Hullámok között (Befejezett)

Sziasztok!
Köszönjük Wendy-nek a hozzászólását, örülünk, hogy tetszenek a képek, és persze a történet is! :) 
Jó olvasást mindenkinek!

11.fejezet

Milla Mackay

 

A part menti légkör szokatlanul csöndes. Már megszoktam, hogy a hullámok folyton a sziklákhoz csapónak hangos ütközéssel. Tudom, hogy milyen, mikor az óceánon vihar készülődik, és láttam már nyugodtabb állapotban is. De ehhez foghatót, még sohasem tapasztaltam.

A tenger felszíne szó szerint tükörsima. Mintha lecsiszolták volna, és a felkelő nap arany színben tündököl felette az égbolton. Egyetlen hullám sem korbácsolja fel a vizet.

A párás levegő összeragasztja a hajamat, és egy lágy szellő az arcomba fújja.

A tegnapi napon gondolkozom, és rájövök, hogy milyen jól sikerült, a veszekedésünket leszámítva. Ruben tényleg nagyszerű fiú, és már egyáltalán nem tartom ellenszenvesnek. Nem azért, mert megbocsátott, hanem azért, mert már ismerem az igazi oldalát.

Bemegyek a bárba, és mikor kinyitom az ajtót, egy csengő jelzi az érkezésem. Elvonulok az öltözőbe, átveszem a ruhámat, és automatikusan a mosogató pult felé veszem az irányt, de aztán rájövök, hogy műszakot cseréltem Kellyvel.

Lehet, hogy nem kellet volna? Lehet, hogy mégsem volt, olyan jó ötlet?

Átmegyek a turmixos részre, és a poharakat kezdek kipakolni az asztalra. Igazából semmi értelme sincs, míg nem nagyon vannak látogatók, de valamivel lekötöm a figyelmemet. Aztán néhány perc múlva már nagyobb számban rámolom ki a többit is, mert percek múlva rájövök, hogy nem én vagyok itt az első ember a bárban.

Annak ellenére, hogy a part csöndes, itt zsivaj uralkodik. Néhány vendég most érkezik meg, helyet foglal, és izgatottan beszélni kezdenek valamiről, de olyan hangosan, hogy anélkül, hogy érdekelne, megtudom, hogy mikor kaptak a legtöbb fizetést a halászok, meg hasonlók.

A diskurálásukból ítélve ők is hajón dolgozhatnak, mert ahogy elnézem igazi pletykafészkek. Rengeteg idejük lehet a csevegésre, míg várják, hogy a halak beússzanak a hálójukba.

Kisvártatva Kelly is felbukkan, sugárzó arccal lép hozzám, és átölel.

-Köszönöm –csak ennyit mond, majd eltűnik a szemem elől.

Zavartan bámulok utána, nem tudom eldönteni, hogy jól tettem-e, amikor szerepet cseréltünk. De végtére, ez a turmixkészítés sem lehet, olyan rossz! Sőt! Egészen élvezetes munkának néz ki…

A következő percben, Kelly eszeveszetten rohan a vendégekhez, hogy teljesítse feladatát, ezután serényen irogatni kezd, és már adja is le a papírokat… nekem. Mert most már én vagyok a soros.

-Mindenki csak turmixot kér? – nézem elkerekedett szemmel a lapokat.

-Nyuszkó, biztos vagyok benne, hogy menni fog –kacsint rám a barátnőm, és már megint eltűnik a látómezőmből.

Meg kell hagyni, ügyesen csinálja a dolgát. Még nálam is jobban teljesít.

Sopánkodva nézem végig a rendelések hosszú sorát, persze ez koránt sem a teljes lista, mindenki csak a maga részét kapja meg.

Lássuk csak… áfonyás turmix, datolyás turmix, banános és mangós turmixkeverék, kókuszos turmix…

Hirtelen megint megszólalnak a csengők. Amikor meglátom, hogy Ruben lép be az ajtón, gyorsan levetem magam a pult mögé.

A szívem gyorsan kezd verni, és reménykedem, hogy nem vett észre. Nem akarok vele beszélni. Mégis mit mondhatnék? Nem jut eszembe egy nyomorult mondat sem!

