Hullámok között (Befejezett)

Kedves Olvasóink!
Sajnáljuk, hogy ennyi ideig nem raktunk fel új részt, de teljesen leblokkoltunk az üres papír láttán, nem igazán jutott eszünkbe semmi. Ha mégis, bizony annak nem nagyon volt értelme.
De most sikeresen megírtuk a következő fejezetet, és köszönjük a türelmeteket, reméljük, hogy ez a rész is annyira fog tetszeni, mint az eddigiek.
Köszönjük a rendszeres megjegyzéseket (Wendy, Annie) és azoknak is, akik megnézték a blogunkat! :)
Annyira jól esik, ha az emberek visszajeleznek a műveinkre, és nincs annál jobb érzés, amikor látjuk, hogy az olvasóknak tetszik az, amit írunk... Szóval köszönjük, hogy ezt lehetővé teszizek számunkra! J

Jó olvasást!

7.fejezet

Ruben Snyder

Millára korábban bármelyik szót szívesebben használtam volna, mint a "kedveset". Azt gondoltam, hogy egy elkényzetett, öntelt lány, aki nem szereti, ha mások dirigálnak neki. Most mégis kénytelen vagyok belátni, hogy tévedtem.

A héten sokszor megdicsért, még egyszer rám is mosolygott. Csak véletlen lenne? Mindenesetre, azon kaptam magam, hogy keresem az ő társaságát. Akárhol is volt, a szememmel mindig őt keresem, és rosszul érzem magam, ha nincs a közelemben. Részben azért, mert ő magyarázta el nekem, mit kell csinálnom, és máshoz nem igazán fordulhattam segítségért, mert mindenki nagyon el volt foglalva.

A csípős megjegyzéseimre kiváltott mosolya arról tanúskodik, hogy ő is megkedvelt engem. Mindig kerestem az alkalmat, hogy bocsánatot kérjek a faragatlan viselkedésemért, de nem volt bátorságom hozzá. Amikor kinyitottam a számat, nem jött ki hang rajta, így gyorsan visszacsuktam. Ennek ellenére nem felejtettem el a törött deszkámat, és még mindig fáj egy kicsit a szívem, ha rá gondolok. Még nem teljesen zártuk le ezt az ügyet.

Elhatározom, hogy elhívom egy sétára, hátha lesz akkor lehetőségem erre. Kilesem a beosztását, hogy mikor van szünete és úgy látom, hogy ezen a héten ma van az utolsó munkanapja. Jól kell tudnom időzíteni.

Mint általában, most is Milla zárja a bárt, és én valami jelentéktelen dologra hivatkozva megvárom.

Összeszedem magam, és megszólítom, majd megköszönöm neki, hogy segített. Aztán néhány percig csak ugratjuk egymást. Együtt nevetünk.

-Milla, lenne kedved eljönni velem egy esti sétára? –kérdezem, és reménykedem, hogy nem veszi észre, mennyire feszült a hangom.

Rám néz, és az ereimben meghűl a vér. Szinte látom magam előtt a választ: Nem, nem fog belemenni.

Majd lesüti a szemét, elmosolyodva.

-Rendben –bólogat.

Pár pillanatig köpni- nyelni nem tudok a meglepetéstől. Komolyan beleegyezett? Ezt tényleg ő mondta? És egyáltalán honnan volt bátorságom megkérdezni tőle, mindezt?

Na, de most már ez mindegy, hiszen „igen-t” mondott! Talán lesz alkalmam vele egy őszinte beszélgetésre.

Mindenesetre gyorsan változik a világ. Nem rég még „ősi” ellenségek voltunk, de most már barátoknak is lehet nevezni minket.

 

***

Bevallom őszintén, sok randin vettem részt már, bár ez az esti sétálás nem nevezhető annak. Vagyis az is lehetne, de ezt nem merem elmondani Millának, úgy érzem, még túl korai ez az egész, nem kéne nagyon bolygatni a dolgot. Végül is nem mindennap ismerkedek meg egy olyasvalakivel, akit először szívből utálok, és utána még is megkedvelem.

