Hullámok között (Befejezett)

Sziasztok!
Alig hiszem el, hogy már a huszadik fejezetnél járunk! Milyen gyorsan halad az idő :)
Köszönöm a pipákat, és Wendy-nek a megjegyzéseit. Mindig örömmel olvassuk, amikor látjuk, hogy írtál :) Természetesen azoknak is hálával tartozunk, akik rendszeresen látogatják az oldalunkat, és bár nem hagynak nyomot maguk után, elolvassák a fejezeteinket. Számítunk rátok! Képzeljétek, már lassan túl leszünk az 1200 megtekintésen!!! És ezt csak nektek köszönhetjük! :)
Sajnos egyben szomorú kötelességem azt is bejelenteni, hogy már lassan a történet végéhez közeledünk. Már nincsen sok hátra. Talán 5-6 fejezet. :(
Sajnálom, hogy nem tudtuk olyan hamar meghozni az új részt, csak sajnos a másik "írótársam"-nak sok a dolga, én pedig betegeskedem. KIcsit hosszabb ideig tart, mire kigyógyulok belőle, de ennek ellenére továbbra is hozni fogom őket.
Jó olvasást kívánok nektek! :)

 

20.fejezet

Milla Mackay

-Milla!

-Azonnal! –vágom rá rögtön.

Gyorsan letörlöm vizes ronggyal a pultomat, és kidobom a szemetet.

Mióta visszavettek, még inkább úgy érzem, hogy számítanak rám. Egyre több, és komolyabb feladatokkal látnak el, és már nem csak egy egyszerű felszolgáló lány vagyok. Már részt vehetek szinte bármiben, és vannak beosztottjaim. Ideiglenesen öt emberrel dolgozok felváltva, és közöttük van Kelly és David is.

-Mi a helyzet? –kérdezi az egyik munkatársam.

-Máris kész van –nyújtom oda neki a gyümölcskoktélokat –Eden, légy olyan kedves, és szolgáld ki a vendégeket!

Jennifer apja személyesen is bocsánatot kért. Láttam a szemében, hogy zavarban volt, hogy be kellett ismernie a hibáját valaki előtt. Megígérte, hogy többet nem fog ilyen előfordulni, majd a lelkemre kötötte, hogy ha a lánya újra feltűnne a színen, lehetőleg ne én szolgáljam ki.

Elég zsúfolt időbeosztásokat kaptunk, és alig van egy kis pihenőnk. Igazából nem sajnálom, mert munka közben látom a többiek arcán a lelkesedést, ami érthetetlen módon rám is ragadt, így alig várjuk, hogy újabb rendeléseket vegyünk fel.

David rohan oda hozzám néhány papírfecnivel.

-Három kókuszos és áfonyás kompótot, valamint egy dinnye turmixot szeretnének –lihegi a futástól.

- Köszi –kacsintok rá, és megveregetem a hátát –Csak így tovább.

Mivel David a főszakácsunk, esély sincsen arra, hogy valaha is az én „alattvalóm” legyen, de ennek ellenére készségesen segít mindenben amire, csak szükségem van.

Odaszaladok az egyik szekrényhez, üres poharakat hozni. Hirtelen Kelly tűnik fel előttem, és elállja az utamat. Ösztönösen megpróbálom kikerülni, mert azt hiszem, hogy csak tétlenül ácsorog ott, ami gyakran megesik az emberrel, és ilyenkor a legtöbbször rossz helyen van.

-Valamiről beszélnünk kell!

Próbálok kitérni előle –Légyszi Kelly, ne most!

Kinyitom a szekrényt, és mert még mindig nem ment el, a kezébe nyomok néhány tányérat.

-Ezeket fogd meg egy kicsit!

-De, Milla, én…

-Majd később! –mondom neki, és már viszem is a sok edényt a pultomra.

A barátnőm nem hagyja annyiban a dolgot.

-Igazán lehetne rám egy perced! –dorgál, és átpasszolja nekem az edényeket, amiket idáig szorongatott.

Gyorsan elrendezem őket, és a konyha felé kiáltok –Eden!

Pár másodperc múlva megjelenik a fiú, akivel együtt vagyok beosztva a nap 24 órájában.

Egy üres tálcát tart a kezében, és kérdően néz felém.

