Ajánlás

Sziasztok!

Csak annyit szeretnék írni, hogy a már régóta meglévő másik blogunkra: http://orioncsillagkep.blogspot.com -ra filmkritikákat fogunk feltölteni, és néhány cikket a filmekről, az írásól é egyebekről. Ha van kedveek, nézzetek be!

 

Ölelnek titeket a blog szerkesztői: Emma W. és Helena R.

27. Fejezet

Drága Olvasóink!

Nem szeretjük húzni az emberek idegeit azzal kapcsolatban, hogy milyen lassan haladunk a részek írásával, miközben Ti halálra izguljátok magatokat, hogy mi lesz... Megígérjük, hogy nem lesz többet ilyen.

Megérkezett a 27. Fejezet, mint is is láthatjátok. Próbáltuk hosszúra írni. Kötelességünk közölni veletek, hogy ezen kívül még három fejezet lesz, és sajnos vége a történetnek.

Nem szeretnénk sokat beszélni, de szeretném, ha véleményeznétek ezt a részt is, vagy ha nincs kedvetek megjegyzést írni, akkor kérlek, hogy pipáljátok ki azt a rublikát aszerint, amilyen érzéseitek vannak erről a részről. Remélem azért sikerül megnevettetnünk benneteket! :)

Nagyon szép utolsó két hetet kívánunk mindenkinek! Élvézzétek ki, amíg még lehet!

Ölel titeket: Emma W.

Milla Mackay

27.fejezet

 Minden olyan gyorsan történt. Igazából nem fogtam fel, hogy miről volt szó, de előbb cselekedtem, mint gondolkoztam.

Hirtelen nem is tűnt fontosnak a munka, és cseppet sem érdekeltek a vendégek. Csak azt akartam, hogy békén hagyjanak. Csendre volt szükségem. Magányra. Az egyik pillanatban még boldog voltam Ruben mellett, aztán percek alatt minden megváltozott.

Miközben rohantam folyton csak az járt a fejemben, hogy kijátszottak, átvertek és csúnyán becsaptak.

 Feltétel nélkül bíztam Rubenben, de ennek most vége. Nem tudnék úgy tekinteni rá, mintha semmi sem történt volna. Bábu voltam egy olyan játékban, amelynek nem ismertem a szabályait.

A nagy rohanásban majdnem feldöntöttem egy nénit, aki az aznapi zsibvásárból igyekezett haza, mögötte, pedig unokája szorongatott egy babát.

-Bocsánat! -szabadkoztam, de nem álltam meg.

Ez a világ mát túl zavaros, hogy egy épszerű ember megérthesse.

Nem tudom, hogy milyen gyorsan értem haza és azzal sem voltam tisztában, miért kiabál velem a nénikém. Furcsa dolgokat vágtunk egymás fejéhez, de engem a düh motivált, mert igazából nem akartam fájdalmat okozni neki.

Most meg itt vagyok a szobámban és szomorkodom egy fiú miatt, akit igazából nem kis ismertem. Egy olyan jövőt "siratok", ami nem lehetett az enyém. Az élet néha kegyetlen is tud lenni. Jobb ha tudomásul veszem.

 Úgy szeretnék bőgni! De nem tudok. Lehet, hogy jobb így, hogy most tudtam meg és nem évekkel később. Az igazság szörnyű, de a hazugság újra és újra fáj.

Ha az életem egy tündérmese lenne, megkérném az írót, hogy így kezdje: Volt egyszer egy lány, és egy fiú... De mivel az életem nem az, valahogy úgy szólna a bevezető: Minden egy versennyel kezdődött...

Bárcsak ne találkoztam volna vele. De a másik felem nem ezt akarja.

Kétféle ember létezik a világon. Az egyik, aki szembe úszik az árral, a másik, pedig az, aki megtanulja elfogadni a rossz dolgokat. Én a hármas kategóriába tartozom: nem tudom eldönteni, hogy hogyan reagáljak a dolgokra.

 A gondolataim zavarosak, homályos emlékképek a múltból. Ez túl sok.

„Összecsapnak" a hullámok felettem, bánat és az elkeseredettség kerít hatalmába, ami beszippant, akár egy feketelyuk.

A bánatra szoktak tanácsolni valamiféle ellenszert, de amilyen memóriával rendelkezek, azt még egy aranyhal is megirigyelné. Aztán hirtelen beugrik valami. A zene jó a bánat ellen. Bekapcsolom a rádiót, amit még a nagybácsim szerzett nekem, elég régi, de nekem ez egy kincs.

Feljebb tekerem a hangerőt, majd lendületből az ágyra huppanok, elkapom az egyik zöld párnát és megölelem. Nem rossz érzés, de nem is a legjobb.

Mégis mire számítottam egy párnától? Hiszen nem fogja viszonozni az ölelésemet. Talán már nem vagyok épelméjű, hogy ilyeneken gondolkozom.

De muszáj, hogy valamit szorítsak vagy ölelgessek, mert nem tudok mit kezdeni magammal. Pörgős dallam szól a rádióból, de a refrén közepén kirepül kezemből a párna, egyenesen a lejátszónak. Az meginog, majd elhallgat.

Csend telepszik a szobára.

Rubent, mikor felvették a bárba, és utáltam a gondolatot, hogy vele dolgozzak, akkor is éppen ez a zene szólt.

Lefekszek. Az éjjeli lámpára fókuszálok, de teljesen mást „látok". A szörf versenyt. Milyen ostoba voltam, hogy akkor nem vettem őket észre! Már egyértelmű miért volt az egyikük olyan a verseny után, mint aki semmiről se tud. Attól a naptól fogva lett bonyolult minden. De az egész miattam történt.

Behunyom a szemem, mintha így nem látnám a múlt emlékeit. De nincs menekvés, az emlékek lecsapnak rám. Az esti séta, a turmixozás. A rengeteg vita ellenére mindig kibékültünk, miközben nekem fogalmam sem volt az igazi gondról.

