztal fölött, a szeme csillogni kezd –Igen?
Hidegvér, hidegvér –mondogatom magamnak. Jól van. Most, vagy soha!
-Hogy én… Belátom, hogy én törtem el a deszkádat, és sajnálom az egészet, és azt akarom, hogy felejtsük el, ha lehetséges. De tudom, hogy nem lehet, ezért csak annyit akarok tudni, hogy elfogadod-e a bocsánatkérésem? –egy huzamban tarálom le, mert már annyira feszült vagyok, és halálosan unom ezt a játszmát. Mondanám, hogy kezdjük előről, ám tudom a választ.
Ruben tátott szájjal hallgat végig, a szemében csalódottság ül. Nyilván másra számított.
Le kell lépnem, mielőtt valami meggondolatlan dolgot mondok. Például azt vágnám a fejéhez, hogy miért pont így kellett megismernünk egymást? Vagy tekintsük meg nem történtnek az eseményt, és csináljunk úgy, mintha soha nem is találkoztunk volna. Felejtsük el a turmixot, és ezt a sétát…
Felpattanok az asztaltól, felveszem a földről a táskám, és sietős léptekkel az ajtó felé veszem az irány.
-Viszlát Ruben. Gondold meg nyugodtam… -leugrok a verandáról, és nem akarom látni az arcát. Kocogni kezdek, de tudom, hogy utánam fog jönni.
Még ha sikerülne is elfutnom előle, akkor sem tudnám megakadályozni, hogy egy könnycsepp le ne gördüljön az arcomon. A szívem mélyén tudom, hogy ez nem volt a legmegfelelőbb bocsánatkérés. Lehet, hogy soha nem fogja elfelejteni az ügyet? Lehetséges, hogy ki fogja fizettetni velem a törött deszkáját?
Bárhogy is dönt, tudom, hogy ezt az estét, alaposan elszúrtam.

 

 

 

2013. augusztus 20., kedd

Kedves Olvasóink!
Sajnáljuk, hogy ennyi ideig nem raktunk fel új részt, de teljesen leblokkoltunk az üres papír láttán, nem igazán jutott eszünkbe semmi. Ha mégis, bizony annak nem nagyon volt értelme.
De most sikeresen megírtuk a következő fejezetet, és köszönjük a türelmeteket, reméljük, hogy ez a rész is annyira fog tetszeni, mint az eddigiek.
Köszönjük a rendszeres megjegyzéseket (Wendy, Annie) és azoknak is, akik megnézték a blogunkat! :)
Annyira jól esik, ha az emberek visszajeleznek a műveinkre, és nincs annál jobb érzés, amikor látjuk, hogy az olvasóknak tetszik az, amit írunk... Szóval köszönjük, hogy ezt lehetővé teszizek számunkra! J
Jó olvasást!

7.fejezet


Ruben Snyder

Millára korábban bármelyik szót szívesebben használtam volna, mint a "kedveset". Azt gondoltam, hogy egy elkényzetett, öntelt lány, aki nem szereti, ha mások dirigálnak neki. Most mégis kénytelen vagyok belátni, hogy tévedtem.
A héten sokszor megdicsért, még egyszer rám is mosolygott. Csak véletlen lenne? Mindenesetre, azon kaptam magam, hogy keresem az ő társaságát. Akárhol is volt, a szememmel mindig őt keresem, és rosszul érzem magam, ha nincs a közelemben. Részben azért, mert ő magyarázta el nekem, mit kell csinálnom, és máshoz nem igazán fordulhattam segítségért, mert mindenki nagyon el volt foglalva.
A csípős megjegyzéseimre kiváltott mosolya arról tanúskodik, hogy ő is megkedvelt engem. Mindig kerestem az alkalmat, hogy bocsánatot kérjek a faragatlan viselkedésemért, de nem volt bátorságom hozzá. Amikor kinyitottam a számat, nem jött ki hang rajta, így gyorsan visszacsuktam. Ennek ellenére nem felejtettem el a törött deszkámat, és még mindig fáj egy kicsit a szívem, ha rá gondolok. Még nem teljesen zártuk le ezt az ügyet.
Elhatározom, hogy elhívom egy sétára, hátha lesz akkor lehetőségem erre. Kilesem a beosztását, hogy mikor van szünete és úgy látom, hogy ezen a héten ma van az utolsó munkanapja. Jól kell tudnom időzíteni.
Mint általában, most is Milla zárja a bárt, és én valami jelentéktelen dologra hivatkozva megvárom.
Összeszedem magam, és megszólítom, majd megköszönöm neki, hogy segített. Aztán néhány percig csak ugratjuk egymást. Együtt nevetünk.
-Milla, lenne kedved eljönni velem egy esti sétára? –kérdezem, és reménykedem, hogy nem veszi észre, mennyire feszült a hangom.
Rám néz, és az ereimben meghűl a vér. Szinte látom magam előtt a választ: Nem, nem fog belemenni.
Majd lesüti a szemét, elmosolyodva.
-Rendben –bólogat.
Pár pillanatig köpni- nyelni nem tudok a meglepetéstől. Komolyan beleegyezett? Ezt tényleg ő mondta? És egyáltalán honnan volt bátorságom megkérdezni tőle, mindezt?
Na, de most már ez mindegy, hiszen „igen-t” mondott! Talán lesz alkalmam vele egy őszinte beszélgetésre.
Mindenesetre gyorsan változik a világ. Nem rég még „ősi” ellenségek voltunk, de most már barátoknak is lehet nevezni minket.
 
