Drága
Olvasóink!
Ismét
visszatértünk, és nagy örömmel láttuk, hogy egyre többen olvassátok a blogot J
Ennek nagyon örülünk, de nem igazán véleményeztek. Mondhatnám azt, hogy
innentől kezdve minden harmadik, vagy negyedik megjegyzés után jön új rész, de
mivel már eléggé a végén vagyunk, nincs szívem ezt megtenni veletek. Viszont,
egy két plusz kommentnek mindig örülünk, ám nem kötelező.
Még egy bejelentés: Hosszú tépelődés után, úgy döntöttem, hogy az Ender's Game Fanfictiont fogom megírni. Még nem tudom teljesen, hogy hogyan lesz, de számíthattok rá!
Sajnálom,
hogy sokat kellett várnotok erre a fejezetre is, (mint mindig), erre nincs is
mentségem. Tudtam, hogy mi fog következni a történetben, de valahogy nem nagyon
jött az ihlet, nem tudtam kifejezni magam írásban, meg persze a suli is
közrejátszott… DE! Végre nagy nehezen elkészült az új rész, ám ugyan nem lett a
leghosszabb, bár kész van.
Hihetetlen,
hogy idáig is eljutottunk! J Ennek ellenére meg kell mondanom, nem vagyok
megelégedve a fejezettel. Na, mindegy, nem is akarom tovább húzni a szót, majd
ti eldöntitek, hogy hogy tetszett. És elnézést kérek a helyesírási hibákért, ha találtok benne.
Jó
olvasást! J
24.fejezet
Ruben Snyder
Számtalanszor
elképzeltem, hogy visszamegyek a bárba, és követelem, hogy újra megbeszéljük
ezt a dolgot. Kikérem magamnak, hogy újra ott dolgozhassak, mert már mindenki
tisztában van vele, hogy igazságtalan volt ez az egész. Baleset történt, amit
egy elhamarkodott döntés követett.
Az
idő elteltével most már nem fáj annyira, de még mindig rosszul esik az a tudat,
hogy lehetne egy olyan állásom, amit tényleg jó csinálni, és mellesleg ott van
az a lány, akit teljes szívemből szeretek. Nem telt el úgy egy nap, hogy nem
gondoltam volna rá. Ha éppen nem dolgoztam, vagy ebédszünetet tartottam,
folyton Ő járt az agyamban. Sőt, volt olyan eset, hogy még az álmaimba is
beférkőzött, bár akkor ott nem volt annyira hirtelen haragú.
Néha
már csak nevettem magamon, hogy már megint Milláról fantáziálok. Máskor meg
bosszankodtam, hogy nem hagy a munkámra koncentrálni, és ráadásul, előfordult
egy olyan pillanat is, mikor kiabálni kezdtem saját magammal. Már nem tudom, mi
volt pontosan ennek az oka, de a vásárlók elég furcsán néztek rám, majd
csendben odébbálltak. Hogyan is lehetne az ilyeneknek megmagyarázni, hogy mit
miért teszek? Nem tudhatják, miért vagyok itt, és mi történt a múltamban,
amiért azt cselekszem, amit.
Pár
nappal ezelőtt, volt egy olyan esetem, amikor úgy érzetem, nem bírom itt
tovább. Csak az volt a fejemben, hogy a lány után menjek, mert valami nagyon
nagy baj történik. Kezdetben nem vettem komolyan az egészet, meg, persze a
kollégáim is arra hivatkoztak, hogy túl nagy rajtam a nyomás, és ennek az
utóhatása. Próbáltam elterelni a figyelmemet, ám a balsejtelmem heteken át kísért,
míg végül megelégeltem.
Felálltam
a helyemről, és kirohantam a mosdóba, a megszeppent emberek meg csak néztek
utánam nagy szemekkel.
Akkor
arra a lépésre szántam el magam, hogy itt is felmondok, mert így semmi értelme,
ha nem tudom normálisan végezni a kötelességemet, meg persze, az is egy indok,
hogy nem túlzottan kedvelem a vásárlókat.
Nos,
igen, egy könyvesboltba kerültem. Itt találtam állást, hosszú és kimerítő hetek
után, amíg valami elvégezhető munka után kajtattam. Néhányan összekevertek az
öcsémmel, és egyből ajánlottak kisebb-nagyobb melókat, de mikor rájöttek arra,
hogy nem én vagyok az a híres bajnok, elküldtek. Végtére, egy embernek
mégiscsak megesett rajtam a szíve, mert megdumálta a főnökét, és csinált helyet
nekem egy sarki, kis könyvesboltban.