A legnagyobb hullámlovaglás után kimentett valamelyikük és meg csókolt. És a vacsora, ami utána következett… A legszebb estém volt. De vajon melyikük volt?

Kopogás töri meg a félhomály csendjét.

- Milla, bemehetek? - a nagynénim érdeklődve áll az ajtó előtt.

Mielőtt kinyitnám a szemem, könnycsepp folyik végig az arcomon, az érzéseimmel együtt.

- Igen - nem akarom, hogy lássa a könnyes szemem, ezért gyorsan megdörzsölöm a szemem. A nagynéném belép, arcán együttérzés suhan át,  és odamegy hozzám. Megsimogatja az arcomat, azután úgy dönt, hogy leül mellém.

- Hogy vagy? –kérdezi.

- Voltam már jobban is –sóhajtok fáradtan.

 Be kell vallani, ez egy elég nyilvánvaló hazugság volt a részemről.

- Azt látom – feleli, majd körbenéz a szobában, megállapodik a tekintete a földön heverő párnán.

- Mit tett veled az a szegény párna, hogy a földre száműzted?

-Tudod, nem volt elég hosszú a kezem, hogy innen elérjem a zenelejátszót.

-Látom, azért a humorérzéked a régi.

Felülök az ágyon, és kérdőn nézek az idős nőre, egészen addig, amíg meg nem szólal.

-Csinálok neked egy tükörtojást, rendben?

-Nem kérek, köszönöm.

-Akkor vajas pirítóst?

-Nem.

-Esetleg egy narancslevet?

-Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes.

-Sápadtnak látszol. Azért felhozok valami innivalót. Nem ám beteg leszel itt nekem!

Halványan elmosolyodom.

Igen, ez a tipikus nagynéném. Szereti gondját viselni az embereknek.

 ***

-Fiú van a szomorkodásod hátterében?- ezt olyan természetességgel kérdezi, mintha nem ez lenne az első alkalom. Akár egy gondolatolvasó, aki előtt nincs titok.

Sosem hallottam még tőle ilyen költőien megfogalmazott kérdést.

-Az attól függ –jobb válaszra nincs erőm.

-Így minden világos, mint a nap, de, ha kíváncsi vagy, akkor elmeséllek neked valamit, ami elég régen történt.

Eddig csak a kedvemre akart tenni a finomságaiva, mert főzni azt mindig is jól tudott... De mióta is hivatásos mesélő?

Lefogadom, mindjárt így fogja kezdeni: Egyszer volt, hol nem volt...

Az idős nő még egyszer rám néz, de amikor látja, hogy az arcomon érdeklődés suhan át, mégis belekezd.

-Tudod, a nagybácsiddal én sem voltam mindig jóban. Még egészen kicsi koromban költöztünk ide, és ő volt az a híres szomszédunk, aki minden áldott nap úgy feltekerte a hangerőt azon az átkozott televízión, hogy lefogadom, az egész város hallotta. Na, szóval, elég sokat veszekedtünk mi is… De aztán valahogyan megkedveltem, mert láttam szörfözni egyik alkalommal, meg persze a maga módján ő is egy ezermester volt. Később megtanítottam néhány dologra, tőle pedig kaptam egy saját készítésű szörfdeszkát. Amire bevallom, nagyon vigyázok a mai napig. Teltek a hónapok, és rájöttem, hogy a nagybácsid, tényleg egy jó srác. Pár nappal később összevesztünk egy aprócska dolgon, amiből „elefántot” csináltunk. De én már abban a pillanatban tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Most mégis, látod, házasok vagyunk, ami egy barátság eredménye. Ezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy a veszekedések és mindennek ellenére, mi mindig itt vagyunk egymásnak. Tudod, ha összeveszel valakivel, vagy megbántjátok egymást, mindig az kér előbb bocsánatot, aki nem tud a másikra haragudni. A mi esetünkben a nagybácsid volt, aki megkeresett engem, és megbánt mindent. Nem számít, hogy mi történt, már nincs mit tenni, vége, de az élet megy tovább, és egyszer csak azt veszed majd észre, hogy már nem számítanak a hibák.

Ez tanulságosabb mese volt, mint a Hamupipőke, ahol nagyjából annyi a lényeg, hogy hiába van két idegesítő nővéred, az még nem a világ vége, és fordulhatnak még jóra a dolgok. Pláne akkor, ha egy jó tündér teljesíti azokat a francos kívánságokat!

-Föld hívja Millát–hallok egy hangot, ami éppen egy űrhajót próbál utánozni. –Min mosolyogsz?

Felnézek.

-Ja, semmi… Biztosan te is ismered a hercegnők meséit, nem?

-Az attól függ.  Csirkerózsikát, vagy a Hótehénkét? Esetleg az Aladin és a Skodalámpára gondoltál?

-Nem. A Hamupopócskára.

A nagynéném egy pillanatra elgondolkodik.

-Érdekes… Valahogy az én koromban más címet viseltek ezek a mesék…

-Nem haladsz a korral, ez a gond!

-Ugyan már! A múlt héten vettem egy Nike csukát magamnak! Fehér volt, és rózsaszín csíkok voltak rajta.

-Üdv a huszonegyedik században –tárom szét a karomat.

Felállok az ágyamról, és az ajtó felé veszem az irányt, amikor váratlanul megszólal:

-Keresd meg.

-Kicsodát?

De mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet.

-Ha nem beszélsz vele, és itt most nem az SMS-ezésre gondolok, hanem személyesen, mint még az én gyerekkoromban, akkor ez a kapcsolat nem végződhet valami rózsásan.

-Ah, végre egy tapasztalt ember, mi? –gúnyolódom.

-Lehet, hogy már nem vagyok mai csirke, de azért konyítok még a mai fiatalsághoz.

Csirke? Csirke? Miért nem inkább kakas vagy tyúk?

Észre sem veszem, hogy a szemközti falat bámulom, tátott szájjal.

-Hé, Milla… Tudom, hogy nagyon pazar a te kecód, de most már indíts le a lépcsőn, és keresd meg a szőke hercegedet! A szobádat utána is ráérsz majd bámulni.

