2013. október 24., csütörtök

Sziasztok, Kedves Olvasóink!
Hát, már nem is merek mit mondani a késésünkkel kapcsolatban... :(
DE! Meghoztuk a következő fejezetet, ami hosszabbra sikerül, és reméljük, hogy úgy gondoljátok majd, hogy megérte rá ennyit várni.
Nemsokára ősz szünet lesz, mindenkinek kitartást kívánunk még erre az egy hétre!
És Wendy, neked is sok sikert az írásaidhoz. Tudjuk milyen nehéz, de nem szabad feladni, mert a végeredménynek kell lebegnie a szemünk előtt!

Szeretettel:                                                                            Kis Írók

És akkor jöjjön a következő fejezet! :)


16.fejezet


Sean Snyder

Mintha egy hosszú kómából ébredtem volna fel. Úgy érzem magam, mint aki hosszú emlékezetkiesést élt volna át, mert annyira üres az agyam. Az elmúlt napok nemcsak kimerítettek, hanem idegileg is a tűrőképességem határát feszegették, ugyanis nagyjából ebből álltak: felkelés, kaja, tv, kaja, tv, kiabálás és veszekedés Rubennel, tv, kaja és alvás. Aztán másnap újra kezdődik előröl.
Annyira egyhangúak voltak, hogy már a csetepatéhoz is fáradt lettem, ami annyira megszokottá vált, mint a rendszeres étkezés. De az a legjobb az egészben, hogy fogalmam sincs miért pikkel rám a bátyám. Egyáltalán, rám neheztel? Mégis mi a fenét csináltam én? Oké, az is igaz, hogy én vagyok az a bizonyos személy, aki mindenre megjegyzést tesz, és képes vagyok kizökkenteni a nyugodt állapotából, de… El nem tudom képzelni, mi történhetett vele, mert a legkisebb dolgokon is fennakad. Bezzeg, mikor ha kérdezem, hallgat, mint a sír.
Na, mindegy, nem az én dolgom, ha nyomja a lelkét valami, akkor beszéljen ő maga!
Nehézkesen, üreges tekintettel tápászkod fel a párnahalmokból, amiket nem voltam hajlandó visszacipelni a helyükre, miután Ruben egyenként vágta hozzám őket.
Már az ajtónál járok, amikor észreveszem, hogy mögöttem áll.
-Hová mész?
-Sétálni –felelem kurtán.
Tétova mozdulatokkal babrálok a kilincsel, és végül majdnem sikerül beletörnöm a kulcsot a zárba. Amikor már kint vagyok a verandán, akkor tudatosul bennem, hogy közel négy napja nem voltam a szabad levegőn.
De! Nem mondhatnám, hogy hiányzott, mikor a Lehetetlen Küldetés című film ezerszer érdekesebb és izgalmasabb, mint egy tengerparti séta egyedül.
Nagyon szippantok a sós illatból, és most veszem észre, hogy napszemüveget meg nem hoztam el.
Pedig ilyen erős napsütésben csodálom, ha nem sül ki az ember szeme!
Pár percig még az árnyékban ácsorgok, de arra az elhatározásra jutok, hogy nem megyek vissza érte. Nem akarok kiabálni, mert a bátyámnak nyilván az lenne az első kérdése, hogy miért jöttem vissza.
Egy pillanat erejéig eljátszadozom a gondolattal, hogy nem baj, majd valamelyik napszemüveg árust kifosztom a parton, de az nem volna tisztességes.
Zavartságot érzek, mert tudom, hogy Ruben valamit elhallgat előlem. Persze, nekem is vannak titkaim, amiket nem osztok meg senkivel, ennek ellenére, ha valami bánt, előbb, vagy utóbb mindig elújságolom valakinek.
A homok csikorog a talpam alatt, ahogy sietős léptekkel, jobban mondva futva, elindulok. Természetesen az első adandó alkalommal belemegy a cipőmbe, de most ez kivételesen nem számít.
Le akarok lépni innen.
Elmenni. Bárhova!
Hunyorogva nézem a horizonton repülő sirályokat, amikor a hátam mögött hangokat hallok.
Megpördülök, ám csak az egyik szomszéd lép ki a házból, és káromkodva, szitkozódva cipeli ki a szemetet, és dobja le a ház elé.
Megkönnyebbült sóhaj szalad ki a számon, mert azt hittem, hogy Ruben az.
Túl hangosan fújhattam ki a levegőm, mert a szomszéd barátságtalanul méregetni kezd:
-Minden rendben, fiam?
Ki nem állhatom, ha valaki le „fiam”-ozik, de úgy döntök, hogy most az egyszer elnézem neki.
Bólintok a férfinak.
-Vigyázz, nehogy még bajba kerülj.
-Ezt, hogy érti? –kérdezek vissza, mert nem értem a célzást.
-Nehéz időket élünk –azzal megfordul, és bemasírozik a házába.
Ez meg mi volt? Azt akarja mondani az öreg, hogy rajtam tölti majd ki a dühét, ha nem vigyázok magamra? Vagy azt akarta a tudtomra adni, hogy a zsaruk fognak elkapni, ha valamit elkövetek?
Röhejes! Nem jellemző rám egyik sem.
Rohanva elindulok a kavicsos ösvényen, és többé nem nézek hátra.
De Ruben biztosan utánam fog jönni. Ez csak idő kérdése. És akkor szóra fogom bírni.
 