El
kellett fogadnom, pedig világéletemben utáltam olvasni. A könyvtárakat sem
szerettem, és most már nagyon jól tudom, hogy rájöttek erre a körülöttem lévők
is, mert folyton engem kérdeztek mindenről. Én vajon, melyik könyvet ajánlom a
tizenéveseknek? Szerintem, melyik a legszórakoztatóbb olvasmány? Hol találják
meg a történelmi témájú regényeket?
De
végül is megszoktam, mert nem tehettem mást.
Egyrészt
Sean-ért, mert aggódtam érte. Egész nap nem volt otthon, hanem a városban
flangált, vagy mit tudom én. El kell tartanunk magunkat, ha már ő nem hajlandó
dolgozni. Másrészt, pedig Milláért. Fogalmam sincs miért gondoltam ezt, de
azzal vigasztaltam magam, hogy ezt érte is teszem. Majd még találkozhatok vele,
de csak akkor, ha teljesíteni tudok ezen a téren is.
***
Ránézek
a faliórára. Pontosan dél van, és még van három óra a munkaidőmből. Nem nagyon
szoktunk ebédidőt tartani, mert a nagy forgalom miatt úgy is csúszna az egész.
Felállok
a székemről, és elégedetten veszem tudomásul, hogy nem tartózkodik egyetlen
vásárló sem a közelben. Mellesleg, ha nem is figyelnék, az ajtóra szerelt
csengő úgy is értesítene minket a távozásukról, vagy az érkezésükről.
Kirohanok
a mosdóba, mert már megint rám jött egy úgynevezett stressz roham, ami eredetileg
nincs is, de én nem találok jobb szót rá. Nagyjából abból áll, hogy egész idő
alatt remegek, és úgy érzem, nem tudom megcsinálni ezt az egészet, és kiabálni
kezdek fennhangon. Csak Millát akarom. Vissza akarok menni abba az átkozott
bárba! Nem érdekel Jennifer, és az örege! Vissza akarom kapni a lányt!
A
csap alá tartom a fejemet, és próbálok megnyugodni. Mélyeket lélegzek. Ki. Be.
Ki. Be.
Valaki
áll az ajtóban. Megtörlöm az arcomat.
-Jól
vagy? –kérdezi a kollégám –Elég furán viselkedsz, remélem tudod.
-Jól
vagyok.
-Néha
az az érzésem, hogy miattad nem megy jól az üzletünk.
-Miattam?
-Megijeszted
a vásárlókat a pánikrohamaiddal.
-Ez
nem pánikroham.
-Jól
van, nem érdekel, nevezd aminek akarod, de vakard össze magad, mert így nem
dolgozhatsz! –mondja komolyan.
-Csak
nem akarsz kirúgni? –sápadok el.
-Dehogyis!
Egy szóval sem említettem ilyen! Csak annyit tanácsoltam haver, hogy kapd össze
magad! Mellesleg, nem én döntöm el, hogy ki megy el innen, és ki nem. Azt majd megteszik a feletteseink, helyettünk -kacsint rám.
Bólintok.
Teljesen egyet értek vele.
-Nem
vagyok pánikrohamos –ismétlem magam.
-De
ez akkor is megengedhetetlen!
-Mondja
az, aki minden öt percben megiszik egy kávét! Ami önmagában, valljuk be, nem
nagy cucc, de az már felháborító, hogy minden nap leöntesz az italoddal egy
könyvet, ami a munkaidőd után mehet a szemétbe! –vágok vissza.
-Csak
minden második nap –sziszegi a férfi.
Elmosolyodom,
amikor a kezében meglátom a poharat, amiben gőzölög a forró folyadék. Még most
sem hagyja abba az ivást.
Látja,
hogy észrevettem a kezében a kávét, mert védekezőm maga elé kapja a kezét.
-Ugyan,
már Ruben! Ebédidő van!
Majd,
mikor nem reagálok, kis szünet után
hozzáteszi:
-Ha
nagyon szeretnél neked is hozhatok…
Gyorsan
csendre intem, mert meghallom a csengő hangját. Kifutok a mosdóból, de a férfi
utánam szól:
-Hagyd
csak, most jött egy új vásárló, nem kell mindjárt lerohanni!
Körülnézek,
és újra elsápadok.
-Nem
jött, hanem éppen távozott.
-De
fizetett, ugye?