De hát ez a lány különleges egyéniség, és ha éppen nem kiabál, és nem mérges, és nem tesz rossz megjegyzéseket, kellemes társaság. Lehet vele beszélgetni, és nincsenek rossz poénjai.

Kicsit beszélgetünk erről- arról, hogy elinduljon ez a  „késő esti parton sétálós” diskurálás. Azonban nem említem neki sem a versenyt, sem a deszkát, és ha kérdez az életemről, vagy arról, hogy mit szeretek csinálni, próbálok tömören, röviden válaszolni, majd pedig témát váltani. Valójában az zavar, hogy egyetlen lány sem volt ennyire nyitott velem, ilyen rövid idő után. Általában zárkózottak voltak, és minden mondatot úgy kellett kihozni belőlük. Viszont ő rengeteget mesél, és minél jobban megismerem, annál jobban rá kell jönnöm, hogy mennyire félreismertem. Tudatában leszek annak, hogy nem érdemelte meg a haragomat, annak ellenére is, hogy milyen talpraesett lány.

Próbálom megkeresni a választ, hogy valójában mi is az, ami lenyűgöz benne. A zöld, smaragdszínű szempár, ami a kósza, barna tincsei alatt bújik meg? Esetleg a csintalan, kislányos mosolya? Ilyen általános dolgokon töröm a fejem, amikor hirtelen arról kezd magyarázni, hogy milyen csodálatos ez a hely. Igazából semmi köze nincs az eredeti témához, de nem zavar, és hagyom, had meséljen. Ahogy hallgatom, ellazulok, de amikor a hullámokról kezd beszélni, az ereimben meghűl a vér, de mikor az arcára nézek, látszólag nem arra gondol, amire én.

Csendben ballagunk egymás mellett, és ő az óceán felé tekint, a szeméről leolvasható, hogy mennyire a szívéhez nőtt mindez. De én elszégyellem magam, amikor a versenyre gondolok, és összeszorul a gyomrom, és ráébredek, hogy ezt az egészet tönkretettem.

-Szeretem az óceánt –mondja, még mindig a távolba nézve.

Egy esti szellő meglobogtatja a haját, és a szemébe fújja.

-A hullámok között érzem igazán jól magam. Az az egyetlen hely, ahol úgy érzem, hogy valóban oda tartozom.

Meglepődöm, amikor ilyent mondott, de a szívem mélyén, a lelki ismeretfurdaláson, és a csípős megjegyzéseimen keresztül tudom, hogy ennek az egésznek máshogyan kellett volna történnie.

Nem Seannak vagy nekem kellett volna a győztesnek lennie. Hanem neki. Egy olyan lánynak, aki mindig önmagát adja.

Rám mosolyog, és érzem, hogy nekem kellene őszintén beszélnem, mert én vagyok a soron.

Eszembe jut valami. Talán hülyeségnek hangzik, lehet, hogy nevetségesnek találja, de megkérem, hogy igyon velem egy turmixot, olyasmit, amit a mi bárunkban csinálnak.

Elpirulva beleegyezik.

Bárcsak tudnám, hogy mi jár a fejében!

Megfordulunk, és visszafelé baktatunk a homokos parton, de azt a mondatát még órákkal később sem tudom kiverni a fejemből.

Hullámok között…. Ott érzem jól magam…

Ez olyan, mint egy vallomás. Hogy megalázkodik az óceán előtt, és tiszteli annak erejét, s nagyságát.

Hullámok között.

Elszégyellem magam. Bárcsak lenne annyi bátorságom, hogy elmondjam sajnálom, és felejtsük el ezt az egészet. Magamhoz szeretném ölelni, miközben a fülébe suttogom ezerszer, hogy sajnálom, sajnálom, sajnálom….

Szeretnék megváltozni, és szeretnék a szemében másvalaki lenni. Egy olyan barát, akihez bármikor segítségért fordulhat, és elmondhat neki mindent.

Hullámok között…

Ehelyett csak viszonzom a mosolyát, és mutatom az utat.