***
A parton szokás szerint nagy a nyüzsgés, mindenhol turisták napoznak, vagy strandolnak. Némelyik ember felismer, kezet ráz velem, kedvesen integetnek a vízből, mások autogramot kérnek, mint a „Hullámok” királyától. Fényképeket is csinálnak, bár amennyire lehetett, kerülöm a tömeget, de úgy veszem észre, hogy bárhova megyek, népszerű vagyok az emberek között.
Annál is inkább, mert nem ez az első verseny, amit megnyertem, és ezért a bátyám egyre jobban irigykedik rám. Legalábbis én így látom. Talán majd jövőre engedek neki egy kis előnyt, és előrébb mehet pár méterrel, de ezt a bírók úgy is kiszúrnák, szóval szegény Rubennek nincs sok esélye, ha minden évben szinte én nyerem meg.
Pedig most igazán szurkoltam neki, ám nem ő lett a győztes.
-Szia –hallok a hátam mögül egy éles hangot.
Elmosolyodom.
A bátyóm nem így köszönne, hogy „szia”, hanem valahogy úgy, hogy „Csak, nem engem keresel, öcsi?”.
Átlesek a vállam felett, de Ruben nem néz rám kárörvendően. Sőt, egyáltalán nem ő szólított meg.
Az egyik közeli bódé árnyékából integet egy emberi alak. Először arra számítok, hogy egy barát, vagy rajongó, de csalódnom kell. Jobban szemügyre veszem, amennyire lehet, miközben a nap majdnem kiveri a szememet.  Annyit sikerül megállapítanom, hogy egy lány az.
Pár perccel ezután később jön a felismerés, hogy valójában ki is az.
De nem futhatok el. Nem tudok.
 ***
-Hahó! –valamivel hangosabb változatban szólogat, és én még mindig nem tudom megemészteni a látottakat. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből, mikor kiabált velem a parton. Jobban mondva leordította a fejem, hogy én nyertem meg a meccset. Hogyan is tudnám elfelejteni az illetőt?
Lassú, határozott léptekkel ballagok a szörfdeszkás bódéhoz, és próbálok magabiztos lenni, pedig közel sem vagyok az.
Egyáltalán, ki ez a csaj? Egy rajongó? Vagy mégiscsak a sajtó akasztotta a nyakamba, hogy lejárasson? Vagy Ruben szabadította rám? Ha ez így van, akkor azt nem köszöni meg nekem…
-Szia –mondom bizonytalanul, ő pedig csak mosolyog rám, mintha ezer éve ismernénk egymást.
Idegesen karba fonom a kezem, és várom, hogy ő szólaljon meg, ha már idehívott.
-Nos? Hát, nem is mondasz semmit? –mutat körbe a lány.
-Mégis, mit kéne mondanom?
Rákönyököl a pultra, és megvonja a vállát. –Nem is tudom. Csak gondoltam, megkérdezed, hogy miért gürizek itt egész nap.
Némán várok. Teljesen összezavar.
-Jól van, látom, nekem kell mesélnem –folytatja, rám sem nézve –Még én sem gondoltam volna pár nappal ezelőtt, hogy a nagybácsim rám fogja bízni a boltját, amit ő vezetett hosszú, hosszú éveken át. Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e elvállalnom, de tudod, most, hogy kirúgtak, mindenképpen le kell foglalnom magam valamivel.
Miről beszél?
-Nem értem…
Ő csak legyint. –Nem baj. De remélem te is találtál magadnak valami munkát.
Figyelem minden mozdulatát, és nem tudom kitalálni, hogy mivel szolgáltam rá, hogy ennyire közvetlenül beszéljen velem.
Legszívesebben itt hagynám, megmondanám neki, hogy nem ismerem, ám nem teszem. Egyszerűen nem merem. De minél tovább állok itt a bódé árnyékában, annál inkább úgy érzem magam, mintha a tűző napon ácsorognék órák óta.
-Mennyibe kerül az a deszka? –kérdezem váratlanul, hogy megtörjem ezt a hosszú, kényelmetlen hallgatást.
Szórakozottan elmosolyodik. –Melyik?
Találomra rábökök az egyikre –Azt a pirosat kérem.
Nem is értem, mi a fenének akarok venni deszkát, hiszen otthon van egy egész trófeagyűjteményem!
A lány hátrafordul, és alaposan megnézi a kiszemelt példányt.
-De hiszen, ez piros –mondja megrökönyödve, mikor végre bejezte a nézelődést.
-Igen… az –erősítem meg bátortalanul. Miért, baj, ha piros? Elvégre, olyan mindegy…
-Azt hittem, a kék a kedvenc színed.
Mi? Ezt honnan veszi?
-Nem. A piros –erősködöm, közben pedig úgy érzem, mintha két óvodás kisgyerek veszekedne.