Hogy
a fenébe fizetett volna, hiszen éppen a vécében voltam! A francba! Ez az én
saram! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen?
Szó
nélkül keresztülfutok a bolton, félrelökve egy nénit, aki rosszallóan
káromkodik egyet, mire a mellette álló anyuka befogja a gyereke fülét. Egyre
többen jönnek a vásárlók, és mi csak ott gubbasztottunk bent!
Az
egyik vörös hajú, iskolás kislány, mintha csak olvasna a gondolataimban, az
ajtó felé mutat, jelezve, hogy arra ment a tolvaj.
-Egy
gyerek volt. Kék kabátban –mondja, és a szemüvegét megigazítva tovább
lapozgatva a kezében tartott könyvet.
Elfog
a méreg, hogy egy kis taknyos miatt, már megint az állásommal játszom.
Kirontok
az ajtón, és rohanni kezdek. A szemem sarkából látom, hogy a munkatársam
megnézi a kamerák által készített felvételt. Még az utcán lévő tömegből is
kihallom az ordítását:
-Segítség,
emberek! Kiraboltak!
***
Az
emberek sokaságával haladok együtt, miközben árgus szemekkel pásztázom a
kabátokat. Narancssárgától elkezdve, a rózsaszín dzsekiig minden megtalálható.
Leginkább a kék ruhadarabokat nézem. Ha a lány nem hazudott, akkor nyugodtan
békén hagyhatom a kék kabátos felnőtteket, hiszen az elmondása alapján egy
töpörtyű volt az illető. Valami azt súgja, hogy nem kislány volt, hiszen ők
általában ennyi idősen nem vetemednek ilyesmire.
Megpróbálok
nem túl nagy feltűnést kelteni azzal, hogy minden gyanús gyerek nyomába eredek,
aki valaki kék dolgot hord magán. Még a végén félreértekén a dolgot.
Nem
szúrhatom ezt el, mert az itteni főnök, tuti, hogy ezt nem bocsátaná meg. Ha
nem kapom el a srácot, lőttek az állásomnak.
A
különösen nagy forgalomban, ugyancsak elég nehéz dolgom van. A járdán állók
látszólag nem zavartatják magukat a beszélgetésükben, és perceket totojázunk,
mire ki tudjuk kerülni őket.
Még
az autók sem hajlandók lassítani, hogy a gyalogosoknak egyáltalán esélyt
adhassanak arra, hogy a másik oldalra érjenek! Nem, nekik annyira fontos dolguk
van, hogy egy embert sem tudnak átengedni, és még ők lesznek felháborodva, ha
egy baleset miatt, kihívják a zsarukat! Hiszen nem nekik volt elsőbbségük…
Na,
mindegy. Szerencsére eddig nem kellett kihívni sem a rendőröket, sem a
tűzoltókat. Viszont értesíteni lehet majd a mentőket rövid időn belül, ha nem
találom meg a tettest, mert a az öreg kirúg, esküszöm, hogy leütök valakit. A
másik verzió az, hogy engem visznek a kórházba, szívinfarktussal.
Nem
is értem, hogy miért történnek velünk ekkora csapások. Miért engedik meg az
égiek, hogy ennyi baj érjen bennünket? Kitől várhatunk valami segítséget, ha
már a körülöttünk lévők semmi hajlandóságot nem akarnak kimutatni?
Végig
abban reménykedem, hogy Milla majd fel fog bukkanni az egyik sarkon. És, mikor
ő is észre vesz engem, végre nem kell semmi mással törődnöm. Minden elveszti
majd az értelmét. Igen, pontosan erre a pillanatra várok. Elegem van mindenből!
Miközben
ezen tépelődöm, megállok. Nekitámaszkodok az egyik villanyoszlopnak, miközben
elkeseredetten nézem a hömpölygő színkavalkádot. Fel kéne adnom. Hiába
kérdeznék meg bárkit is az üggyel kapcsolatban, a válasz egyértelműen nemleges
lenne. A lehető legegyszerűbb megoldás az lenne, ha most visszafordulnék, és
szembenéznék a sorsommal.
Az
is lehetséges, hogy mégsem én röpülnék onnan? Hiszen, ha én nem vagyok a
pénztárnál, a kollégámnak kellene ott lennie, nem pedig kávéznia! Az ő
feladata, a fenébe is! Ezt írja elő a szabályzat. Legalábbis nekem így mondták.
Oldalra pillantok, és a szívem nagyot dobban.
Meglátom, amit kerestem.