-Kecó? –kérdezem csodálkozva. Honnan szed ilyen szavakat ez a nőszemély? –Pazar? Szőke herceg? –hangosabban csattanok fel a kelleténél.

A nagynéném az ágyamon ül, és mosolyog.

-Te még mindig itt vagy, hercegnő?

-Milla hableány –javítom ki.

-Ó, és akkor ki vár majd odalent? A Hullámok királya?

Elmosolyodom.

Nem. A hullámok királyának a bátya.

***

Olyan sok mindent nem akartam megtenni a mai napon, hogy talán jobb nem is számolni. Nem szándékoztam még egyszer lejönni ide a partra, nem akartam dolgozni sem menni, sőt felkelni is nehezen tudtam.

De azt javasolják azok a „nagyon okos” emberek, akiket kiskoromban a tévében szoktam látni, és akiknek az arcával mostanság is tele van a reklám, hogy próbáljunk meg mindennek felfedezni a jó és a szép oldalát. Néha ez nagyon nehéz. Néha annyira irtó nehéz, hogy lehetetlen elképzelni, mi a pozitívuma annak, ha téged balszerencse ér.

Általában a düh nem engedi, hogy gondolkodjak. A veszekedésekben gyakran felkapom a vizet, de mindig abban reménykedtem, hogy egy idő után megtalálom azt a módot, ami ilyen helyzetekben elterelheti a figyelmemet attól, hogy valami olyasmit vágjak a vitatkozó partnerem fejéhez, amit később megbánok.

A szavaknak hatalmas ereje van, de persze az is rátesz egy lapáttal, hogy kitől kell hallanod. Egyetlen szó néha és sokszor élesebb bármelyik tőrnél. És ugyanakkor egyetlen „szeretlek”, vagy „kérlek, bocsáss meg” kifejezés olyan melegséggel töltheti el az ember lelkét, amit más nem tud megadni.

Fogalmam sincs minek jöttem el otthonról, mert bármennyire is igaza van a nagynénémnek, azért mégsem dönthet helyettem…

Sok hazugságot és becsapást szenvedtem már el, de akkor mindig az segített, ha valami vidám dologra gondoltam, vagy viccet csináltam az egészből, még akkor is, amikor nagyon fájt.

De nem értem, ebben vajon mi lehet a mulatságos.

Nem gondolni rá! Nem gondolni rá! Nem gondolni semmire! Élvezd a tengert! –ismételgetem magamban.

Hát, persze. Élvezzem azokat a hullámokat, amik összecsaptak fölöttem, amikor az egyik Snyder srác megmentett. Most is két „hullám” között vagyok, vagyis két fiú között… A sors iróniája, vagy csak a nagynéném poénjai hatására gondolom ezt?

Bárhogy is van, nem bírom tovább. Kiszakad belőlem a nevetés, és még jobban meglepődöm, amikor meghallom a saját hangomat. Képtelen vagyok abbahagyni, mert olyan jól esik újra röhögni, valamin, hogy nem tagadhatom meg ezt magamtól.

És aztán megpillantom a part másik végében, azt a két árnyat, ami lassan két emberi alakká formálódik miközben egymás mellett sétálnak, és minden lépéssel közelebb kerülnek ahhoz a helyhez, ahol éppen én ácsorgok.

Kétség sem férhet ahhoz, hogy ez a két ember hozzám jött.
 

 

 

 

Életjelek

Sziasztok!

Vagyis, juj, gyerekek, ezt nem hiszem el! Közel két hónapig semmi életjelet nem adtunk, nagyon sajnálom.

Tudjátok, elég mozgalmas időszakot hagytunk mind a ketten magunk mögött, de most igazából nem erről szeretnék beszélni. 

Nem tudom még mennyien olvassátok a blogot, de szeretnélek titeket tájékoztatni arról, hogy a következő rész nemsokára felkerül. Addig még tartsatok ki. Remélem nem haragudtok nagyon ránk. :)

Valamint van még egy dolog, amiről már régóta szerettem volna beszélni, csak igazából, még nem nagyon mertem. Jelenleg írok egy regényt, és már egészen a végén vagyok. Talán egy-két hét, és befejezem. Szorítsatok nekem. 

Valamint majd közzé teszem azt a blogot, amit létrehoztam e célból, ahol fent lesznek az információk, és néha-néha egy fejezet. Majd szeretnék neki egy kiadót keresni, miután kijavítottam, de csak abban az esetben, ha úgy érzem, hogy tényleg jól sikerült. De az is lehet, hogy elküldöm az Aranymosás pályázatra.

Szóval, csak azt szeretném ezzel mondani, hogy majd lehet, hogy egy hosszabb bejegyzésben rakok egy kis ízelítőt hozzá, és néhány embert megkérem, hogy olvassa el, és mondjon róla véleményt. Afféle bétákat keresek majd, szóval lehet rajta gondolkodni.

Hamarosan következik az új rész!

Ölel titeket: Emma W.

26. Fejezet

Drága Olvasóink!

Köszönjük a türelmeteket, és a támogatásotokat, valamint azt, hogy még mindig itt vagytok velünk, és ez nagyon nagy szó! Egyre jobban közeledünk a történetünk végéhez, és már tényleg nincsen annyira sok hátra. Nagyon köszönjük Wendy-nek a hozzászólását, és azoknak, akik elolvasták az előző fejezetet. 

Nem tudom pontosan, hogy mikor fogjuk majd felrakni az ezután következő részt, viszont, hogy ne kelljen annyit várnotok, ismét meglepünk titeket egy résszel, habár koránt sem lett olyan hosszú, mint az előző.

Jó olvasást!

Ölel titeket:  Emma W.

Ruben Synder

26. Fejezet

A ledöbbenés, és a feszültség pillanata következik. Mind a hárman csak nézünk egymásra, és nem tudunk megszólalni.