A lány összeszorítja a száját, és egyenesen a szemembe néz.
-Akkor hazudtál? –kérdezi.
-Tessék? –szalad ki a számon –Mit hazudtam volna? Hiszen sosem mondtad nekem, hiszen…
A tudtára akarom végre adni, hogy nekem semmi közöm ehhez az egészhez. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy az újságírók küldték, hogy itt drámázzon nekem a parton. Talán nem elégednek meg azzal a sok „rejtélyes” eseménnyel, ami manapság történik?
Egy idősödő, termetes férfi furakodik oda a pulthoz, és kis híján feldönt engem. Rosszalló pillantással végigmérem, és már azon vagyok, hogy távozzak, mielőtt teljesen kiborulnék ettől a nőszemélytől.
-Hölgyem, azt a narancs szörföt szeretném –hallom a vevő hangját.
Gondolatban eljátszadozom, azzal, hogy a lány visszaszól neki: „Nem uram, pontosan emlékszem, hogy az ön kedvenc színe a zöld. Azt tessék megvenni!”
Ezen jót mosolygok, habár nem vagyok olyan vicces kedvemben.
Sajnos az idő túl hamar repül, és már nem látom a fickót a bódénál, viszont én még mindig egyhelyben toporgok, egy dühös ember társaságában.
-Mi a baj? –kérdezem a csajtól. Talán nem kéne ennyire ártatlanra vennem a figurát...
Pár másodpercig hihetetlenkedve néz maga elé, majd aztán sértődötten, és mérgesen ostorozni kezd a szavaival, nem hagyva időt nekem még arra sem, hogy felfogjam, mit beszél.
-Hogy mi a baj? –vékonyodik el a hangja - Semmi. Semmi baj sincsen az égvilágon! Csak itt az agyamra mennek ezek a vicceid! Tisztára úgy viselkedsz, mintha most találkoznánk először! Ne csináld ezt kérlek –sóhajtja, majd újra hangosabb változatban, szinte kiabál velem -És aztán meg mered kérdezni, hogy mi a bajom? Nekem kizárólag te vagy a problémám. Felfogtad?
Úgy érzem, hogy most fel tudnám pofozni. De annyira azért tisztelem a nőket, így bármennyire is akarom, mégsem teszem. Vagy feljelentsem, hogy a sajtó küldte? Talán azt kéne tennem… De névtelen valakit nem lehet….
-Hogy hívnak? –kérdezem, ennek az ötletnek a hatására.
-Jaj, ne csináld már! Tudom, hogy sok mindenen mentünk keresztül, de anélkül is tudhatnád, hogy nem szeretem az ilyen vicceket!
Csend lesz, és csak a sóhajtozásait hallom.
-Megígértük, hogy nem fogunk veszekedni -suttogja.
-Ígértük? –ez egyre bonyolultabb…
Elengedi a füle mellett.
-Nos, az előbbi témához visszatérve, akarod a szörföt, vagy sem? –kérdezi valamivel békülékenyebb hangnemben.
-Igen… azt hiszem… -motyogom -De inkább válassz te.
-Pompás.
Olyan mindegy, hogy melyiket viszem el, és nem akarok egy nyomorult szín miatt balhézni!
Egyre jobban bánom, hogy nem maradtam otthon. Békésen tévézhetnék, és ha veszekedésre kényszerülnék Rubennel, az sem lenne ennyire súlyos…
-Ajándék –nyom a kezembe egy becsomagolt, hosszú valamit –Én csináltam –dicsekszik.
Felhúzom a szemöldököm.
-De most már nyomás! Sokan várnak rád a sorban –kacsint rám egyet, én pedig letaglózva állok, ettől a hirtelen hangulatváltozásától.
Szó nélkül, és gyorsan elhúzom a csíkot, helyet engedve a többi embernek, akik ki tudja mióta várnak arra, hogy a lány kiszolgálja őket.
Furcsa egy személyiség. Eddig csak kétféleképpen láttam: Kiabálva, és meglepődve. Vajon milyen lehet, amikor tényleg boldog? Mert az a kacsintás nekem nagyon nem nézett ki kedvesnek. Sokkal inkább gúnyosnak éreztem.
***
Általában a megérzéseimre hallgatok, de úgy látom, hogy ez a mai nap azon ritka alkalmak egyike, amikor már semmi ilyesmiben sem bízhatok. Ruben nem jött utánam. Pedig meg mertem volna rá esküdni. Ám, végül is mindegy, hogy hol fogok vele beszélgetni.
Mikor hazaérek, látom, hogy a bátyám még mindig a szobájában van. Bekopogok az ajtón, ennek ellenére esze ágában sincs kinyitni.
-Hé! –dörömbölök –Gyere ki, mutatok valamit!
Csend.
-Ruben!
Résnyire mégiscsak kinyitja a szobája ajtaját.
-Mi az?
-Engedj be, és elmondom.
 