David éppen most jön ki a raktárból, és egyenesen a pultom felé tart. David a főszakácsunk, egy mackós alkatú negyven éves férfi. Tudom, hogy Rubennel összebarátkoztak az utóbbi időben.

Hát ezt az elméletemet azt is igazolja, hogy amikor meglátják egymást összeölelkeznek, megveregetik egymás hátát.

David lerak a pultomra egy nagy tál datolyát, de én nem tudom elég kicsire összehúzni magam, hogy ne vegyen észre. Csodálkozva néz rám, de gyorsan a szám elé rakom a mutatóujjam, jelezve ezzel, hogy maradjon csöndben.

Gyorsan felegyenesedik, és úgy tesz, mintha semmit sem látott volna.

Ezért szeretem ezt a fickót. Kihúz a csávából, ha kell, és képes falazni neked.

-Nos, mi a helyzet Ruben? –érdeklődik.

-Áh, csak a szokásos David –körülnéz, majd ismét a férfihoz fordul –Mond csak, nem láttad Millát?

Feszülten figyelek.

David olyan pózba helyezkedik, hogy takarjon, és a fiú ne vegyen észre.

-Ööö… nem. Nem láttam. –nem hazudik valami ügyesen, de ez is jobb a semminél –Talán Kelly-től kéne megkérdezned.

Ruben némán bólint, és eloldalog. 

Elmosolyodom, és egy „köszönöm”-öt tátogok David-nek.

***

A következő órák viszonylag gyorsan telnek el. Mindig kapom az újabb rendeléseket, és a végén már egész rutinosan belejövök a dologba. David néha -néha benéz hozzám, hogy lássa, boldogulok-e, és mindig hozza a gyümölcsöket nekem. El nem tudom képzelni, hogy hogyan tud rám időt szakítani ebben a temérdek munkában, de úgy döntök, ez maradjon az ő titka.

Ezúttal rózsaszín virágfejekkel lep meg.

-Hát ez meg mi? –bökök a kosárra.

-Hibiszkusz a neve –mondja, és kivesz egyet, azzal a turmixba tűzi az aprócska napernyő mellé. –Na, mit szólsz? –kérdezi reménykedve.

Elgondolkozom. Végül is egész jó ötlet.

-Csak annyit, hogyha legközelebb erre jársz, hozhatnál még egy kosárral –mosolygok, és az áfonyás turmixok mindegyikébe beletűzök egy növényt. Meg kell hagyni, szépen mutat.

A banán turmixokat egy hurkapálcikára feltűzött málnákkal díszítem, a meggyes változatba pedig eperdarabkákat rakok. Később, amikor látom, hogy a kiszolgált vendégek meg vannak elégedve, tovább fejlesztem, és a poharak tetejére kristálycukrot szórok. De természetesen a jégkocka is elengedhetetlen bele.

Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy ennyire fogom élvezni. Főleg, hogy látom, az embereknek tetszik, amit csinálok. Oh, és a legjobbat majdnem kihagytam: amíg nem figyelt oda senki, megettem néhány meggyet. Itt legalább lehet egy kicsit kóstolgatni.

Kelly-t nem látom, pedig már régen adnia kéne a következő listát. Kíváncsi vagyok, hogyan dolgozik együtt Rubennel. Lehet, hogy feladta a magyarázkodás miatt?

A vendégek többsége fizet, majd távozik a bárból. Az én feladatom is egyben leszedni utánuk az asztalt.

Összeszedem a pohármaradékokat, és az asztalokon szétszórt hibiszkuszokat. Már elmúlt dél, legközelebb négykor lehet nagy embertömegekre számítani, mert olyan nagy ilyenkor a hőség, hogy általában mindenki inkább otthon marad.

Tudtommal nekünk is most van ebédszünet, de annyira leköt a munka, hogy nem akarok lazítani. Mellesleg jól bereggeliztem, így nem is vagyok annyira éhes.

Egyre jobban kezd érdekelni, hogy mi miatt nem mutatkozik ennyi ideig Kelly.

Annyi a szennyes pohár, hogy úgy látszik kétszer kell fordulnom, mire mindet odacipelem az asztalomhoz, onnan pedig a hátra, a régi helyemhez, vagyis  a mosogatópulthoz.