***

Bevallom őszintén, sok randin vettem részt már, bár ez az esti sétálás nem nevezhető annak. Vagyis az is lehetne, de ezt nem merem elmondani Millának, úgy érzem, még túl korai ez az egész, nem kéne nagyon bolygatni a dolgot. Végül is nem mindennap ismerkedek meg egy olyasvalakivel, akit először szívből utálok, és utána még is megkedvelem.
De hát ez a lány különleges egyéniség, és ha éppen nem kiabál, és nem mérges, és nem tesz rossz megjegyzéseket, kellemes társaság. Lehet vele beszélgetni, és nincsenek rossz poénjai.
Kicsit beszélgetünk erről- arról, hogy elinduljon ez a  „késő esti parton sétálós” diskurálás. Azonban nem említem neki sem a versenyt, sem a deszkát, és ha kérdez az életemről, vagy arról, hogy mit szeretek csinálni, próbálok tömören, röviden válaszolni, majd pedig témát váltani. Valójában az zavar, hogy egyetlen lány sem volt ennyire nyitott velem, ilyen rövid idő után. Általában zárkózottak voltak, és minden mondatot úgy kellett kihozni belőlük. Viszont ő rengeteget mesél, és minél jobban megismerem, annál jobban rá kell jönnöm, hogy mennyire félreismertem. Tudatában leszek annak, hogy nem érdemelte meg a haragomat, annak ellenére is, hogy milyen talpraesett lány.
Próbálom megkeresni a választ, hogy valójában mi is az, ami lenyűgöz benne. A zöld, smaragdszínű szempár, ami a kósza, barna tincsei alatt bújik meg? Esetleg a csintalan, kislányos mosolya? Ilyen általános dolgokon töröm a fejem, amikor hirtelen arról kezd magyarázni, hogy milyen csodálatos ez a hely. Igazából semmi köze nincs az eredeti témához, de nem zavar, és hagyom, had meséljen. Ahogy hallgatom, ellazulok, de amikor a hullámokról kezd beszélni, az ereimben meghűl a vér, de mikor az arcára nézek, látszólag nem arra gondol, amire én.
Csendben ballagunk egymás mellett, és ő az óceán felé tekint, a szeméről leolvasható, hogy mennyire a szívéhez nőtt mindez. De én elszégyellem magam, amikor a versenyre gondolok, és összeszorul a gyomrom, és ráébredek, hogy ezt az egészet tönkretettem.
-Szeretem az óceánt –mondja, még mindig a távolba nézve.
Egy esti szellő meglobogtatja a haját, és a szemébe fújja.
-A hullámok között érzem igazán jól magam. Az az egyetlen hely, ahol úgy érzem, hogy valóban oda tartozom.
Meglepődöm, amikor ilyent mondott, de a szívem mélyén, a lelki ismeretfurdaláson, és a csípős megjegyzéseimen keresztül tudom, hogy ennek az egésznek máshogyan kellett volna történnie.
Nem Seannak vagy nekem kellett volna a győztesnek lennie. Hanem neki. Egy olyan lánynak, aki mindig önmagát adja.
Rám mosolyog, és érzem, hogy nekem kellene őszintén beszélnem, mert én vagyok a soron.
Eszembe jut valami. Talán hülyeségnek hangzik, lehet, hogy nevetségesnek találja, de megkérem, hogy igyon velem egy turmixot, olyasmit, amit a mi bárunkban csinálnak.
Elpirulva beleegyezik.
Bárcsak tudnám, hogy mi jár a fejében!
Megfordulunk, és visszafelé baktatunk a homokos parton, de azt a mondatát még órákkal később sem tudom kiverni a fejemből.
Hullámok között…. Ott érzem jól magam…
Ez olyan, mint egy vallomás. Hogy megalázkodik az óceán előtt, és tiszteli annak erejét, s nagyságát.
Hullámok között.
Elszégyellem magam. Bárcsak lenne annyi bátorságom, hogy elmondjam sajnálom, és felejtsük el ezt az egészet. Magamhoz szeretném ölelni, miközben a fülébe suttogom ezerszer, hogy sajnálom, sajnálom, sajnálom….
Szeretnék megváltozni, és szeretnék a szemében másvalaki lenni. Egy olyan barát, akihez bármikor segítségért fordulhat, és elmondhat neki mindent.
Hullámok között…
Ehelyett csak viszonzom a mosolyát, és mutatom az utat.