Sean arca ijedt és meglepett, Milla arca viszont teljesen más. Nem tudom pontosan megállapítani rajta, hogy mit érez.  Mintha a sokk, a meglepetés, a hihetetlenség, az öröm és a bánat keveréke lenne. De ennek ellenére úgy néz ki, hogy mindjárt elsírja magát.

Kiejti a kezéből a gyümölcsöt –nem törődve azzal, hogy szétloccsan a padlón –és elviharzik mellettünk. Hátra sem néz, úgy rohan ki a bejárati ajtón. És egyikünk sem állítja meg.

Sean-hoz fordulok. Azonnal értek mindent. A ruhája elárulja, hogy itt dolgozik. Nem tudom, hogy ezt hogyan sikerült elérnie, és, hogy hogyan került Milla közelébe, de nem is érdekel.

Elegem van belőle! Mindent elhallgatott előlem!

Szóra nyitja a száját, ám már késő. Akkora pofon csattan az arcán, hogy elveszti az egyensúlyát, és a pultnak esik.

A hátam mögött valaki felsikolt.

Annyira dühös vagyok, hogy kedvem lenne még jobban megverni.               

Mindent elszúrt nekem! Mindent!

A kezem remeg. Próbálok lehiggadni. De nem megy.

Megragadom a gallérjánál fogva, és magamhoz húzom.

-Ez a te lelkeden fog száradni –sziszegem –Soha nem bocsátom meg neked -aztán elengedem.

Sean az arcát simogatja, miközben egy szőke hajú lány rohan oda hozzá. A hangjáról felismerem Kelly-t.

-Én nem akartam –nyöszörög Sean –Csak miattad tettem!

Képtelen vagyok uralkodni magamon.

-Miattam? Elvetted az állásomat! Nem tudom, hogyan csináltad, de beférkőztél az életembe! Úgy tettél, mintha én lennék, és hazudtál mindenkinek, nem beszélve arról, hogy Millával mit tettél! Mindent elcsesztél nekem, érted?

-El akartam mondani…

-Dehogy akartad! Ismerlek öcsi, és tudom, hogy kiélvezted a helyzetet. Örültél, hogy végre bosszút állhatsz, mert… -itt azonban elakadok. Nem kellett volna ebbe az irányba terelni a témát.

-Mert? Gyerünk, bátran, mondd csak ki! Mond ki, már úgyse lehet belőle semmi baj! –ő is üvöltözik.

Kicsit vonakodom.

Kelly védelmezően átöleli az öcsémet, de ő finoman eltolja magától.

-Nem voltam jó testvér, tudom. Egyikünk sem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. Sok olyan dolgot tettem, amit utána, hidd el, ezerszer megbántam. De ezt a pofont sosem fogom megbánni. Hazudtál, és kijátszottál. Meg tudnálak fojtani.

-Akkor miért nem teszed? –kérdezi pimaszul –Mi tart vissza?

-Például az a lány, aki beléd kapaszkodik –felelem.

Kelly vet felém egy bosszús pillantást. Nem hiszi el, hogy csak ennyin múlik.

Még szorosabban öleli Seant.

-Meg azért is, mert bármennyire is idegesítő alak vagy, mégiscsak a hullámok királya vagy, nemde? A rajongók pedig nem örülnének túlságosan, ha még két monoklival kellene a kamerák elé állnod.

Nem várom meg, hogy válaszoljon. Én is kisétálok az ajtón.

***

Szeretném, ha egy kicsit elgondolkodna azon, amit tett. Remélem gyötri a bűntudat, hogy az én nevemben… Hogy az én nevemben jött el az étterembe.

Várjunk csak!

Milla nem azt mondta, hogy visszavették? Mi van, ha nekem is küldte egy olyan levelet, csak rosszul címezték meg? De az is igaz, hogy a főnöknek sohasem említettem, hogy lenne egy öcsém, innentől kezdve pedig rossz az egész feltételezés. Nem, a levelet nekem küldték, de mégis Sean kapta meg.

Becsapott! Elmondhatta volna mi a helyzet, hiszen akár szándékosan volt eltervezve, akár nem, az mégiscsak az én munkahelyem volt! Hányszor, de hányszor gondoltam rá, hogy visszamegyek? Számtalanszor elképzeltem, hogy újra ott dolgozhatok! És ők meg is adták a lehetőséget…

Ehelyett hol kellett melóznom? Egy könyvesboltban, amit mellesleg ki is raboltak. Ám az ügy mostanra már tisztázódott, és a gyerek nem kapott büntetést.

Viszont én is hazudtam.

Azt mondtam, hogy a fiú ártatlan.

De én legalább azért tettem, hogy másnak jó legyen!

Hogy is merészelte mondani a drága, jó öcsém? „Csak miattad tettem!”

Ó, persze! Röhejes. Sean, csak nem képzeled, hogy beveszem ezt a maszlagot?

Milla is azt feltételezte róla, hogy ő én vagyok. És az az, ami a legjobban fáj.

Már annyira összekuszálódtak a dolgok!

Az agyam lázasan keresi a megoldást, az egyetlen lehetőséget.

Végül, mivel nincsen sok ötletem, elindulok megkeresni a lányt.

***

Hideg szél süvít végig a városon, ahogy lerohanok az utcákon. Az idő dél felé járhat, de a nap a felhők mögé bújik.

Nem tudom, hova mehetett Milla. Talán megint az óceánnál van, mert mikor szomorú, mindig megnézi a vizet. Legalábbis annak idején ezt mesélte nekem.

Amikor leérek a partra, meglátok egy lányt, ahogy az egyik közelebb eső sziklán ül, az egyik kezével az állát támasztva. A szemem felcsillan, ahogy megpillantom, de aztán rájövök a tévedésemre, hogy nem ő az.

Egy percre eljátszom a gondolattal, hogy megszólítom, és tudakolózom Milla felől. Ám, erről hamar leteszek, ugyanis értelmetlen lenne. Nagy ez a sziget, én sem ismerem a hátsó szomszédainkat, és akkor ez ő honnan tudná, hogy én kiről beszélek neki?

Csalódottan indulok vissza a bárhoz, abban a reményben, hogy legalább az öcsém ott lesz. Kedvem lenne még egyszer jól kiosztani.