Intek neki, hogy jöjjön közelebb.

A fiú összesen tizenhat éves (az öcsém lehetne), és nem tartom túl jó ötletnek, hogy ennyire fiatal gyerekeket is felvegyenek egy viszonylag ilyen népszerű helyre, ahol könnyen lehet hibázni. És itt nem szeretik a kudarcot. Egy élő példa vagyok erre.

-Milla, lassíts! –fogja meg a vállamat Kelly –Túl sokat dolgozol!

Megdermedek.

-Túl sokat dolgozok? Hát jó, lehet, hogy igazad van, de ha még nem tudnád, akkor elmondom, hogy miért. A lehető legtöbbet szeretném kihozni magamból, és nem akarom, hogy újra kirúgjanak, érted? –hadarom.

Átadok Eden-nek  pár poharat, majd meglátom, hogy egy másik beosztottam, is közeledik felém.

-Anna! Légy szíves hozz egy kis datolyát a raktárból!

A lány biccent, és eltűnik.

-Nem fogod újra elveszíteni az állásodat, ha megállsz egy pillanatra, és meghallgatsz engem! –Kelly kezd dühös lenni.

Felsóhajtok. –Rendben. Oké. Mondjad!

-De nem itt… Négyszemközt.

-Nagyon fontos? –türelmetlenkedek.

Bólint.

Anna is megérkezik a gyümölccsel, és máris nekilátok a turmix készítésének, miközben a barátnőm tétován áll mögöttem, összefont karokkal. Megmosom a datolyát, de félúton rájövök, hogy nekem most dinnye turmixot kéne csinálnom, és nem ilyent.

A fenébe!

-Látod? Teljesen összezavartál! –vetem oda Kellynek, de amint kimondom, már meg is bánom –Nem tudok egyszerre két dologra összpontosítani. Majd később!

A lány csalódottan ácsorog.

Lehet, hogy a kelleténél jobban megbántottam?

Összeszorítja a száját, mintha így próbálna meg lenyelni egy epés megjegyzést.

-Jó- feleli halkan, és elsétál.

Ismét a munkába temetkezem. Nem akarok többször ugráltatni senkit, hogy hozzon ezt-azt.

Dühösen levágom a pultra a rongyot, egy futó pillantást vetek a vendégek sokaságára.

Aztán sietős léptekkel a raktár felé veszem az irányt.

***

Nem kellett volna kiabálnom vele. Ostoba voltam! Meg kellett volna hallgatnom, elvégre a barátnője vagyok… De azt akkor is meg kell értenie, hogy rengeteg dolgom van mostanában.

Szörnyen érzem magam, amiatt, amit tettem.

Hirtelen megfeledkezem minden másról, és csak Kelly megbántódott arcát látom. A fenébe a gyümölcsökkel! A fenébe a munkával!

Gondolkodj!

Elfordulok a raktártól, pedig már a bejáratnál ácsorgok. Sarkon fordulok, és visszamegyek a konyhába. Minden olyan, ahogyan otthagytam.

Látom, ahogy Eden végzett a feladatával, és integet nekem, hogy minden rendben. Felemelt hüvelykujjal visszajelzek neki. Annát nem keresem, de biztos vagyok benne, hogy nem történt semmi ebben a pár percben, ami olyan érdekfeszítő lett volna, hogy nem boldogult volna vele. Anna ügyes lány. Még nálam is jobb.

Miután újra megengedték, hogy itt dolgozzam, egy másik pozícióval indíthattam, és nem kellett beállnom ismét mosogatni. Az igazat megvallva nem is tudom, hogy kinek a feladatközébe tartozik ez.

Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, mikor még ott melóztam. Ám akkor nem voltam egyedül… Itt volt Ruben. Ruben.

Egy másodpercre meghűl a vér az ereimben.

Mi van akkor, ha a barátnőm ezt akarta említeni? Mi van, ha Rubenről volt szó?

Most már kétszeresen mérges vagyok magamra.

A mindenségit! Ez még csak eszembe sem jutott! Hogy lehetek ilyen? Pár nap nélküle, és máris elfelejtem?

Abba a szobába rohanok, ahol éveken át mosogattam a poharakat. Nem szeretem ezt a termet, mert túl sok rossz emlék fűződik hozzá. Az előző munkatársam folyton leordította a fejemet, mikor eltörtem valamit.