 


2013. augusztus 12., hétfő

Halihó! Már kész is van a 6. fejezet, örölünk az eddigi megjegyzéseknek, és köszönjük azoknak is, akik elolvasták a bejegyzéseinket :)

Jó olvasást! Reméljük ez a fejezet is tetszeni fog, ez egy kicsit hosszabb fejezet lett! :)

6.fejezet


Milla Mackay

Másnap reggel arra számítok, hogy káosz fog uralkodni a bárban Ruben miatt, de ahogy elnézem, egészen jól beleolvadt a munkába.
Felkötöm a köpenyemet, összefogom a hajamat. Látta, hogy bejövök az ajtón, de csak akkor jön oda hozzám, amikor kiszolgálta a vendégeket, és felírta azt, amit kiválasztottak a menüből.
Semmi „szia” vagy „hello” rögtön belevág.
-Nos, hogy döntöttél?
-Háát nem is tudom –úgy teszek, mintha vonakodnék.
Ránézek, könyörgő arckifejezést vág.
Sóhajtok.
Bármennyire is ellenszenves a fickó, megpróbálhatok együtt dolgozni vele. Muszáj lesz.
-De csak akkor, ha figyelsz rám, és pontosan azt teszed, amit mondok –sorolom fel neki a követelményeimet. –Ezenkívül azt is szeretném, ha megkímélnél a megjegyzéseidtől…
-Ezt igennek veszem –vigyorog -Mivel kezdjük akkor?
-Először is írd fel mit kérnek a vendégek, úgy látom igazán belejöttél már a dologban, aztán ad le a rendelést, oda –mutatok az egyik lányra, aki az egyik pult mögött jegyzetel. –Eddig minden világos?
-Próbállak követni –biztosít.
-Akkor jó –a kezébe nyomok még egy füzetet.
Habozik.
-Gyerünk, Brad Pitt, nem érünk rá egész nap! –megfogom a karját, és magam után húzom jelezve azzal, hogy kövessen.
Odataszigálom a lányhoz, aki amikor meglátja, egyből zavarban jön. –Ó, köszönöm… -veszi át a füzeteket, úgy őrizve őket, mintha most kapott volna valami hatalmas értékű ajándékot.
Bevallom őszintén, teljesen más viselkedésformát vártam el Rubentől. Azt képzeltem, hogy itt is kiabálni fog, amikor valamit rosszul csinál, ideges lesz, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné, de semmi ilyent nem tapasztaltam még a nap folyamán.
Mindenkivel kedves volt, a vendégeket készségesen kiszolgálta, és egy két alkalom kivételével velem is rendes volt. Kénytelen vagyok bevallani, hogy ha akar, elbűvölő is tud lenni.
Vajon csak a munka miatt csinálja? –kérdezem magamtól.
Persze, mindenki más az első napon…