De ehelyett David-be botlom bele.

-Ó, szia Ruben! Mond, minden rendben van? Kicsit ingerültnek látszol…

-Igen! Az is vagyok, de te ne törődj vele, téged vár a munka...

A férfi elmosolyodik, és beletörli vizes kezét, a kötényébe.

-És ha már itt tartunk –mondom –Nem láttad azt a kétbalkezes öcsémet? Beszédem van vele.

-Nahát! Nem is tudtam, hogy van egy öcséd!

-Most ő dolgozik itt –sziszegem –Helyettem.

A másik ledermed, és a szemét forgatja.

-Tessék?

-A testvérem –ismétlem –Elvette az állásomat.

Közelebb hajol, és mélyen a szemembe néz. Nyilván azt hiszi, hogy ugratom.

-Ez sajnálatos.

-Igen, az.

Még mindig nem érti, hogy miről is beszélek.

-Szóval, láttad őt? –térek vissza az eredeti kérdésre.

Látványosan keresgéli kezd –Lássuk csak… Hogyan is néz ki az illető?

Kezd elfogyni a türelmem.

-Hát magas és… -elmélázom.

Hogyan is magyarázhatnám el neki? Mi lenne a legmegfelelőbb leírás? Hazug, lusta és ostoba. Ez tökéletesen jellemzi a valóságot. Meg persze, azért ravasz is. Elvégre a tudtom nélkül tevékenykedett.

-Olyan, mit én –mutatok az arcomra –Úgy néz ki, mint én. Úgy is beszél, mint én. De mégsem vagyunk teljesen egyformák.

David abbahagyja a keresgélést, és újra felém fordul.

-Azt mondod, hogy egy szélhámos van közöttünk?

Nem bírom ki, hogy el ne vigyorodjak.

-Igen –sóhajtom –Ő az ikertestvérem.

25. Fejezet

Sziasztok!

Nem felejtettem el, itt van a következő fejezet. Jó hosszúra sikeredett, és mint ígértem, benne van egy nagy, nagy csattanó, amitől remélhetőleg várni fogjátok majd a folytatást.
Nem is húznám tovább a szót, csak még egyszer szeretnék bocsánatot kérni a sok-sok kimaradásért, és köszönünk mindent nektek, hogy támogattok, hogy véleményeztek, hogy olvasstok minket, és, hogy egyáltalán még mindig itt vagytok velünk!

Midenkinek jó olvasást, és Kellemes Húsvétot!

Ölel titeket:  Emma W.

Milla Mackay

 

25.fejezet

 

Időről időre azt álmodom, hogy repülök. Úgy kezdődik, hogy szélsebesen rohanok, mint valami szuperhős, aztán a talaj egyre meredekebb és rögösebb lesz, és végül már olyan gyorsan futok, hogy a lábam nem éri a földet. Ez után csak lebegek a hatalmas sziklás pusztaság fölött. Olyan hihetetlen és elképesztő érzés… Valóban szabad vagyok, itt nem bánthat senki. De mikor mindezt felfogom, rájövök, hogy egyedül maradtam… aztán pedig felébredek.

Nem tudom pontosan, hogy mi is ébresztett fel. Lehet, hogy a levegőben keveredő narancs és palacsinta illatra, esetleg a térdem lüktető fájdalmára.

Valahol a távolban hallom, ahogy az emelet felé veszi az irányt, majd elindul felfelé a lépcsőn.

Megfogom a takaróm végét, majd magara rángatom, ami az éjszaka folyamán a földön kötött ki. Azon agyalok, hogy vajon mi is történt tegnap este, de nem megy a visszaemlékezés, ezért csak fekszem az ágyamon, becsukott szemekkel, és mélyen beszívom a nagynénim finom főztjének illatát.

Pár perccel később halványan derengeni kezdenek az udvaron történtek, de az első néhány felvillanó kép nevetségesnek tűnik. Igen, tegnap Rubennel töltöttem jóformán az egész napomat. Este pedig a hátsó ajtóhoz tereltem, nehogy meglássák a házban lévők…

A térdem azóta sajog, mióta én szerencsétlen, belerúgtam a lépcső szélébe, mert nem akartam felébreszteni a többieket azzal, hogy villanyt kapcsolok. Azt hittem, már egész jól kiismerem az otthonunkat még a vaksötétben is, de hát tévedtem… A túlzott óvatosságnak nálam nem mindig van jó vége.

A fejemre szorítom a párnát, éppen abban a pillanatban, mikor nagy lendülettel benyitnak a szobámba.

-Milla! – a nagybácsim még hétvégen sem hagy pihenni.

Nehézkesen az ajtó felé fordulok, majd hunyorogva kikukucskálok a párna alól.

-Igen? –a hangomat eltompítja a sok takaró.

-Ideje lenne kimászni az ágyból! Tudom, hogy már elég nagy vagy ehhez, hogy ne kelljen folyamatosan figyelmeztetni az ilyenekért, de úgy véltük, hogy kezdted átvenni Csipkerózsika szerepét.

Micsoda? Azért nem akarok száz évet aludni, de még vagy öt percet szeretnék mozdulatlanul tölteni!

-Kelj fel, Hercegnő!

-Kizárt dolog, hiszen hétvége van! –tiltakozok. Az izmaim szinte sikoltoznak még egy kis pihenő után.

-Hétvége? –lepődik meg a férfi –Még csak csütörtök van…

Ettől a kijelentéstől ledermedek.
Na, ne szórakozzunk! Az nem lehet! Olyan hosszú volt ez a pár nap is…
-Hány óra van? –kérdezem fásultan –Nem csörgött az ébresztőm.
-Öt perc múlva háromnegyed nyolc, szóval szedd a lábad!

Olyan hirtelen ülök fel, hogy elvesztem az egyensúlyomat, és a földön térek magamhoz, a nagybácsim rosszalló pillantása kíséretében. De végül elmosolyodik, és mindketten nevetni kezdünk.