Óvatosan belépek a kisebb helységbe, de nincs ott senki. Se Ruben, se Kelly. El nem tudom képzelni hol lehetnek…

Belerakom a vízbe az edényeket, és a poharakat, azzal már sarkon is fordulok, és megyek a következő adagért.

Nem tudom miért nem szeretném látni Rubent. Félek, hogy egyetlen mondatommal elronthatom a tegnapi estét? Nem, az kizárt. Nem akarok róla beszélni, és kész.

Mikor a második fordulóval is végeztem, összefutok David-del, aki most hozza nekem a következő kosár virágot. Ezúttal sárgákat kapok.

-Ez gyönyörű! –veszem át tőle.

Majd megköszönöm neki, és megkérdezem, hogy tud-e valamit Kellyről, mire azt feleli, hogy elküldték, hogy szerezzen be egy két dolgot. Kicsit megkönnyebbülök a válaszától. De miért is? Mert azt képzeltem, hogy Rubennel együtt vannak? Ugyan már! Miért zavarna engem? Mi van velem?!

Nedves ronggyal áttörlöm a pultot, de ekkor hirtelen fájni kezd az ujjam. A kötényembe törlöm a kezem, hogy jobban lássam, és észreveszem, hogy elvágtam valamivel. Csakis egy pohár lehetett, ami nyilván akkor repedt meg, mikor beleraktam a vízbe.

Annyira lefoglal a sérült ujjam vizsgálása, és a pult tisztítása, hogy észre sem veszem, hogy valaki mögém lopózik.

-Üdvözlöm hölgyem! –suttogja Ruben a hátam mögött.

Megdermedek. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb meg fog keresni.

-Úgyszintén, uram –próbálok igazodni a köszönésmódjához. Tovább rakosgatom a tiszta poharakat.

-Lenne kedved, ebédelni velem? –kérdezi minden kertelés nélkül.

-Ne haragudj, de én nem vagyok éhes –nem szeretném megbántani –Túl sok reggelit ettem. Majd talán máskor…

-Persze, persze! –hagyja rám.

Pár percig egyikünk sem szólal meg. Fogalmam sincs mi járhat Ruben fejében, de hogy az én agyam most teljesen üres, az száz százalék.

Azt veszem észre, hogy a másik pillanatban már a fiú felé fordulok, és ő éppen egy hibiszkuszt tűz a hajamba.

-Gyönyörű vagy –mondja közelebb lépve.

Ne válts témát! –gondolom, mert tudtommal az előbb még másról beszélgettünk.

-Fogalmad sincs, mennyire elragadó tudsz lenni.

Érzem, hogy forró lesz az arcom.

Ruben, fejezd be! Ne csináld ezt…

Megpróbálok hátrébb lépni, de a pult megakadályoz benne.

-Na, és milyen, a munka? Hogy halad? –ki akarok kerülni ebből a szorult helyzetből.

-Kellyvel is jó dolgozni, de veled sokkal jobb volt –válaszol- Tudod, neki nincs annyi türelme, mint neked, és ő nem tud megsértődni a megjegyzéseimen.

Ezt a bókolást…

-És, hogy boldogulsz a sok mosogatnivalóval? Ennyi vendéget ritkán lát az ember, nem igaz?

Elmosolyodik.

-Igen –mondja, és még közelebb jön –De kiszolgálni még nehezebb őket, ha állandóan te jársz a fejemben.

Visszafojtom a levegőm.

Ruben olyan közel jön, hogy majdnem összeér az arcunk.

Ez egy szerelmi vallomás volt?

Elképzelem milyen lenne, megcsókolni Rubent. Mi lenne, ha nem tudnék ellenállni a kísértésnek?

Az ajtócsapkodás menti meg a helyzetet. Illetve David, és az ajtócsapkodás.

Ijedten rebbenünk szét, és Ruben csalódott arcot vág.

-Gyere már, öregfiú, szükségem van a segítségedre! –néz be az ajtón, és nagy megkönnyebbülésemre nem kér bocsánatot, hogy zavart minket. Látszólag nem is vette észre, hogy milyen helyzetben voltunk.

-Megyek! –kiáltja vissza –Később találkozunk –szorítja meg a kezem, azzal elsiet.

Én meg csak bámulok utána. Még akkor is nézem, mikor már percek teltek el.