***
Egy
tíz éves körüli kisfiú ül az egyik közeli padon. Szőke haját a szemébe fújja a
szél, de nem foglalkozik ezzel. A lábát lóbálva lefelé néz. Kék farmerkabátot
visel, és olvas.
Egy
pillanatra mégis meggondolom magam. Nem akarom bántani ezt a gyereket, még
akkor sem, ha lopott.
Biztosan
tisztában van azzal, hogy mi a helyes, és mi a törvényszegés. De akkor miért
vetemedett erre?
Kérhetett
volna pénzt a szüleitől! Minden normális, jóravaló tizenéves ezt teszi, még ha
hisztiznie is kell néhány száz forintért!
Nem
értem a fiú döntését.
Sajnálom,
mert nekem kell majd most megnevelnem ezt a kölyköt. Az eszem azt diktálja,
kapjam el, és vigyem a rendőrségre. De ez kész őrület, hiszen nem csuknak le
kiskorúakat! A szülőket terelnék be, vagy bírságot szabnának ki rájuk.
Én
soha nem loptam gyerekként. De most sem. Igaz, néhányszor gondoltam rá, de
sosem tettem meg. Egyrészt, nem volt bátorságom, és emellett értelmetlen is
lett volna a kísérlet, hiszen Sean győzelmének hála, abból a nyereményből,
mindent meg tudtunk volna venni magunknak.
És
mellesleg rossz fényt is vetett volna az öcsém hírnevére. Mert mondjuk
véletlenül az egyik paparazzi engem fotóz le, amint éppen egy tárgyat rakok a
zsebembe és a testvérem nevét rakják a címlapra. Eléggé kínos lenne.
Megrázom
a fejem, és visszatérek a jelenbe. Még mindig itt ácsorgom, és nem tudom
eldönteni, mit csináljak.
Megsajnáltam
ezt a kölyköt. Olyan ártatlannak néz ki, ahogy itt olvas.
Talán,
nem is akarta ellopni! Talán csak bele arat olvasni, és majd később
visszaviszi! –győzködöm magam.
Tennem
kell valamit! Nem hagyhatom csak úgy elmenni…
-A
szüleid nem tanítottak meg rá, hogy lopni, csúnya dolog?
A
kisfiú rémülten felnéz, és amikor meglát, elfelejt levegőt venni. Becsapja a
könyvet, és felugrik a padról.
Elkerekedik
a szemem, amikor felismerem benne az egyik szomszédunk fiát.
***
Látszólag
ő is felismert engem, ezért egyre jobban megijedt.
El
akar futni, de hirtelen elkapom a karját, és magam felé fordítom.
-Honnan
van az a könyv? –kérdezem.
A
fiú a háta mögé rejti a szerzeményét, és nagyon jól tudja, hogy bajba került.
-Ez
csak az Aladin meséje! –nyögi a gyerek.
-Nem
ezt kérdeztem. Azt akarom tudni, honnan van!
Elfordítja
a fejét, és körülnéz. Néhány felnőtt felfigyel az eseményre, de mikor perceken
át nem történik semmi különös, folytatják az útjukat.
-Találtam.
-Igen?
Egy vadonatúj változatot? Csak így az utcán?
A
gyerek sírni kezd, és rángatni kezdi a kezét.
-Engedjen
el!
Már
majdnem kinyílik a markom, hogy teljesítsem a kérését, de megmakacsolom magam,
mikor eszembe jut, hogy ez az állásomba kerülhet.
-Nem.
Most szépen velem jössz!
Azzal
magam után húzva elindulunk vissza a könyvesboltba. Az egyetlen vigaszom az,
hogy az ottaniak talán elégedettek lesznek a teljesítményemmel.
***
A
kollégák természetesen ki voltak készülve, hiszen mégiscsak lopás történt, és
teljesen el voltak ájulva, mikor meglátták, hogy egy kisfiú kísérelte meg.
Hiszen az ő boltjuk történelmében, még senki sem merte ezt megkockáztatni.
Mondtam
nekik, hogy ne verjék nagydobra, hogy én kaptam el a tolvajt, de rám sem
hederítve, minden vásárlónak elmesélték a történteket.
A
megígért kávét is megkaptam a kollegától, de mindezek ellenére pocsékul érzetem
magam. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem, hiszen megvédtem a könyvesbolt jó
hírét, ám részben gyötört a bűntudat, hogy elkaptam a gyereket. A becsületes
szomszédunk egyetlen fiát! Hogy merek majd ezentúl eléjük állni, ha
karácsonykor kiég majd az égősorunk (mint minden évben) és tőlük leszünk
kénytelenek kölcsönkérni?