Lent a konyhából is kihallatszik a nagynénim hangja. Nyilván ő is felfigyelt a puffanásra.

-Mi volt ez? Minden rendben van odafent?

-Persze! –próbáljuk mindketten megnyugtatni, holott tisztában vagyok vele, hogy semmi sincsen rendben.

A jókedvem hamar idegességbe csap át, sietve felöltözöm, ami annyit jelent, hogy kikapom a szekrényemből a legfelső ruhámat, ami a kezembe kerül.

Lélekszakadva rohanok le a lépcsőn, de rájövök, hogy még így is lassú vagyok, majd a közepéről elrugaszkodom, és a lépcső alján fekvő szőnyegre ugrom.

-Hát veled meg mi történt? –kérdezi riadtam a nagynénim, látva a nagy sietségemet. Éppen tésztát dagaszt, és a lisztes kezét a kötényébe törli.

-El fogok késni! –felelem hadarva.

A nő csak a fejét csóválja, mintha ezzel azt akarná üzenni, hogy: Ejnye, Milla, erre csak most jöttél rá?

Leveszek egy poharat, és teletöltöm friss narancslével.
-Nem is reggelizel?
-Majd bekapok valamit, ha odaértem –alig marad időm válaszolni, mert már iszom is a folyadékot.
-Nahát, nahát, ez érdekes –motyogja rám se nézve.
-Micsoda? –kérdezem óvatosan.
A nagynénim elmosolyodik, és fejtegetni kezdi az elméleteit.

-Annyira jól aludtál, hogy el is felejtetted, hogy még munkanap van. Tegnap este pedig, valakivel az udvaron beszélgettél, méghozzá elég későn… amit bizalmas forrásból tudok –teszi hozzá, mielőtt megvádolhatnám azzal, hogy leskelődött.

Érzem, ahogy elvörösödöm.

A nőt úgy tűnik feldobta, hogy tud valami olyasmit, amit a nagybácsi nem, én viszont fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább színleljem azt, ami mellesleg még igaz is, így betömök egy palacsintát, és közben hümmögök, hogy ne kelljen azt mondani, hogy igen, oké, nyertetek.

-Na jól van, ezt a beszélgetést megúsztad…

Már az ajtónál járok, de elvigyorodom. Időt nyertem.

 

***

 

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy berohanok a hátsó bejáraton. Még épp időben.

A falnak támaszkodom, hogy kifújjam magamat.

-Gyorsan öltözz át! –mondja David, aki idők közben megjelenik a rendelőlappal hadonászva.

Nem válaszolok, csak mozdulatlanul bámulom.

-Káosz van az egész bárban, vagyis… Pontosítok! Inkább bolondok háza! Annyi a vendég, mert valaki nagy arcnak éppen itt tartják az egyik születésnapját, vagy ilyesmi… Egyszóval mindenkire szükség van! A megrendelt árú most jön meg, mi fogjuk lepakolni, aztán már csak hátra kell vinni a raktárba. Remélem számíthatok rád!

-Persze!

Összevonja a szemöldökét, és mögém néz.

-Ruben még nem jelent meg. Már csak pár perce van, hogy idetolja a képét. Ja, és üzenem neki, ha meglátnád valahol, hogy segítenie kell neked! –tájékoztat nevetve.

A gondolatok sebesen száguldoznak a fejemben.
Felnézek.
David sötét sziluettje  pedig eltűnik a folyosón.

 

***

 

Az egyenruhámban feszítve a raktárhoz rohanok, amit két egymás melletti ajtón lehet megközelíteni.

Már, már belépnék, de az utolsó pillanatban visszaugrok, amikor Kelly majdnem fejbe vág egy hatalmas, maga elé tartott gyümölcsöskosárral. Tudom, hogy nem szándékos volt ez az egész, ám mégis meglep a hirtelen felindultsága.

-Miért nem figyelsz jobban?

Minden rosszabb lett Kelly és köztem. Miért nem akarja elnézni nekem, hogy nem tettem meg, amire kért? Azt hittem barátnők vagyunk, és az igaz barátok mindig megbocsátanak a másiknak, nem?

De ha fordítva történt volna, biztosra veszem, hogy ő is pontosan ugyanúgy reagált volna, akárcsak én. És én nem haragudnék rá.

Talán már soha nem leszünk jóban… Nagy csalódás lehetett neki. Azelőtt nem volt rá példa, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat egymás társaságában.

Ellenben most, úgy vettem észre, hogy nem tudunk meglenni egy helységben anélkül, hogy egy idő után ne meneküljünk el a másik elől.

Nem bírom tovább, muszáj tudnia, hogy ki akarok békülni vele.

-Kells, én… -kezdeném, de nem engedi befejezni a bocsánatkérésemet.

-Csak a barátaim hívhatnak így, és te nem vagy az!

Választ sem várva a bejárathoz sétál, de mielőtt kimenne, még egyszer visszanéz. A tekintete csupa szomorúságot tükröz, és azt kívánnám, bárcsak lenne rá mód, hogy megérthessem, mire gondol most. Olyan, mintha mondani akarna valamit utoljára, de beharapja a száját, majd távozik. Újra itt hagy letörten, esélyt se adva arra, hogy megérthessem az ő álláspontját. De hiába kérdezném, nem válaszolna. Kelly sosem szeretett magyarázkodni, mindig hagyta, hogy más fejtse ki a történteket, és ő csak hallgatott…

Nem fogja egykönnyen megbocsátani, hogy cserbenhagytam. Rubent akarom látni, ő az egyetlen, akinek kiönthetem a szívemet.

 

***

 

 Mielőtt beszippantana a szomorúság, úgy döntök, kiviszek pár gyümölcsöt, annál is inkább, mert eszembe jut David sürgető hangja. Sok a vendég, segítség kell!

Leemelek egy kosarat az egyik polcról, majd telerakom friss eperrel, aztán mikor már szinte felpakoltam az összest, újra felpillantok, abban reménykedve, hogy hátha a barátnőm ismét betoppan, de nincsen ilyen szerencsém.