Most sem vagyok egyedül.

Az alak felém fordul, és elfehéredik az arca. A szeme valahogy nem tűnik olyan kéknek, mint régen. Üveges szemekkel bámul rám.

Elakad a lélegzetem.

Aztán belátom, hogy igazam volt. Ruben tényleg itt van.

 

***

Csak pár másodpercig tudom nézni, ahogy ott áll tanácstalanul, és lesújtottan. Aztán a nyakába ugrom.

Látszólag erre nem számított, mert elveszti az egyensúlyát, és a konyhapultba kell támaszkodnia, hogy el ne essen.

 Hihetetlenkedés fut végig az arcán. És amikor a szemébe nézek, látom, hogy mennyire zavarban van.

Elpirulok. –Ne haragudj.

Még mindig nem tud megszólalni. Esküszöm, úgy mered rám, mintha egy földönkívüli lennék.

-Örülök, hogy újra látlak –folytatom.

A fiú körbenéz a szobában, hogy ne kelljen rám figyelnie.

-Minden rendben?

Nyel egyet. –Igen –nyögi nehézkesen.

Vajon, mi történt vele? Nem néz ki túl vidámnak.

Hátrébb lépek, hogy levegőhöz jusson.

-Na, és hogyan vettek fel? Nagy meglepetésként ért igaz? Nem is tudtam! –megpróbálom eléterelni a témát –Hogyan történt?

Előhúz egy levelet a zsebéből, és meglengeti a szemem előtt. –Így.

Elvigyorodom, és utána nyúlok. De elrántja előlem.

-Nem, ez az enyém! –ismét összegyűri a kéziratot, és elteszi.

Sokat sejtő pillantással méregetem. Piszkosul kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon mi állhat benne. Vagyis, inkább az, ahogyan meg van fogalmazva. A főnök tőle is elnézést kért? Vajon, tud róla, hogy visszajött? Neki is lesznek beosztottjai?

-Mondj már valamit! –kérem, amikor továbbra is szótlanul támasztja mellettem a falat.

-Mit mondjak? –kérdez vissza.

Összefonom a kezem.

-Hát, mesélj!

Ruben kifújja a levegőit, és vet egy pillantást rám.

-Abba kéne hagynod.

Mi?

-Mégis mit? –éretlenül mereszgetem a szemem.

-Hogy folyton követsz –vakkantja –Mindenhol csak beléd botlok. Gondolom az sem volt véretlen, hogy kiabáltál velem a parton, és leszólítottál, hogy vegyek egy deszkát.

A veszekedésünkre még mindig emlékszik? Ezt nem hiszem el! Világosan megbeszéltük, hogy szemet hunyunk fölötte.

-Pedig ajándék volt –érzem, hogy kezdek ideges lenni.

Ruben nem tehet róla, de mindig is megvolt az érzéke ahhoz, hogy egyetlen jól meggondolt mondatával kiakasszon. Ma már ő a második ember, aki ezzel próbálkozik.

-Kiknek dolgozol? A CIA-nak. FBI-es vagy? Ki vele!

- A bárnak dolgozom –motyogom.

Nem tudom hova tenni azt, hogy ilyen hirtelen nekem támad. Talán mégsem örül annak, hogy ismét vele vagyok? Azt hittem ezt akarja.

A fiú csak a fejét csóválja.

-Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy felbéreltek téged.

-Mégis mire? –csattanok fel ingerülten.

-Hogy engem zaklass!

Ne légy nevetséges! –gondolom.

Az ajtó irányába nézek, de szerencsére még senki sem figyelt fel ránk. Ha beszélgetni akarunk akkor addig kell megtennünk, míg egyedül vagyunk.

-Ruben, hagyd abba! –a keze után nyúlok, de ő elrántja előlem.

Nem hiszem, hogy tudja, mennyire fájó volt nekem ez a gesztus.

Az előbb Kellyvel veszekedtem, most meg vele…

-Kérlek…

Elsétál mellettem minden szó nélkül.

Összeszorul a torkom.

Itt fog hagyni –gondolom.

-Én nem ismerlek. Jobb lenne, ha elfelejtenél –suttogja, azzal kisétál az ajtón.