Hullámok között (Befejezett)

Sziasztok!
Valamikor nem sok minden jut eszünkbe az írás terén, de este különösen jönnek az újabb ihletek.
Jó olvasást! :)

8.fejezet

 

Milla Mackay

Amikor elindultunk a parton, és Ruben próbált valami beszélgetésfélét kezdeményezni, láttam rajta, hogy mennyire feszült, és, hogy mennyire nehezére esik kinyögni pár mondatot.

Igazából nem tudom, mire számítsak, mert nem láttam hosszan diskurálni senkivel.

Úgy gondolom, megpróbálom átvenni a szót, ezért, hogy enyhítsem a stresszt, mondok néhány story-t magamról. Elmesélem, hogy amikor kicsi voltam, tartottunk két macskát a lakásunkban, és elmondom, hogy mennyire megszelídültek, majd addig nyomorgattam őket, míg hozzá nem szoktak a babusgatáshoz. Akkoriban nagyon egyedül éreztem magam, a szüleim állandóan dolgoztak, vagy meghallgatásokra jártak, így csak a cicákhoz fordulhattam. Életem elég nehéz időszaka volt.

A történeteim felvidítják, de helyenként el is szomorodik. Próbálok róla kérdezni, hogy jobban megismerjem, és meggyőződjek róla, hogy félreismertem, és ő nem az a „tuskó, faragatlan, szörfözős srác”, akivel összeütköztem a meccsen.

Ami azt illeti, nem tudtam elfelejteni, de jobbnak látom pihentetni a dolgot. Nem szeretném, ha megint a szörfje miatt bánkódna. Nem akarom elszúrni az estét.

Na, és mit szeretsz, csinálni? –töröm a következő kérdésen a fejem. Aztán rájövök, hogy mekkora illetlenség lenne a részemről, ezért inkább egy nagyon alap, és bugyuta kérdéssel kezdem.

-Mi a kedvenc színed? –tudakolózom.

Egy pillanatra elgondolkodik.

-Szeretem a kéket –feleli –Nem a világosat, hanem inkább azt az azúr árnyalatút -majd hirtelen témát vált –És, hogy mentek a sulis éveid?

-Elvégeztem a középiskolát, majd főiskolára mentem, ahol szakács, cukrász és pincér tanfolyamot végeztem.

Kuncogni kezd.

-Mi az? –kérdezem, kicsit sértődötten –Mi ilyen vicces?

Próbál megkomolyodni.

-Semmi, csak valahogyan nem tudnálak elképzelni olyan szakács szerkóban. Valahogy nem illik hozzád… Ööö… nem mintha nem lenné rá alkalmas, mert iskolát végeztél… és biztosan… -egyre jobban zavarban van, de folytatja –És biztosan jól teljesítettél… szerintem remekül…

Érzem, ki kell segítenem, mielőtt tényleg zavarba hoz, még engem is.

Bepróbálkozom, hátha kimászik ebből a helyzetből.

-Az igazat megvallva, nekem se igazán tetszik az a szakács kalap… De a suliban, igen, elég jól teljesítettem, de mint látod, csak pincérnek vettek fel…

-Miért nem közölted a bár tulajdonosával, hogy más pozíciót szeretnél?

-Áh, Jennifer apja sosem ér rá ilyenekkel foglalkozni –mondom –Ő elég elfoglalt ember. És sokat… utazik -sóhajtok.

-Ki az a Jennifer? –kérdezi, és én látom már, hogy nem lett volna szabad erről beszélnem. Vagy is szabad, csak semmi kedvem sincs elmagyarázni neki, hogy mi hadilábon állunk egymással… Nem akarom, hogy sajnáljon.

-Ja, hogy ő? Hát, ő csak egy lány… a szigetről… -kezdem, de közbevág. Kicsit elmosolyodom, hogy sikerült szóra bírnom, de úgy látszik, nem veszi észre a jókedvem.

-A barátnőd?

Nem tudom, miért érdekli ennyire.

-Hát, igazából… nem. Nem vagyunk jóban.

-De az apja…

-Igen, az apja bárjában gürizek, de a faterja más, mint a lánya. Ő nem olyan, mint Jennifer. Én szeretek ott dolgozni, Ruben, és bármennyire is ellenségesek vagyunk egymással, tisztelem az apját.

-Ellenségesek? –horkan fel.

Úgy teszek, mintha nem is hallottam volna meg.

-Ugrathatnád szőke nős viccekkel! –ötletel - Például: Hogy nevezi azt, amikor egy szőke nő, barnára festi a haját?

Ezen csak mosolyogni tudok.

-Mesterséges Intelligencia –böki ki.

A hatás nem marad el, én is kacagni kezdek. Majd még megoszt velem néhány ilyesfajta poént.