Kicipelem a konyhába az ételt. Aztán meglátom Rubent.  Háttal áll nekem az egyik pultnak támaszkodva, és poharakat vesz elő, amiket a többiek megtöltenek. A vendégektől nagy a felfordulás, minden pincér ide-oda futkározik, hol a rendelést vesznek fel, hol pedig megrakott tálcákat szolgálnak fel. Egy szabad asztal sincsen, így a későn érkezőknek a verandák állítottak asztalt. Ha ez így megy tovább, akkor túlórázhatok.

A fiúhoz settenkedek, majd egy gyors mozdulattal befogom a szemét.

-Na, kitalálod, hogy ki vagyok? –ugratom, és próbálom elváltoztatni a hangomat.

-Valaki, akinek eperillatú a keze.

Mindig meg tud nevettetni.

-Szeretem az epret –teszi hozzá végül.

-Héj! – a vállának döntöm a fejem -Szóval leskelődtél utánam, amikor a raktárban pakolásztam?

-Nem…, na jó, csak egy kicsit.

Megfordul, elkap a derekamnál fogva, majd átölel. Még a lélegzetem is elakad, a szívem, mintha ki akar ugrani a mellkasomból, a hasamban pedig pillangók repdesnek.

Bárcsak lefagyna az idő, és örökre a karjaiba zárna.

 

***

A folyamatos munka mellett, ami a mosogatás, a pakolás, és a rendrakás sorozatából áll, nagy levegőt veszek, és utat engedek a felgyülemlett, s zavaros érzéseimnek.

Beszéltem a családomról, a nagynémim agyrémeiről, és mindenről, ami éppen az eszembe jutott. Néha nem jöttek a számra a szavak, máskor pedig váratlanul kitörtek belőlem. Ruben egyszer sem vágott közbe. Figyelmesen végighallgatott.

Elmeséltem neki a Kelly-s beszélgetést, és miután végeztem, csak ennyit mondott:

-Ha úgy érzi eljött az ideje, meg fog bocsátani.

Olyan természetességgel mondta mindezt, hogy hálás vagyok érte.

Aztán ő is mesélt egy –egy történetet, abból az időből, amikor még csak kezdő szörfös volt. Nevetett, mikor ahhoz a részhez érkezett, hogy mennyit bénázott, mire sikerült először meglovagolnia egy hullámot. Én nem nevettem ki, hiszen tudtam, hogy milyen nehéz volt nekem is kezdetben elindulni ezen az úton.

Végül, elkezdtem feltenni neki a kérdéseimet, s ő türelmesen válaszolt rájuk. Egyetlen szavát sem akartam elszalasztani, Ruben végig figyelt, és közben én is néztem őt. Az arcának összes vonását az elmémbe akartam vésni, megjegyeztem a szája ívét, a szemének alakját, a keze jellegzetes mozdulatát, amivel beletúrt a hajába, és azt a mély, és megnyugtató hangot, ami mindig biztonságot sugárzott felém.

 

***

 

Csak egy baj van azzal, hogy itt dolgozok, hogy néhanapján látom Jennifert, aki nagy pechemre éppen itt tartózkodik, és ha még ez nem lenne elég, most, ebben a pillanatban lép be hozzánk. Minek is kellett falra festenem az ördögöt?

Remek. Egyenesen felénk veszi az irányt, s a haját hátradobva leveszi a napszemüvegét.

Rubennel összenézünk. Tudom mire gondol, nem mondhatunk neki semmi negatívat, különben elbúcsúzhatunk a munkánktól.

Ő is a pultnak támaszkodik, pontosan a fiú mellett.

-Mit hozhatok? –kérdezi Ruben, mintha ő is csak egy egyszerű vendég lenne.

-Egy narancs, ananász turmixot kérek.

-Máris hozom.

Látom Jennifer szemén, hogy nem fog békén hagyni az ostobaságaival. Megragadja Ruben karját, és kajául rám vigyorog.

-Tudod, Ruben, szerintem mi ketten szuper kis pár lennénk együtt. Én kivételesen csinos vagyok, te pedig… helyes vagy.

Egyből felmegy bennem a pumpa. Ez most valami vicc? Remélem nem képzeli komolyan, hogy Ruben egy percet is foglalkozna az olyan lányokkal, mint amilyen ő. Ugye? Vagy tévedek?

A fiúnak fennakad a szeme. Látszólag erre nem számított. Jennifer füléhez hajol, majd belesuttog valamit, hogy én még véletlenül se halljam.

Furcsa érzés kerít hatalmába, fékeznem kell magam, mert annyira szeretném azt a lányt a szőke hajánál fogva elrángatni onnan, aztán megtépni! Féltékeny vagyok.

Jennifer harsányan felnevet, majd Rubenre, aki makacs meggyőződéssel a hangjában felel:

-Az ki van zárva.

A lány megcsóválja a fejét, felteszi a napszemüvegét, majd végigmegy a báron, mint egy topmodell a kifutópályán.

Úgy csinálok, mint akit teljesen hidegen hagy ez az egész, és én is lekapok egy poharat. De a fiú odaáll mellém.

Ne nézz rá, ne nézz rá!

-Láttam, hogy néztél. Tudom, hogy zavart ez a kis közjáték.

Közjáték? Ezt flörtnek hívják, nem? De csak hülyeség volt, nemigaz?
Még mindig nem merek a szemébe nézni.
-Jennifer azt mondta, találnék nálad jobbat is…
-És biztosan akkor ő lenne az a „jobb” személy, nemde? –szakítom félbe.
-Erre azt feleltem, hogy kizárt!
Mi..?
Akkor annyit jelent mindez, hogy szeret engem.
Nem tudom magam tovább türtőztetni, átölelem és puszit nyomok az arcára.
-Kizárt.
-Tessék?
-Hogy nálad bárkit is jobban szeretnék –és ezt abban a pillanatban komolyan gondolom.

