Hullámok között (Befejezett)

Kedves Olvasóink!
Mivel a hetedik fejezet késve érkezett meg, ezért előbb rakjuk fel nektek a kilencedik fejezetet.
Nyugodtan írhat bárki megjegyzést, a szereplőkről is szívesen várunk véleményt! Jó olvasást! :)

9.fejezet

Ruben Snyder

Még sosem láttam egyetlen lányt sem sírni. Még akkor sem, amikor megmondtam neki, hogy hosszú hónapok után elhagyom. Akkor sem könnyezett egyik sem, inkább dühösnek látszottak.

Millának az utolsó előtti másodpercben sikerül elmaszatolni a könnyeit, de így is látom, hogy sírt. És még rosszabb az, hogy miattam.

Elkapom a karját, és szinte látom magam előtt, ahogy visszarántja, de ehelyett elfordítja a fejét, és nem akar tudomást sem venni rólam.

-Ezt nekem kellett volna mondani először! – emelem fel a hangom. –Komolyan mondom, abban a pillanatban akartam, amikor te, de te megelőztél!

Milla felemeli a szemöldökét. –Komolyan? Már ebből is gondot csinálsz? –kiabálni kezd, és egy erőteljes mozdulattal kitépi a csuklóját –Engedj el!

Érzem, hogy igaza van.

-Milla…

-Nem mindegy az, hogy ki mondja ki először, hogy sajnálom?! –kapja fel a táskáját a földről –Mert nagyon jól tudom, hogy arra vártál, hogy én kérjek először bocsánatot, hogy ne kelljen neked!

-Én, nem… -el sem tudom képzelni, hogy gondolhatta ezt. –Azt hittem el akartad felejteni, ezért nem beszéltem róla… -tárom szét a karom, és teszek egy lépést felé.

-Ismerlek Ruben! –el akar menni, de elzárom az útját –Ne tarts fel, elég bajom van így is, ne állj be te is a gondok sorába!

Úgy érzem, ha most nem vagyunk képesek elrendezni ezt az egészet, akkor egyre rosszabb lesz… Talán sohasem fogunk kibékülni.

-Most, komolyan, egy törött deszka miatt megy a ramazuli? –kérdezem, és próbálok a lány szemébe nézni. –Milla, komolyan! Ezért…?

Felnéz, az ajka remeg, de nem válaszol.   

-Ha igen, akkor had mondjak neked valamit: egészen eddig azért éreztem rosszul magam, mert nem volt bátorságom ahhoz, hogy… -de Milla belevág.

-Hát persze! Gyáva vagy!

-Ne szakíts félbe, az ég szerelmére! –kezdek mérges lenni.

Elhallgat.

-Nem tudtam bocsánatot kérni tőled! Egyszerűen nem volt merszem hozzá, pedig vagy ezerszer megbántam. És tudd meg, hogy nem érdekel a deszkám, hagyjuk a fenébe! És ezt az egészet is…!

-De attól még nem tudod elfelejteni –mondja csendesen –Hagyjál elmenni.

Kikerül, és futni kezd, de utána megyek.

-Milla, ne haragudj! –kiabálom.

A homok porzik a lába alatt, ahogyan rohan. Megállok, és nézem, ahogyan egyre távolabb kerül tőlem.

-Ezt akartad hallani? Sajnálom!

Amikor az utolsó szóhoz érek, hirtelen megtorpan, és visszanéz. Az arca dühöt tükröz.

-Sajnálom! –ismétlem.

Látom a szemében, hogy most rendesen meglepődött. Nem ilyennek ismert meg, aki az embereknek olyan rendszeresen osztogatja a bocsánatkérését.

-Sajnálom, és ha kell még elmondom egymilliószor, csak ne ellenségeskedjünk! Ne veszekedjünk egymással, mert az az igazság, hogy… hogy kedvellek. És elfogadom a bocsánatkérésed, ha te is az enyémet.

Egészen közel jön hozzám, hogy mélyen a szemembe tudjon nézni. A pillantása mélyen átjárj a lelkemet.

-Akkor ezt az egészet így lezártuk? –kérdezi komolyan.

Ha hazudok, akkor örökké ellenségek leszünk. Az igazat kell neki mondanom.

-Igen. És ezentúl, ne ellenségeskedjünk, oké?

Végre megszabadultam attól a fránya lelkiismerettől.

Milla még jó néhány percig pásztáz, majd válasz helyett, egy csibészes mosoly kíséretében, az óceán habjai felé kezd rohanni.

Én is eleresztek egy vigyort, és követem a vízbe. Amikor elég közel érek hozzá, elkezd fröcskölni. Már nem mérges, nem dühös, nem ellenséges a pillantása. Sikerült ismét felvidítanom. Rájövök, hogy Milla az a lány, aki nem tud haragtartó lenni, és ezt tisztelem benne.

-Ezt igennek veszem hölgyem! – vigyorgok, viszonozva a fröcskölést.

Abban a pillanatban nem gondolok semmire. Sem a deszkámra, sem a munkára, sem az öcsémre. Csak az a lényeg, hogy kijavítottam a régi hibámat, és, hogy Milla itt van velem. Ennyit kell tudnom.