A végtelen óceánra nézek, és beszívom a sós illatát, élvezem a hűs szellőt. Amikor a ezt a tájat nézem, folyton ellazulok. Anélkül, hogy a tudatában lennék, hogy miket mondok, egyszerűen elmesélem, hogy mire gondolok most.  Rubennek beszélek, de a szavak a szívemből jönnek. Imádom a tengert, a szabadságot jelképezi számomra. A hullámok között érzem jól magam. Amikor száguldhatok a széllel, és eggyé válok a vízzel…

Ahogy visszanézek rá, találkozik a tekintetünk.

Egyetlen egy másodpercre megbánom, hogy Kellyvel cseréltem műszakot, de amilyen gyorsan jött ez az érzés, olyan gyorsan el is párolog. Miért sajnálnám? Legalább megszabadulok tőle… Nem szabadna így gondolkodom, mert nem kell majd neki magyaráznom, hogy mit csináljon, és nem lesznek megjegyzései. Egyszerűen csak nem kéne ennyire kedvelnem, mert mi elméletben „ellenségek” vagyunk még.

-Esetleg, innál velem egy turmixot…? -kérdezi

Elmosolyodom, de aztán megemberelem magam, amikor rájövök, hogy mennyire félre lehetett értelmezni. Ruben nyilván abban a hiszemben van, hogy nem tudok neki ellent mondani, mert elvette az eszem. Téved. Igenis tudok nem-mel válaszolni, de… Nem az ajánlatra mosolyogtam, csak eszembe jutott, hogy holnaptól turmixokat fogok készíteni, és valahogyan viccesnek találom a dolgot.

-Rendben –mondom, és próbálom elfojtani az idétlen vigyorom –Menjünk.

 

***

Minek csinálom még ezt a színjátékot? Minek?

Ruben velem szemben ül, és a tumixát tanulmányozza, úgy már két és fél perce.

Elegem van az álmosolyokból, és ebből a feszült hallgatásból. Jobb lenne minél előbb túlesni rajta, és elérkezettnek látom az időt ahhoz, hogy szóljak.

Csak éppenséggel fogalmam sincs, hogyan kezdnek hozzá.

A bárt tanulmányozom, ami nagyon hasonló a miénkhez. Talán a helységek berendezése, a kerek, piros terítővel lefedett asztalok, és a kagylóból készült szélcsengők, no meg a narancssárga hangulatú fények különböztetik meg. Tetszik ez a hely.

Egy ideig én is nézem a poharamat, amiben rózsaszínű sűrítmény lötyög, kis napernyővel díszítve, majd rászánom magam, hogy megkóstoljam. Nagyon finom, így felhajtom az egészet.

A poharat hangos csattanással csapom az asztalhoz, hogy Ruben felnézzen. Mióta itt vagyunk, szinte nem is beszélt.

A hasamban lévő turmix segít legyőzni a feszültséget.

-Nem is tudom, hogy mondjam el… -próbálok racionálisan gondolkodni.

A fiú felnéz az italából.

-Nem muszáj most… -kezdi, ám nem hagyom annyiban a dolgot.

-De igen! Én akarom…

Kifújom a levegőm, és egyből feltűnik, hogy Ruben milyen kíváncsian méreget.

-Szóval tudd meg, hogy én…  -erősen markolom a székem karfáját. Belefehéredik az ujjam.

Áthajol az asztal fölött, a szeme csillogni kezd –Igen?

Hidegvér, hidegvér –mondogatom magamnak. Jól van. Most, vagy soha!

-Hogy én… Belátom, hogy én törtem el a deszkádat, és sajnálom az egészet, és azt akarom, hogy felejtsük el, ha lehetséges. De tudom, hogy nem lehet, ezért csak annyit akarok tudni, hogy elfogadod-e a bocsánatkérésem? –egy huzamban tarálom le, mert már annyira feszült vagyok, és halálosan unom ezt a játszmát. Mondanám, hogy kezdjük előről, ám tudom a választ.

Ruben tátott szájjal hallgat végig, a szemében csalódottság ül. Nyilván másra számított.

Le kell lépnem, mielőtt valami meggondolatlan dolgot mondok. Például azt vágnám a fejéhez, hogy miért pont így kellett megismernünk egymást? Vagy tekintsük meg nem történtnek az eseményt, és csináljunk úgy, mintha soha nem is találkoztunk volna. Felejtsük el a turmixot, és ezt a sétát…

Felpattanok az asztaltól, felveszem a földről a táskám, és sietős léptekkel az ajtó felé veszem az irány.

-Viszlát Ruben. Gondold meg nyugodtam… -leugrok a verandáról, és nem akarom látni az arcát. Kocogni kezdek, de tudom, hogy utánam fog jönni.

Még ha sikerülne is elfutnom előle, akkor sem tudnám megakadályozni, hogy egy könnycsepp le ne gördüljön az arcomon. A szívem mélyén tudom, hogy ez nem volt a legmegfelelőbb bocsánatkérés. Lehet, hogy soha nem fogja elfelejteni az ügyet? Lehetséges, hogy ki fogja fizettetni velem a törött deszkáját?

Bárhogy is dönt, tudom, hogy ezt az estét, alaposan elszúrtam.