 

***

 

 A nap további részében nem nagyon szóltunk egymáshoz, mert annyira leterhelt minket az állandó szaladgálás, hogy szinte meghalni sem volt időnk. A vendégek látszólag értékelték a fáradozásunkat, és egyesek voltak olyan nagylelkűek, hogy még egy kis borravalót is adtak.

Már csak annyi maradt hátra, hogy bevigyek néhány ládát a raktárba.

-Ruben! –kiabálok neki.

-Igen? –hangzik a válasz.

-A folyosó végén van három láda dinnye, légy szíves segíts becipelni!

-Viszem.

Pár pillanattal később, már ott is van az ajtóban, mosolyog rám, azzal a szívdöglesztő mosolyával, amit annyira szeretek. Átadja a ládát, de biztosítéknak még ott falaz az ajtónál, hátha nem bírnám el egyedül a cuccot, és én is meglepődöm, mert az elmélete valóban beválik, mikor már vagy harmadszorra akarom a lábamra ejteni a gyümölcsöket.

-Kösz –felelem.

A fiú bólint, azzal kimegy a hátsó udvarra.

A helyiségben álló fapolcnak támaszkodom, és kifújom magamat. Belement néhány szálka a kezembe, ezenkívül szereztem kisebb-nagyobb horzsolásokat, de egy idő után felhagyok ezekkel a dolgokkal, mert a lista annyira hosszú lenne, és annyira szánalmas, hogy teljesen elkeserítene.

-Milla? Hol vagy? –hallom újra Ruben hangját.

Minek aggódik ennyire?

-Ott, ahol eddig is voltam, a raktárban. És ne aggódj, nem ejtettem le még egyszer a lábamra a ládát, ha erre vagy kíváncsi!

Aztán felbukkan a bejáratnál, és csak néz rám, mintha el lenne varázsolva.

-Gyönyörű vagy –suttogja –Amúgy meg, szia! –tisztára úgy viselkedik, mintha ma még nem is találkoztunk volna.

-Neked is szia, megint.

Jobban szemügyre veszem, s látom, hogy teljesen más ruha van rajta.

-Átöltöztél?

Végignéz magán, majd megrántja a vállát. –Itt felejtettem a pulcsimat, meg kell néztem kint. Egy pillanat, és itt vagyok! –azzal már el is tűnik.

Megcsóválom a fejem, és elvigyorodom. Már megint szórakozik velem. 

A szoba egyik sarkában, az asztalon halomszámra hevernek a barackok, és mivel farkaséhes vagyok, remélem senki sem fog megharagudni azért, mert elcsenek egy kicsit belőle. Élvezem az édes lét, ahogy lefolyik a torkomon.

-Van itt kint még pár doboz, segítek, Milla! –hallom újra a fiú hangját.

Vagy én vagyok túl fáradt, de Ruben elég furcsán viselkedik.

-Kedves vagy, de egyedül is meg tudom oldani, hagyjad csak…

Lehet, hogy kezdek meghülyülni, vagy mérgező gyümölcsöt majszolgatok, mert még egy hangot hallok. És ez a két hang egyforma.

-Milla, elkísérlek haza, ha végeztél!

-Menjünk haza, hisz már kipurcantunk a sok melótól! Tudod mit, most beszéltem Daviddel, azt mondta elvállalja helyettünk –kontráz a másik.

Lehet, hogy be kellene ugranom a fülészetre később. Most már biztos, hogy megmérgeztem magamat… Miféle kaját furikáznak nekünk ezek a kamionok mégis?

Eszembe jut egy film, ahol a kábítószert úgy próbálták forgalmazni, hogy belerakták az összes létező áruba… Na jó, ezt itt nem tehetik meg! Hol van egy telefon? Hívom a zsarukat…!

Lépteket hallok, és rémülten az ajtó felé fordulok.

Nem, ez nem lehet, már hallucinálok is! Ruben bejön hozzám, mond nekem valamit de nem értem, és utána még egyszer bejön az ajtón… Duplát látom Rubenből… David, inkább, ha megkérhetlek, te telefonjál a rendőröknek! Én el fogok ájulni...
De attól félek, hogy ez egyáltalán nem illúzói. Mind kettő fiú az ajtóban áll. Végül itt a tengerparti bárban, az árnyékos raktárban, kimerülten, és egy teljesen hétköznapi barackkal ér a felismerés. Nem ez sajnos a kegyetlen valóság.

Új kinézet!

Sziasztok!

Úgy döntöttem, hogy egy kicsit átalakítom a blog kinézetét! Ezt csak azért mondom, hogy senkit se érjen meglepetés. Végül is nem csináltam rajta olyan sok mindent, de "kidobtam", ami felesleges, és megcsináltam szépen a FEJEZETEK című modult. :)

Az új részt nagy valószínűséggel vasárnap tesszük közzé.

Addig is jók legyetek!

Ölel titeket:  Emma W.

Jó Hírek!

Sziasztok!

Tudom, tudom még nem tudtuk meghozni a következő fejezetet, de nem akarok mentséget keresni rá. Egyszerűen csak nem jött az ihlet, és millió dolgunk volt...  Mindegy, nem érdekes.

A társam szerkesztett néhány szuper képet, és ezt meg szeretném osztani veletek. Sajnos, elég kicsibe csinálta a program, mert telefonról küldte át nekem,  de szerintem így is szuperek lettek! Nektek mi a véleményetek?

És a másik bejelentenivalóm, hogy ha tényleg minden jól megy, akkor a héten fel fogjukrakni a következő fejezetet! Remélem már várjátok, hiszen nagy nagy csavar lesz benne :) Előre nem akarok semmit sem elárulni :)
Meg még azon is gondolkodtam, hogy megváltoztatom a blog kinézetét, és mindent megszerkesztek rendesen... De már annyira a szívemhez nőtt ez a háttér és a fejléc, hogy nem tudom... lehet, hogy leteszek erről az ötletemről...

 

Ölel titeket:  Emma W.

 

 

Ó, és még egy dolog! HURRÁ!!! Végre tavaszi szünet van! :) :))))

 

 

Nos, igen, kábé én is így érzem magam... :D