Próbáltam
együtt mosolyogni a többiekkel, ám ez természetesen nem sikerült.
Már
éppen távozni akaok a munkaidőm leteltével, mikor megszólítanak.
-Hé,
Ruben!
Megfordulok.
A fickó, már megint kávét iszik.
-Ezt
ne felejtsd itt!
A
kezembe nyomja az Aladin történetét.
-Kösz
–gúnyosan elmosolyodok –És mit csináljak vele, he?
-Az
már nem az én dolgom. Vedd úgy, hogy ajándék.
Bólintok.
-Jó.
Klassz.
***
Hullafáradtan
érek haza, a kezemben a mesekönyvvel. Sean természetesen nincsen otthon, hanem
véleményem szerint valahol csavarog. Már nem kérem számon rajta az ilyesmit,
hiszen tudom, hogy úgy sem fog megjavulni. Nem én vagyok az apja, akinek
nevelnie kéne. Ha esetleg iskolába járna, és nem itt rontaná a levegőt, még
lehetne belőle valami…
Kopognak
az ajtón.
Odakászálódok
a bejárathoz, és kinyitom.
Két
mérges szülővel nézek farkasszemet, és azonnal látom, hogy gáz van. Mögöttük a
fiú áll a sírás határán, de az anyuka szorosan fogja a kezét.
-Bejöhettük?
–kérdezi a szomszéd.
-Ööö…
igen –mondom zavartan.
***
Már
fél órája hallgatom ezt a bolondokházát. Az anyuka nem győzik sipítozni, hogy
hogyan vetemedhetett az ő kölyke ilyenre.
-Az
én fiam! Hogy engedhette meg magának ezt? Hiszen te is tudod, Ruben, hogy mi
tisztességesek vagyunk! Szívem, mond meg neki! Mond meg neki, hogy a fiam nem
fog ilyent csinálni még egyszer!
-Gondoskodunk
róla –erősíti meg a férje.
A gyerek
közben természetesen végig bőg. Nem kívántam részt venni semmiféle családi
összetűzésben, de nyilván kiderült, hogy mi is történt.
Pár
másodpercig, mikor belekezdtek a mondanivalójukba attól féltem, hogy rám
mérgesek, és a srácot akarják védeni, hogy ő sosem tenne ilyent.
Bármit
is beszélnek, mindenre bólogatok, és ha kérdeznek, csak annyit mondok, hogy:
aha. Pedig általában nem eldöntendő a kérdés, de ez engem a legkevésbé sem
érdekel. A két szülő addig húzza az idegeimet, míg végül megelégelem, és olyant
mondok, amin még saját magam is meglepődöm.
-Nem.
Tévedés történt.
A
szobában mindenki elnémul. Az anyuka a szívére szorítja a kezét, és elsápad.
-Hogyan?
Igen,
tényleg! Hogyan?! Mi a fenét is mondtam?! Miért védem ezt a gyereket?
De
már nincs megállás.
-A
gyerekük nem lopott. Fizetett, csak elfelejtettük odaadni a blokkot. A kollegám
hitte azt, hogy lopott, és a nyomába eredt.
A
gyerek abbahagyja a sírást, és felnéz rám. Ő sem tudja, hogy miért szeretnék
falazni neki.
-Valójában
kifizette.
Odanyújtom
neki a könyvet.
-Tessék.
Ez a tied.
Újabb
sápítozás, hihetetlenség, zavartság és idegesség követi ezt a furcsa
beszélgetést.
Még
sosem hazudtam senkinek ennyire könnyen.
A
gyerek egy néma köszönöm-öt tátog, és a szülők hosszú bocsánatkérés után,
elmennek. Nem is tudom, hiszen nekem kéne bocsánatot kérnem, hiszen „tévedés
történt”!
Felmegyek
az emeletre, hogy átöltözzem, de nem találom meg a kedvenc, csíkos pulóveremet.
Felkutatom érte az egész szobát, sőt, még Sean ruháit is kirángatom, ám nem
kerül elő.
Idegtépő
gondolkozás után ráeszmélek, hogy a bárban hagytam. De miért nem vettem észre
eddig?
Elnyúlok
az ágyon. Egy végtelenül fáradt sóhaj hagyja el a számat.
Nem
érdekel! A pokolba a pulóveremmel. Majd holnap bemegyek érte.