***

Telnek a napok, csináljuk a munkát, de semmi változás nincsen a fiúban. Kezdem azt fontolgatni, hogy tényleg bocsánatot kérek tőle, mert a parton kiabáltam vele…
Odamegyek a konyhába, ahol éppen mosogat. Könyékig feltűrte az ingét, és egyre csak rakja be a vízbe a szennyes edényeket.
Úgy döntök, inkább nem zavarom meg a munkában, és már kilépek az ajtón, amikor észrevesz.
-Hé, Milla! –kiált utánam.
Megfordulok.
-Mit csinálsz itt? Máris végeztél a vendégek kiszolgálásával? –kérdezi.
Már megint magyarázkodásra kényszerülök.
-Nem… én, csak –kezdem, de fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Meséljem el, hogy azért kerestem fel, mert bocsánatot akarok kérni? Vajon hogyan reagálna? Kiröhögne?
Észreveszi, hogy zavarba jöttem, mert így szól:  -Nem muszáj elmondani, ha nem szeretnéd.
Ha nem szeretném? Ezt furcsa hallani az ő szájából. Most először hagy nekem választást.
-Én csak ezért jöttem –kapom fel a legközelebbi poharat –Kelly küldött vissza érte.
Túl jól hazudok, mert úgy néz ki elhitte.
Bólint, és mintha kissé csalódott lenne.
Kilépek a konyhából, a kezemben a használhatatlan üvegpohárral. Ezt nagyon elrontottam!
Egyenesen a mosdóba megyek, és addig tartom a víz alá a fejemet, amíg meg nem nyugszom.
Az utóbbi napokban Kelly említette, hogy kezdek furcsán viselkedni. Akkor csak egy rossz poénnak tartottam, de kénytelen vagyok belátni, hogy igaza volt. Valami változás elindult bennem, de fogalmam sincs mi lesz a végeredménye. Nagyon remélem, hogy nem Ruben az oka. Mindenesetre amíg kiderül, szeretném, ha a közelemben lenne.

***
 
Az egyik szünetben behúzom Kelly-t az turmixkészítő pult mögé.
-Idefigyelj! Én nem … -kezdeném, de közbevág.
-Mit nem? Megöl a kíváncsiság! –mosolyog, ám látom rajta, hogy megrémült a reakciómon. –Csak nincs valami baj?
-Nem, dehogyis! –védekezem.
Elgondolkozom, amikor rájövök, hogy mennyire félre lehetett érztelmezni. Akkor másképp fogalmazok.
-Szeretnél Ruben mellett dolgozni? –kérdezem.
Tágra nyílik a szeme.
-Mi lenne, ha pár hétre helyet cserélnénk? –folytatom- Te mosogatnál helyettem a fiúval, és segítenél neki?
Heves bólogatásba kezd. –Igen, persze, persze!
-Én pedig turmixokat tálalok a vendégeknek, helyetted. -ájánlom.
Egyből beleegyezik a szerepcserébe, én pedig boldog vagyok, hogy már csak ezen a napon kell Rubennek elmagyaráznom a teendőket.

***

Este ezúttal is nekem kell zárnom. Ruben megint megvár, de arra hivatkozik, hogy ellenőrizni akarja, hogy tényleg jól van-e bezárva az ajtó. Mondhatom gyenge indok.
De mindegy, mert holnaptól kezdve Kelly mellett fog dolgozni.
Éppen el akarok menni mellette, amikor megszólít.
-Milla…
Megtorpanok. Ez azon kevés alkalmak egyike, amikor kimondja a nevem.
-Kösz, hogy segítettél a héten -szólal meg.
Nem mondom azt, hogy semmiség, mert minden nap három órámba telt, mire ismertettem vele az aznapi szükséges dolgokat.
Beérem egy biccentek.
-De komolyan mondom!
-Szívesen –motyogom. És kihúzom a kulcsot a zárból. –Na, jól zártam be az ajtót, Sherlock? –kérdezem, mert tisztára úgy szemléli a kilincset, mintha egy bűnügy kellős közepén állnánk. Remélem, hogy sikerült elterelnem a témát.
-Igen, rendben van hölgyem, átment a vizsgán! –vigyorog.
-A vizsgán? –hőkölök hátrébb, de nem tudom visszatartani a huncogásom. A hölgyem szót eddig még nem hallottam a szájából, mert tudtommal nem az illedelmes modoráról híres. Mégis annyira röhejes ez az egész.
Először veszekedünk, és úgy teszünk, mintha az egész el lenne felejtve, pedig végig azt várjuk, hogy a másik hozza fel a sztorit, és ő kérjen bocsánatot előbb. Nemrégen még képes lettem volna bármit megtenni, hogy elkerüljem, ám most már nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy ha nem is nagyon… de megkedveltem Rubent.
És most ő is nevet velem. Végre először érzem azt, hogy sikerült igazán mosolyt csalnia az arcomra.