***
-Ezt honnan szerezted, Sean? –mutat a csomagra.
-Vettem –hazudom, mert valójában teljesen ingyen kaptam, egy számomra, érthetetlen okból.
Odacipelem Rubenhez, és a kezébe nyomom.
–A tied lehet, ha akarod, de innentől kezdve szent a béke, rendben? És elmondod miért vagy ilyen dühös!
-Nem vagyok dühös –válaszolja –Csak kicsit megviseltek a dolgok, ez minden.
-Dolgok?
-Kirúgtak a munkahelyről.
-Ó –most csak ennyi telik tőlem.
A fiú nekiesik a csomagolás szétszaggatásának, és mikor végzett vele, elégedetten nézegeti a formás deszkát. Meg kell hagyni, ez igen szép darab. És ráadásul még kék színe is van, ami ugyan nem a kedvencem, bár ez tényleg tetszik.
Ruben vigyorogva szemlélgeti a példányt, amire még egy feliratot is publikáltak:
Hullámok között…
Ez meg micsoda?
- Mond neked, valamit? –kérdezem tőle, de válasz helyett csak elmosolyodik, és kimasírozik a szobából.
-Most meg hova mész? –fordulok utána, mert attól tartok, hogy itt fog hagyni.
Nem válaszol, hanem kiállítja a nappaliba az új szerzeményét.
Pocsékul érzem magam. Valamit elhallgat előlem, és bárhogy is van, a megérzéseim azt súgják, hogy egy nagy félreértés áldozata lehetek. Már csak azt nem tudom, hogy érdemes-e rájuk hagyatkozni.
 
 
 

2 megjegyzés:

  1. Helló! :)
    Nagyon tetszett, és tényleg jó hosszú volt! :)) Elég durván hasonlíthatnak egymásra, ha Milla nem tudja megkülönböztetni őket :)) Vicces volt az a kis párbeszéd kettőjük között, Seannak úgy tűnik még nem esett le, mi is történt. De legalább a deszka jó helyre került, oda, ahová Milla szánta :))
    Megérte várni a részre!! Ez olyan, mint valami kábszer. Csak most fejeztem be, és mégis új részt szeretnék olvasni :))
    Kitartón várom a kövit :)
    Wendy
    UI: Köszi a biztatást, most is éppen arról ötletelek ;)) És jó szünetet!!

    VálaszTörlés
  2. Szia! :)
    Hú köszi nagyon jó lett!! Bocsi hogy egy ideje nem írtam, de összejöttek a dolgok.A fejezet nagyon jó lett, reménykedtem, hogy kiderül végre, hogy Ruben-nek van egy öccse, de nem baj így most még jobban várom a következő fejezetet !!

    VálaszTörlés